A tér, a forma és az ember – Barcsay Szentendrén

Januárban volt Barcsay Jenő születésének százhúsz éves évfordulója. Ez az apropója a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt Barcsay-kiállításnak.

Barcsay Jenő Művészeti anatómia című, tizenöt nyelvre lefordított kötetét valószínűleg még azok is ismerik, akik az életművében nem mélyedtek el. Nekik meglepetés lehet, hogy a művészeti képzéskulcsfontosságú tankönyvének szerzőjétől az absztrakt ábrázolás, a kubizmus, az expresszionizmus, a konstruktivizmus sem volt idegen. Egész életét a művészetnek szentelte, folyamatosan kísérletezett, műveinek egy jelentős részét megsemmisítette – ebben is éppoly következetes volt, mint az alkotásban. Mivel műveinek nagy része mégiscsak túlélte a tevékeny önkritikát, 1977-ben mintegy kétszáz alkotásból álló életmű-válogatását a Ferenczy Múzeumi Centrumra (FMC) hagyományozhatta. (Barcsay 1929-től volt a Szentendrei Festők Társaságának tagja.) A szentendrei múzeum Barcsay-gyűjteménye mintegy kétszázötven alkotásra bővült, ebből ad válogatást pénteken nyílt kiállítása.

„A magyar képzőművészetben ritka a szerves fejlődés, az életmű belső logikájának következetes követése. Barcsay Jenő munkásságát azonban épp ez jellemzi. Talán csak Ferenczy Károly életműve volt olyannyira organikus, mint az övé” – írta egykor Németh Lajos művészettörténész. Iberhalt Zsuzsa kurátor rendezésében a Barcsay 120 ezt a szerves fejlődést mutatja meg négy fejezetben, Barcsay kísérletező világai itt már békében vannak egymás mellett. Az első teremben olyan olajképek, rajzok és vázlatok kaptak helyet, amelyek Barcsay térszemléletére fókuszálnak. Erős kontúrvonalakból építkeznek, a térhatást, a képek mélységét a színfoltok adják. A képeken még látszik az 1920-as évek kubista hatása, a Párizsban, Perugiában, Rómában, Assisiben és Firenzében megtett tanulmányutak élménye – s mögéjük odaképzelhető Barcsay irtózása is a giccstől.

A második terem a formára koncentrál, arra, hogy Barcsay kubisztikus, expresszív megformálása miként alakult át konstruktív geometrikus felfogássá. Barcsay mindig a látványból indult ki, a látványt sosem engedte el – fogalmazott Iberhalt Zsuzsa. Persze mindig nagy kérdés, mit lát egy festő vagy egy fotográfus, és az alkotó szemén keresztül a művészet befogadója. Érdekes tanulság: a Barcsay-féle, mindig csak a lényegre koncentráló redukció egyáltalán nem vettette meg az „apróságokat”, a részleteket: a szentendrei tájképek (összképek) logikus folytatása a szentendrei utcák, épületek, kapuk, ablakok, építészeti motívumok felnagyítása, kollázsszerű, belső (zenei) ritmusnak megfelelő harmóniába illesztése.

Így talán jobban megérthető, miként született meg 1953-ban a Művészeti anatómia, és Barcsay 1945-től 1975-ig főiskolai professzorként miként tudta átadni számos művészgenerációnak elmélyült tudását az emberábrázolásról. Ami – mint ahogy a harmadik terem képeiből is kiderül – egy változatos, tudatos, logikusan felépített életműben is sokféle lehet: expresszív, kubisztikus, konstruktív-geometrikus is. Mindezeket ellenpontozzák mozaikjai, murális művei – egyfajta szintézis, hogy ezeknél a térhatást a geometrikus alakzatokból álló színfoltok adják. A tárlaton a „slusszpoént” (mint ahogy az életműben is) a Műcsarnok kamaratermében 1982-ben bemutatott művek jelentik, amelyek akkor nagyon meglepték a magyar képzőművészeti életet és amelyeket annak idején Németh Lajos művészettörténész így méltatott: „Barcsay művészetében mindig nagy szerepet játszott az arány, a belső ritmus, korábban is alkalmazta az aranymetszést. E problémák vetődnek fel az új képekben is – lapidáris, lakonikus, lényegre szorítkozó megfogalmazásban. Úgyszólván végső pontig redukál, már-már matematikai képlet tisztaságú – mégis megmarad az érzéki-konkrét szférán belül.”

Infó:

Barcsay 120

válogatás a gyűjteményből

Helyszín: Ferenczy Múzeum, Szentendre

Kurátor: Iberhalt Zsuzsa

Nyitva: december 13-ig