Rossz korban

Na akkor most megint élhetek négy évet – sóhajtott keserűen apám 2018-ban, nem sokkal a választások után és kilencvenedik születésnapja előtt. Van neki tudniillik egy fogadalma, miszerint addig nem hal meg, amíg „ezek itt vannak”. Apám született optimista. Ő negyvennégyben is biztos volt benne, hogy lesz valahogy, mert az nem lehet, hogy egy útszéli árokban legyen vége, háta mögött egy nyalka keretlegénnyel. És igaza lett.

Apósom még csak hetvenkettő. Kicsit sem optimista. Neki nincsenek ilyen illúziói, mondhatni annyira szkeptikus, hogy azt nehéz volna überelni. Az ő elmélete szerint nekik már mindegy. Az ő generációja nyugodtan hátra dőlhet: amit föl lehetett építeni, ők fölépítették, amit el lehetett szúrni, már rég elszúrták. Nekik már csak múltjuk van, és az olyan, amilyen. Mi viszont – mondja – nagyon megszívtuk. Mi, ötvenesek. Tudniillik mi még akarunk valamit, amit szavakkal nehéz körülírni, de tény, hogy bennünk még pislákol valamiféle tüzecske. Hogy lehetne jobb, lehetne más, és ez csak rajtunk múlik. Illetve múlott. Nekünk – mondja – még van dolgunk a világban. Minden nap be kell járnunk a munkahelyünkre; ha kirúgnak, újat kell találnunk, különben a családnak nem lesz mit ennie. Mi már tudjuk, hogy elszúrtuk, mégis terveznünk kell. Hogy ez lesz holnap, ez jövőre és ez öt év múlva. Miközben pontosan tudjuk, de legalább is sejtjük, hogy nem az lesz. Mi még eljárunk szavazni. Mindenkiben a messiást látjuk, aki képes két értelmes mondatot elmondani. És bár az eszünkkel tudjuk, hogy az egésznek semmi értelme, a szívünkre hallgatunk, mint 89-ben, mint 94-ben, mint…

Mi még vitatkozunk, érvelünk, elméleteket gyártunk. Felváltva lelkesedünk és legyintünk. Mi még felhívjuk egymást, hogy „hallottad?” „olvastad?”. Mi még hosszú fészbúk bejegyzésekben háborodunk fel. Eljárunk tüntetni, bár tudjuk, hogy már senki sem fél tőlünk. Adakozunk és támogatunk. Kiállunk és beállunk. Bár egyre többször inkább félre. Mi még tudunk felháborodni; mi még hisszük, hogy akkor lesz vége mindennek, ha feladjuk. Ők már tudják, hogy nem kell hinni. Feladni sem kell, mert már nincs mit.

Apám örök optimista, apósom született szkeptikus, de egy dologban egyetértenek: az unokák… na azoknak van jövőjük. Ők még csinálhatnának valamit. Ha másért nem, legalább saját maguknak. Ott van például a kisebbik fiam. Mérnöknek tanul a gyerek. Sokat beszélgetünk, általában a világ dolgairól, úgy mint a Forma-1, labdarúgás és a nők. Kérdeztem a minap, nem utál-e minket? Érzi-e azt a hatalmas felelősséget, amit a mi generációnk a vállukra helyez?

Hogy majd nekik kell eltakarítaniuk a szemetet, amit mi hagytunk itt, mert nem voltunk eléggé tökösek. És akkor a gyerek rám nézett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét. A szemében a megértés fénye lobogott. Azt mondta, higgyem el, tudja, mi van. Látja, hogy úgy szar az egész, ahogy. Csak hát - mondta –, most lett új melója, lassan indulnia kell az edzőterembe, és ez az egész őt kurvára hidegen hagyja.

Hát ennyiben maradtunk.