Előfizetés

Reménysugár

Így győzetnek le végül a legyőzhetetlenek. Ezzel fejezi be szavait Manuel Delia máltai újságíró, Daphne Caruana Galizia meggyilkolásának következményeit elemezve. Az oknyomozó bloggert éppen három éve, 2017. október 16-án robbantották fel autójában, mint a maffiafilmekben. Csakhogy az maga volt a kegyetlen valóság. Azóta mások léptek az elhallgattatott örökébe, köztük az idézett szerző, és újabb leleplezéseket ígérnek az évfordulóra. A gyilkosok, felbujtóik és cinkosaik úgy gondolták, bármit megtehetnek büntetlenül. Röviddel a merénylet előtt fölényes választási győzelmet aratott a populista kormánypárt, szavazóit nem zavarta a botránysorozat, amit a magányos riporter tárt fel. Mindent átszőtt a korrupció, a nép beletörődött a hatalmasok pofátlan kapzsiságába. „A Málta lelkéért vívott csata elveszett”, írja Delia. Azután sokáig úgy tűnt, az immár véres mocskot is a szőnyeg alá söpörhetik. Elég, ha nem minden fillért lopnak el, ha az uniós pénzekből néha csurran-cseppen a bázisnak, amit „gazdasági csoda” néven lehet ünnepelni. A jobb sorsra érdemes szigetország zuhant a Transparency International listáján, az EU-ban már csak olyan hírhedten korrupt helyeket előz meg, mint Magyarország. A semmiből jött a fordulat. Novemberben kiderült, az állammal seftelő, politikusokkal haverkodó, milliomos kaszinókirály rendelhette meg a leszámolást. Borult a dominó, sorra buktak a romlott rendszer haszonélvezői. Gátlástalan, magabiztos fickók: miniszterek, kabinetfőnök, rendőrkapitány, főügyész. Muscat ex-miniszterelnöknek a napokban képviselői mandátumáról is le kellett mondania, és örülhet, ha megússza ennyivel. Ki hitte volna mindezt tavaly ilyenkor, a második évfordulón? Legföljebb pár menthetetlen optimista. És tessék, jelenleg már tizenegy bűzlő ügyben nyomoznak, erőműépítéstől kórházprivatizáción át útlevélpanamákig. Hiába képzelte magát legyőzhetetlennek néhány gazember, semmi sem tart örökké. Ez pedig halvány és távoli – légvonalban 1343 kilométer –, de mégiscsak reménysugár. 

Alkalmatlan

Első blikkre a járványügyi intézkedések egyik mellékszálának tűnhet a kérdés: vajon miért tartja kockázatosnak a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) azt, hogy nézők legyenek a Hungaroring hétvégi futamain, ha a Puskás Arénában 15500 ember közös szurkolásában nem látott kivetnivalót, a „nyílt kapus” NBI-es meccseket pedig most sem véli veszélyesnek? Ha azonban elkezdünk válaszokat keresni, kiderül, hogy ez az eset nagyon is sokat árul el a járványügyi döntésmechanizmusról. Önmagában jelzésértékű, hogy az NNK nem válaszol egyetlen kérdésre sem: lapunk öt napon át várta, hátha előrukkol a központ a szakmai érvekkel, amelyek megértetik a döntést. Csakhogy nem kaptunk választ. Talán azért nem, mert már úgy érzik, nem is szükséges bármilyen döntést megmagyarázniuk - vagy nem engedik nekik. A másik lehetőség, hogy azért hallgatnak, mert nincs szakmai érvük. De akkor mi alapján ítélik kockázatosnak a Hungaroringet és veszélytelennek a Puskás Arénát? Politikai alapon, sportpolitikai megfontolások szerint? Ha viszont ez számít, akkor jó lenni tudni, kik döntenek valójában járványügyi kérdésekben, a népegészségügyi központ helyett és nevében.
Maradjunk inkább a kisebbik rossznál: hogy már egy ilyen egyszerű ügyben sem méltatják a nyilvánosságot arra, hogy elmagyarázzák a döntés háttért. Ennek is vannak veszélyei. Szakmai érvek híján ugyanis könnyen arra jutni, hogy a közegészségügy következetlenül, ellentmondásosan dönt, azt sem tudja, mit csinál, vagyis: alkalmatlan. Így viszont elveszítheti a köz maradék bizalmát is, emberek sokasága bizonytalanodhat el, mennyire kell, szabad komolyan venni egy ilyen intézmény járványügyi előírásait. Épp akkor, amikor minden járványügyi görbe meredeken ível felfelé, és nem sokkal azután, hogy Orbán Viktor kormányfő - komoly arccal - fegyelmezettséget kért a védekezésben.

Édes élet

Választási plakátok tarkázzák a kis falut, pár kilométerre a csokigyáráról és cukorüzeméről híres városkától. Talán jobb volna ezt múlt időben írni - híres volt -, de nem lenne igazságos. A helyieknek elevenen, a mindennapjaikban él a hajdani fénykor, amit ma már múzeumba zárva őriznek az egykori gyárépületen belül. Kósza hírek tartják pislákoló parázson a reményt, hogy lesz itt még egyszer újra édes az élet, még ha cukorcirokból is, s nem vész kárba a tudás, ami egykor fiatalok százait vonzotta ide, adott nekik értelmes életet. A gyár kürtje már rég nem szól, de az ittenieknek ma sem kell az órára nézniük, valahol a fülük hátsó zugában élesen hallják a műszak kezdetét s végét jelző hosszas szólamot. Mintha a kürtszó elkúszna távol, a tokaji lankák felé, s vinné magával a régi étkezde gulyáslevesének zeller-zöldes, fokhagymás páráját, a kultúrházi könyvtár bordó gerincű, aranybetűs krimisorozatait, a balatoni, hajdúszoboszlói beutalók napsütéses bizonyosságát, az üzemi tűzoltók szertárának fémes illatát, a tekepálya bábuinak diadalmas összeborulását, a saját énekkar, saját fúvószenekar büszke fellépéséit. A pusztuló gyárkémények távlati síkjába pár éve afféle nézőkét applikáltak művésztáboros egyetemisták, kijelölve egy pontot, ahonnét ismét úgy tűnhet, mintha szállna füst az ég felé, még ha ez nem más is, mint illúzió. De ma már illúzió sincs, a kilátóhelyen mord felirat üzeni, bemászni tilos és veszélyes. Nem csak a gyár pusztul, elvész a romjaira épített ötlet is. Mögöttünk hagyva a derékba tört várost, a falu arca talán még lehangolóbb, akkor is, ha díszkövekkel fedték a főutca egy részét. A burkolat azonban egyszer csak elfogyott, így még szembetűnőbb a kopottság: rosszul számoltak, vagy a pénz útja vett más irányt, nem tudni. A sétálóutcának amúgy se sok értelme van ott, ahol rozoga traktorok járnak, gőzölgő trágyát fuvarozva a földekre, aki meg nem géppel közlekedik, az jellemzően biciklit kormányoz, zakkanva a kő minden összeillesztésénél, úgyhogy inkább a járdára hajt fel. Mellékutcába kanyarodunk, zárva a kocsma, az ablakokat is bedeszkázták, minden harmadik házra kiírva, hogy eladó, a földre hullott almát nem szedi fel senki, ott rohad. Szürke palatetők, homokfehér házak, sehol egy szín, már ha nem tekintjük annak a választási plakáterdőt, amelyen az ígéretek betartását és a megkezdett út folytatását üzenik. Az egyik szomorú ház előtt, mintha az egyik transzparens ferdén meghosszabbított vonalában jelölte volna ki a maga helyét, egy fiatal, bozontos férfi ül a kapuban. Nem lócán, hanem a földön, lába kinyújtva, dereka és a háta a vaskerítésnek támaszkodik. Mellette üres kalap, mintha pár forintot várna. Először a saját szemünknek sem hiszünk, olyat még nem láttunk, hogy valaki egy faluban a saját háza előtt koldul, s egyáltalán, koldust eddig csak városban láttunk, azt se errefelé. A kalapból kikandikáló süvegcukrot, rajta a gyári logóval pedig lehet, hogy csak a képzeletünk vetítette a fotóra. A rögvalóság nem játszhatott ilyen csalfa játékot velünk.