Előfizetés

Hasson kegyetlennek (Jászberényi Sándor: A varjúkirály – Nyugati történetek)

horner
Publikálás dátuma
2020.10.03. 13:54

Hogy Jászberényi novellavilága nem felhőtlen szórakozást nyújt, nem romantikus habos-babos, derűt sugárzó, azt hiszem, a korábbi kötetei alapján nem szükséges ragozni. Igencsak félrenyúl a könyvespolcon, aki némi üdítő kikapcsolódásra, vidámságra vágyva emeli le az új kötetét is, mely tizennégy novellát és egy kisregényt foglal magába. (Mondjuk, a Rá se ránts című novellában tréfálkozik a legnyilvánvalóbban, még ha fanyarul is, mikor a közkeletű ostobaságot – az önkielégítés vakká és fajtalanná tesz – figurázza ki.) Jászberényi mindenkori elbeszélője az apokalipszis kéretlen krónikása, aki a négy lovas, a Háború, a Betegség, az Éhínség és a Halál nyomában jár hol a Közel-Keleten, hol az annektált Ukrajnában. Az új kötetben elsősorban Magyarországon és az elbeszélő múltjában – mindenhol pusztulás-pusztítás, vér-könnyek, kiontott belek nyomait feljegyezve. Magyarország, ahogy a mesélő is, örökös, lélekölő harcban áll: a múltjával, a jelenével, a migránsokkal, az alkohollal, a drogokkal, a felmenőkkel, a párkapcsolataiban, a világgal, önmagával… a létezéssel magával. Érdekes módon a novellák hálózatából az elbeszélő is profilozható: Maros Dániel, aki az anyai vezetéknevét használja, újságíró-fotós, a háborús övezetek állandó tudósítója, addiktív személyiség, súlyos dohányos-alkoholista, és a drogokat sem veti meg; Sopron környékén felnőve, hamar az istentelenség útjára tér, ám múltját, barátait képtelen elfelejteni, megjárva a háborús poklokat, a szülőföldjére költözik vissza; miközben többször elutazik az Egyesült Államokba könyvének amerikai kiadása okán; ám a gondolatai mégis folyton-folyvást a hazájához kötik, elsősorban a tőle elszakított fiához, illetve meg nem született kislányához stb. Kiégett, passzív alak, aki a már mindent látottak fásultságával-rezignáltságával írja le a tárgyilagosság szubjektív-objektív szűrőjével nem sokat törődve – öntörvényűnek tüntetve fel magát – a külső-belső világát. A lehető legszűkszavúbb, ha tetszik, mégis pontosságra törekvő módon. Hogy akárcsak a leírtak, ez is kegyetlennek hasson – hogy általa hasson kegyetlennek: egy őzsuta vagy egy mókus legyilkolása éppúgy, mint egy fiatal lány megerőszakolása-megölése. Verbális erőszak, pszichikai hadviselés mondatszinten, Killersätze. Hogy rémálom legyen minden létpillanat, minimum olyan borzalmas, mint Goethe beteg gyermekének látomása a rémkirályról (Der Erlkönig). Hogy ne legyen kérdéses, az apokalipszis nem a jövőnk, hanem a mindenkori jelenünk. Menekülni előle persze lehet, de ez pusztán létil­lúzió. A menekülés, a menekülők, az újkori migránsok (magyar kontextusú-diskurzusú) kérdése már a novellák egyikében is ­szárnyra kap (Hosszú hétvége), de teljességében A varjúkirály című kisregényben ölt rémalakot. Átokháza (vö. Ásotthalom) újnyilas honvédő testvérisége sajátos módon védi a hazát az éjszakai határvadászattal, melynek során a szerb oldalról átszökő családokat rabolnak ki, mészárolnak le. A közéjük baltákkal beálló, nehéz gyermekkorú, nevelőintézetben felnőtt, munkanélküli Csontos Tamás és egyetlen lelencházi barátja, a cigány(!) Csabi sorsában mintha összeérnének azok a borzalmak, amikről a kötet novellái is hírt adnak: megváltoztathatatlan emberi kegyetlenség, rosszakarat, ostobaság és gyűlölet, maradandó és az őrületbe, (ön)gyilkosságba kergető lelki sérelmek és gyötrelmek – az ördög (l. Keresztelő című novella) vagy a Sátán elküldi értünk a rettenetes varjúkirályt (vagy mi magunk változunk azzá), hogy a megváltás lehetősége se merülhessen föl. Nincs megváltás, nincs kegyelem. Csak harc. S mindig bukás. Ez nem Isten, hanem Sátán alkotta világ – lehetne a konklúziónk, bár ezzel túlzottan leegyszerűsítenénk azt a mondatokból megformált bonyolult és összetett valóságot, amit a szerző teremtett magának, nekünk. S amit (perverz módon?) még élvezünk is. (Kalligram, 2020. 320 o.)

Kertai Csenger: B. rövid élete (Részlet egy készülő regényből)

Kertai Csenger
Publikálás dátuma
2020.10.03. 11:23

Fotó: Magyar Balázs
Van egy barackfa a nagymamám kertjében, ami évszakonként más és más arcát mutatja. Göcsörtös, széttartó ágai szárazon ölelik a semmit, csak ha odafekszik az ember, látja, hogy az a kis zug pont rá lett méretezve. O. karjaiba csak én férek bele, olyan, mint egy kicserélt Hamupipőke-sztori, én illek a karjaiba, ha nem talál mást, kétségbe esik. O.-nak a nőiessége varázsol el. Ha üres marad a karja, akkor nem virágzik olyan szépen. Elveszek a tekintetében. Ő az enyémben, legszívesebben gyökeret eresztenék. B. hangosan kiröhögött, nem tudtam, hogy ezt hangosan is kimondtam. – Na, csak ne ide, mert itt hamar elrohadtok. Az 57-ben valóban nincs sok esélyük a növényeknek. A kevés fény, ami beáramlik, a klímás levegő, a rohadás és a húgyszag nem éppen a legideálisabb állapot bárminek, hogy túléljen. O.-ra néztem és a fényekre, amik a hajában babráltak. Pont úgy nézett ki, mint az anyám akkor. És O., akárcsak anyám, egy pillanat alatt megöregedett. – Őszülsz – mondtam. – Tudom. Nem akartam, hogy ilyen gyorsan elromoljanak a dolgok kettőnk között. Először csak a kedveskedő üzenetek maradtak el, aztán a szex, végül alig beszéltünk. A karjába nem illettem már, nem tudtam órákat gyönyörködni a barackfavirágban. Egy öreg fát láttam, aki már nem illatozott. Így vagy úgy, de a fák is elrohadnak, a legöregebb fa is, az a 2000 éves is, ami még látta Jézust a Gecsemáné-kertben. O. tudta ezt, ezért neki nem volt olyan fájdalmas az elválás, mint nekem. Én sokáig csak az elhullott virágait szedtem a földről, hittem, hogy megszépül, hogy megmarad minden úgy, ahogy volt, de O. elköltözött, ki a lugasból, ahogy a kis földszinti lakásunkat hívtuk, ahonnan az ágyból reggelente néztük a kelő napot, és ami előtt most felrepültek a galambok. Bár O.-é volt a lakás, már egy hete kiköltözött. Bútor sem volt, egy matracon aludtam, és O. még üzente, hogy jön ma a tulaj, és nem volt kedvem olyasvalakivel találkozni, akinek jelenleg több köze van hozzá. Felkeltem és hívtam B.-t, hogy mit szólna, ha egy pár napig nála aludhatnék. A reggel első sugarai normális esetben két fában gyönyörködhettek. Egy gyertyánban, amit hátulról ölel a barack. Így aludtunk mindig, de a nap most csak egy üres szobát talált, és néhány eldobált sörösüveget. – Új nyelvet kell kitalálnunk, faszi – mondja nekem B., miután belesült a mondandójába egy csajnál az 57.-ben. Ezek a fiatalok már nem értik az én régi csajozós dumámat, bezzeg az a hülye fasz páva ott, nézd azon hogy nevetnek. – Nem olyan rég még te voltál az a páva, és jobban ment a sorod, mert a szaros Fila táskád meg a Wink cipőd elég volt. Most meg Ultrabúszt meg Fjalrávenkánken. Legalább 150 rongy kell, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. B.-nek egy pillanatra elmeredt a tekintete, és már láttam, ahogy holnap hasonló szerelésben jelenik meg, amin egyből elröhögtem magam. B. tudta, mire gondolok, és most ő is nevetett, hogy „na, bazmeg, mennyire kétségbeesettnek kell lenni, hogy ilyeneken gondolkozzon, hogy most felvegyen diákhitelt egy Fjalrávenkánkenért”. – Nincs mese, öregszünk – folytatta. Maholnap már melegítőben nézem otthon a Fradi–Vidit. Emlékeztetni akartam, hogy ma is egész nap meccset nézett, de B. hamarabb kapcsolt.  – Bazmeg, hát vége van. Még el se kezdtem ezt a felnőttlétet, azt már bele is rohadtam, az új generáció lassan meg már láncokkal fog csattogni az ablakom alatt. Hallod, muszáj csinálni valamit, vagy itt nagy leégés lesz. Így is egy kibaszott alkoholista banda vagyunk, most meg már öregek is, én nem fogom ezt kibírni. Megértettem B.-t, és bár voltak eredményei, verseskötete és számos cikke jelent meg, mégsem volt elégedett. – Ez a várakozás a semmire, ami kinyír – folytatta. Van egy ilyen regény, a Tatárpuszta, ahol várják egy egész életen át a tatárokat, hogy megküzdhessenek velük, persze semmi. És ezek nem béna faszik, mint mi. Katonák. Kiképzett, szabálykövető, hivatásos katonák. És a horizontot kémlelik egész életükben, pont, mint mi, hogy végül rájöjjenek, az egyetlen dolog, ami valami megelégedést ad majd, azok nem a köcsög tatárok, hanem maga a halál, egy seggdugasz, elhagyatott kocsmában, tök egyedül. Persze erre mindenki az utolsó pillanatban jön rá, pedig a halál már most is itt van, nézz csak körbe, az egész 57 maga a kibaszott kaszás. Itt vagyunk nála vendégségben, csak végre jó lenne beszélgetni is vele. – És hogyan beszélsz a halálhoz? – kérdeztem szórakozottan, mert kicserélték végre az izzókat a pultnál, és az Andinak tök jól állt a fény. – Te beszélsz folyton a fákról, hogy fél lábbal a földben, félig az égben, ilyen a halál is, nem? – Nem tudom. Nem is figyeltem, mert Andi közben észrevette, hogy nézem, és gyorsabban kezdte el törölgetni a korsókat. – Ha tudnánk beszélni a halállal, értenénk is, csak mi annyira belegabalyodtunk ebbe a nyelvbe, ami csak az élőkkel tud kommunikálni, hogy nem is értünk a másikból semmit, legfeljebb csak, ami az élethez köti – folytatta B. Hallod, nem is olyan hülyeség ez a te fateóriád, faszi. B. belebokszolt a levegőbe, aztán elkezdett ölelgetni, de gyorsan leráztam magamról. – Ma én viszem haza az Andit – mondtam olyan határozottan, hogy B. ijedtében egyből odaadta a kulcsokat, és motyogott valamit, hogy akkor ő még marad egy kicsit, és találkozik még P.-vel. A szobában Andi szótlanul, gyorsan meztelenre vetkőzött, úgy éreztem, nem tudja, mit csinál, ami nem illett a természetéhez, mert menő csajnak ismertem meg, most pedig félénken takargatta amúgy hibátlan, hófehér testét. Andi szűz volt, és erre ott jöttem rá. B. hazudott, sosem feküdt le Andival, Andi meg túl féltékeny volt, hogy bevallja. Nem értettem. Utoljára, amikor itt aludt B.-nél, biztos voltam, hogy valami történt. Andi szerelmes belém, hasított a tudatomba. Eszembe jutott B., ahogy magyaráz, hogy kéne érteni a halált, pedig csak egy fiatal lány első szerelmét kéne érteni, de már itt felsül a tudomány. Andi állt meztelenül előttem, és én tátott szájjal néztem, ahogy a legvörösebb ró­zsák nyílnak az arcán, ahogy hozzám nyúl. Megbabonázva figyeltem, ahogy szépen levetkőztet, és minden mozdulatában volt egy olyan közlés, ami nekem újdonságnak hatott. Így kéne mindig társalogni? Így kéne a legártatlanabb párbeszédeket lefolytatni, mondjuk, hogy „jó napot, nincs nálam jegy, leszállok”? Andi gyorsan belejött, és éreztem, tudtam, hogy az én felelősségem most válaszolni, mert attól függ, hogy Andi miként tanulja meg ezt a nyelvet. Gyöngéd voltam és szerető, mint egy madárfészekben az anyamadár az éhes gyerekeivel, mire Andi egyre mohóbb lett és többet akart, de a fészek biztonságában egy idő után megnyugodott. Olyan jó volt látni, érezni, hogy végre pihenni tud, és nem B. karjában, hanem az enyémben, fészekben egy nyugodt estén, betakarva erős karjaimmal, nem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap.

Murányi Zita versei

Murányi Zita
Publikálás dátuma
2020.10.03. 09:35

"minden könnycsepp a megváltó szekere / szemüregünkben isten szembogara / fekete forradás az éjszaka"
egy fiú akinek nem is volt neve ezért lett volna jobb a toll nézni ahogy angyal nő ki egy veréb szárnycsontjaiból egy veréb legalább annyira fekete mint a pokol angyallá változunk és betakar száz és száz lángfodor nem lánynak lenni nem is fiú ketten lenni pattogó fa a törzsben egy szálka ahogy beleroppan az alakváltozásba bentről nézni a tüzet mennyi mindent magáévá enyészett aztán lenni a hamu amikor a szél is úgy fúj fújás közben lehet csak kettes számú aztán a víz amivel eloltják a tüzet egy csöpp eső a tekintetedben és a menny amit még mindig nem homályosított el a halálfélelem. forradás minden könnycsepp a megváltó szekere szemüregünkben isten szembogara fekete forradás az éjszaka az ég kékebb miután megágyazott a rigófüttynek az egész ad hálát a résznek mindjárt fölébredsz csak a szél zörög a föld csókja a lét törékenységével olyan forró az ujjad mint a nap amikor az ég közepén halad mit hoz a reggel nyelvem sakkozik a szádban felejtett érintésekkel. nincsen súlya merre billen az ég amikor tenyerén csillagok méredzkednek az éjszakáknak nincsen súlya egyetlen fényes pont szikrázik a sötétség sarkából a nedves betonon a csuromvizes hold nyitott szád az esték hűvösébe markol ebből a félhomályból szakad ki a tántorgó világosság és az időtlen száműzetésben csurogni kezd a zápor a napsugaraknak hitt evezőlapátokról.