Előfizetés

Luxus magánellátás – ingyen

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.10.18. 18:30

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Magánkórház, ahol állami biztosított betegeket látnak el gyorsan és magas színvonalon – és a páciensek számára térítésmentesen. Ez a rendszer nálunk egyelőre álom, de több európai országban már évtizedes gyakorlat. Megnéztük, hol milyen szolgáltatások és mennyiért érhetőek el, miért jobbak a hibrid rendszerek, mikor választja a magán- helyett az állami munkahelyet egy orvos, és mi történne, ha az állami egészségbiztosító itthon is több szolgáltatást vásárolna a magánszférától.
Rizikós, hogy hol és milyen ellátást kaphatnak a betegek a következő hónapokban, ha az új törvénynek köszönhe­tően orvosok tömegei hagyják el az állami intézményeket, hogy kizárólag magánrendelőkben folytassák a munkát. (Emlékeztetőül: a most elfogadott törvényi módosítás szerint a doktorok kétszer egy évre kirendelhetők másik kórházba, akár másik városba is.) A Magyar Orvosi Kamara is azt hangsúlyozza: a törvény jelenlegi formájában elfogadhatatlan, sértheti az alapjogokat, számos ponton módosításra szorul, január elsejei hatályba léptetése pedig komoly fennakadásokat is okozhat a hazai egészségügyi ellátásban. A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara által elkészített online közvélemény-kutatásból pedig az derült ki, hogy a megkérdezett szakemberek 12 százaléka (vagyis 30 042 emberből 3605) a magánegészségügyben folytatná, míg 3 ezer külföldre menne a kialakult helyzet miatt – erről az Atv.hu számolt be a héten. Kérdés, mit tehetnek a betegek. A bruttó átlagkereset Magyarországon idén februárban 377 300 forint volt a Központi Statisztikai Hivatal szerint, ennek 7 százalékát, vagyis 26 411 forintot fizetnek az emberek átlagosan egészségbiztosítási járulékra. Emellett a legtöbben már nem kötnek magánbiztosítást, hiszen ha nagy a baj, végül úgyis mindenki az állami ellátásban landol, a drága beavatkozásokat a legtöbb biztosító nem téríti, saját zsebből pedig nagyon kevesen tudják kifizetni az akár több millió forintos kezelések árát. De ha az „államiban” nem lesznek elérhető orvosok, akkor sokkal többen kényszerülnek magánbiztosításért fizetni. 

Pró és kontra

Egy olyan, betegellátás szempontjából instabil időszakban, mint most (lásd: járvány), felértékelődhetnek az egészségpénztárak és a magánbiztosítások szolgáltatásai – bár utóbbiak egyelőre gyerekcipőben járnak nálunk. Létezik ugyan 3-4 nagyobb társaság, amelyik kínál magán-egészségügyi biztosítást, de nagyon limitált, mit kaphatunk a pénzünkért. Az egyik szolgáltató például havi 7500 forintos díjért biztosít járóbeteg-szakellátást évi 300 ezer forintig; egynapos sebészeti ellátást 300 ezer forintig; és MR-, CT- vagy PET-CT-vizsgálatokat szintén 300 ezer forintig. „Két éve van ilyen biztosításom, örülök, hogy kötöttem, több százezer forintot spóroltam vele és rengeteg időt nyertem. Mikor egy balesetben megsérültem, nem kellett hónapokat várni a kontroll MR-re, már a következő hétre kaptam időpontot” – meséli egy neve elhallgatását kérő nő. Ha azonban komolyabb lenne a baj és nagy műtétre vagy drágább ellátásra szorulna, biztosítása már mit sem érne. Ez az oka, hogy sokan inkább nem is kötnek ilyet. Az pedig, hogy az állam igyekszik szétszakítani a magán- és az állami ellátást, csak tovább ront a helyzeten. „A miniszterelnök úr nem ért hozzá, nem is kell, hogy értsen, de nekem mindössze egy mondat vésődött be, hogy: a magán- és az állami egészségügyet külön kell választani. Csakhogy ezt már nem lehet. A magánegészségügy bizonyos területeken kiváló szolgáltatást tud nyújtani, jó ár-érték aránnyal – mondja Rékassy Balázs egészségügyi közgazdász. Szerinte kiváló példa erre a laborszolgáltatás. Kórházi vagy szakrendelői laborokat masszívan veszteségesen működtetnek állami intézmények, miközben magánlaborok a mennyiség és automatizmus miatt sokkal hatékonyabban végzik a munkájukat ugyanazért az árért. De a képalkotó diagnosztikára is igaz ez. „A magánszolgáltató képes új gépeket vásárolni és minőségi leletezést biztosítani. De a gerincsebészet is jó példa lehet. A hazai komoly gerincsebészeti műtéteket ugyanis pont egy magánintézmény nyújtja Budapesten. (Az állami rendszerből érkező betegeknek a beavatkozásokat a NEAK téríti.) Az állam szerepe és fel­adata a szolgáltatás vásárlása lenne. Ha egy magánszolgáltató jó minőségben, jó áron, megfelelő minőségbiztosítási kritériumok mellett tud versenyképes szolgáltatást nyújtani, azt nyugodtan megveheti az állami. A mutyi és a haveri ki­játszás persze más kérdés, de ha ezt el tudjuk kerülni, akkor ennek igenis helye van” – emeli ki ­Rékassy Balázs. 

Akik el tudnak menni, és akik nem

Rékassy úgy véli, bizonyos szakmák esetében valóban elképzelhető, hogy a magánintézmények felé húznak majd az orvosok, és az új törvényre válaszul elhagyják az állami szektort, de azon szakmák esetén, ahol komoly eszközparkra van szükség és komoly műtéteket végeznek, erre kevés az esély. Ilyen lehet az ér-, az agy-, a szívsebészet vagy az invazív kardiológia. Akik eddig „magánban” rendeltek, ott szívták fel a beteget, és aztán az állami kórházban műtötték meg (bizonyos paraszolvencia vagy drágább magánrendelői díj fejében), nos, azok most bajban lesznek. De végül az állami rendszerben kell maradniuk, hiszen a több tízmillió forintos gépparkot nem tudják egy magánintézményben biztosítani. Egy szülész- nőgyógyász esetében azonban más a helyzet, ők könnyedén elmennek magánrendelőbe és magukra hagyják az állami betegeket. „Ha ma Magyarországon erősítenék a magánbiztosításokat, akkor még tovább erősödne a magánegészségügy, ami nem lehet az állam célja, hiszen még inkább elszívná az orvosokat a közfinanszírozott ellátásból. Különbség van például egy holland és egy magyar biztosító között. A holland magánbiztosítás ugyanis teljes csomagot nyújt, és alternatívája lehet az állami biztosításnak. Ilyen nálunk nincs. Inkább arra felé kellene menni, hogy az állam vásároljon bizonyos szolgáltatásokat a magánellátástól. A NEAK vásárlóerő-funkcióját erősíteném, ezzel csökkenthetők az állami intézmények terhei” – részletezi Rékassy Balázs. A NEAK bár költséghatékonyan és olcsón nyújt ellátást, tény, hogy gyakran nem valós költségalapon vásárol szolgáltatást. Egy diabetológiai szakrendelés esetén például a közfinanszírozott rendszerben a rendelőintézet 1500–2000 forintot kap a NEAK-tól azért, hogy az orvos fél órát foglalkozik a beteggel. De ugyanúgy veszteséges a traumatológiai ellátás vagy az érsebészet is. Az invazív kardiológia ezzel szemben profitábilis, így minden kórháznak érdeke, hogy nyújtson ilyen ellátást.

Többet kellene fizetnünk

Közkiadásból jelenleg a GDP 5 százalékát költjük egészségügyre (mintegy 2500 milliárd forint), ezzel szemben a fejlettebb országokban ez az arány 7-8 százalék. Az államnak 800 milliárd forintot kellene pluszban hozzátenni az egészségügyi kiadásokhoz. Arra a kérdésre, hogy javulna-e itthon a helyzet, ha az említett 7 százalékos egészségbiztosítási járulékot más, fejlett országokhoz hasonlóan nálunk is emelnék, Rékassy Balázs szerint igen a válasz. „Ha minőségi szolgáltatást akarunk, annak egyik útja, hogy csökkentsük a járulékelkerülők, potyautasok számát, és növelni kell a járulékokat is. Az egyik lányom Hollandiában tanul, az alap-egészségbiztosítása 100–120 euró lenne (azaz 35–42 ezer forint), míg ugyanez Magyarországon 7710 forint” – mond érzékletes példát Rékassy. Az új törvénnyel kapcsolatban megjegyzi: nem látni, hogy pontosan milyen reformok jönnek és mit is akar a kormány. De a módszer, ahogy ezt a törvényt átvitték, nem elfogadható. A járulékok emelésével kapcsolatban némileg más véleményen van Dózsa Csaba egészségközgazdász, a Miskolci Egyetem docense. Mint mondja, a 7 százalék egészsgbiztosítási járulék mellett 4 százalék a szociális hozzájárulási adóból is kerül a kasszába, ez az egészségügyi alap 40-45 százalékára elég és összesen körülbelül 900-950 milliárd forint körül mozog. „Már több mint tíz éve 7 százalék az egészségbiztosítási járulék, és a mostani kormányzat világos filozófiája, hogy nem terhelik tovább a munkáltatót, az évtized elején még 24 százalék volt munkáltatói járulék, most ez 15,50. Nem látok esélyt arra, hogy járulékot emeljenek” – mondja. Szerinte ahhoz, hogy egy ilyen emelés elfogadható legyen, a lakosságot is meg kell szólítani, és kommunikálni, miért is növelik azt a közterhet. Az új törvényről neki is határozott véleménye van. „Veszélyes játék, hogy nem tud az állam az orvosoknak perspektívát nyújtani, egy tartósan magas jövedelem és jobban szervezett az ellátás ígéretével. Ha döntésre kényszerítik a gyógyítókat, biztos, hogy lesznek, akik nem az állami rendszert választják” – mondja az egészségközgazdász. A nagy pénz azonban szerinte most nem is a magánbiztosításokban van, hanem az egészségpénztárban. Míg előbbi néhány száz embernek van, addig kiegészítő előtakarékossági egészségpénztára a munkáltató révén több mint egymillió embernek. Ez ráadásul rugalmasan, akár családon belül is felhasználható.

Nyugaton minden jobb?

A magán- és az állami egészségügy viszonya nem mindenhol olyan fagyos, mint nálunk. Szijjártó László gyermekgyógyász szakorvos 14 évig dolgozott Hollandiában, ez idő alatt nem volt hálapénz, extramunka, se adócsalás, mégis megéltek, még félre is tudtak tenni. Az ottani rendszerrel kapcsolatban elmondja: néhány kivétellel (plasztikai sebészet vagy kardiológia) nincs külön állami és magánellátás abban a formában, mint itthon. „Azok az orvosok dolgoznak a szakrendeléseken, akik kórházi fekvőbetegosztályokon is. Nagy részük azonban nem állami alkalmazott, az osztályokon dolgozó csapatok ugyanis kint külön céget alkotnak. Vannak olyan kórházak, ahol a teljes orvosgárda tesz ki egy vállalkozást. Persze néhányan az állami kórház alkalmazottai, például a gyermekgyógyászok vagy azok, ahol a kis betegszám miatt nem termelne elegendő nyereséget a vállalkozás, de ez a ritkább” – mondja. Egy állami alkalmazott orvos alapfizetése egyébként Hollandiában 17 ezer euró, vagyis több mint 6 millió forint, ami magasabb, mint nálunk egy országgyűlési képviselőé. Ráadásul nem 40 év alatt éri el a maximumot, hanem 7 év alatt, a számtalan plusztámogatásról nem is beszélve, évi 6000 eurót például el lehet költeni képzésekre, eszközökre, de van évi 8 százalék nyaralási támogatás is. Ez pedig csak az állami alkalmazottak esetében igaz, a vállalkozásban dolgozó orvosok évi 300 ezer eurót (108 millió forint) is megkereshetnek. A legjobban fizetett szakma a mikrobiológusoké. „Én évi hat hetet most is kint dolgozom, és ez idő alatt többet keresek, mint ami az egész éves magyar fizetésem osztályvezető főorvosként. Jobb nyugdíjat is építek magamnak” – mondja Szijjártó. 

Ingyenes magánellátás

A beteg Hollandiában akkor sem fizet az ellátásért, ha az orvosok egyébként magánvállalkozók, az ellátást a biztosító téríti. Biztosítást pedig kötelező kötni, és nagyon sokféle csomagból lehet választani. „Évi 800–1200 eurót kell fizetni a munkavállalóknak, ez az alap, és ezen felül is lehet kiegészítő biztosítást kötni például a fogászati kezelésre. Persze az ellátást ez önmagában nem téríti, ehhez szükség van az állam szerepvállalására is, létezik egy közös alap, amiből finanszírozzák az ellátórendszert. A szakorvosi ellátásra a betegnek önrészt is kell fizetni, ennek évi 300 euró a maximális összege. A rászorulók (munkanélküliek, hajléktalanok) esetében a kapott segélyből nekik is be kell fizetni valamennyi biztosítási díjat, ez alól senki sem mentesülhet, de az ő ellátásuk szociális alapon is megy” – mondja Szijjártó László. Nem csak Hollandiában működik gördülékenyen ez a hibrid rendszer. Angliában aki alkalmazottként dolgozik, annak automatikusan jár az állami egészségbiztosítás, mert ahogy nálunk, úgy ott is vonják a fizetésből a tb-járulékot. Az állami egészségügyi ellátás neve National Health Service (NHS), de szép számmal működnek magánkórházak is, ahol a betegek gyakran maguk fizetnek az ellátásukért – kint ugyanis Magyarországgal ellentétben nem kötelező társadalombiztosítást fizetni. Az emberek választhatnak, saját zsebből vagy magánbiztosító által is intézhetik az ellátásukat, és a magánszolgáltató ott valós alternatíva lehet a komolyabb betegségek esetén is. „Itt minden pont fordítva van, mint Magyarországon. Az állami ellátás esetében mindennek az alapellátáson kell keresztülmennie, és épp emiatt nagyon nehéz hozzáférni a kórházi és szakellátáshoz, hiszen akár heteket is várni kell egy időpontra a háziorvoshoz – ami Magyarországon elképzelhetetlen. A tőle kapott beutaló nélkül Angliában nincs esély kórházi ellátásra. Ez tehát nagyon macerás, de ha valaki túljut az alapellátáson, akkor már minden flottul megy – ami viszont Magyarországon nincs így – meséli Csernus Sándor ortopéd traumatológus szakorvos, aki 15 évvel ezelőtt döntött úgy, Angliában szeretne dolgozni. Hat évig az állami rendszerben operált, majd egyéni vállalkozóként több magánintézményben dolgozott, jelenleg alkalmazottként egy magáncég két kórháza között ingázik. „A magánkórházak kapacitásait gyakran nem kötik le kizárólag a fizetős betegek, és mivel az NHS meglehetősen túlterhelt, a legtöbb magánintézménynek szerződése van az állami egészségbiztosítóval, a betegek legalább fele az állami rendszerből érkezik. Április, május, június és július hónapokban viszont szinte kizárólag az NHS használta a magánkórházakat is, vagyis csak állami betegek voltak, a magánellátást teljesen leállították” – részletezi Csernus Sándor. 

Külföldi orvosok gyűjtőtégelye

Az állami és magánkórházak mellett Angliában léteznek úgynevezett Treatment Centerek is, melyek célja az állami várólisták csökkentése. Olyan beavatkozásokat végeznek, melyekre nagyon sokan várnak – például protézisműtétekre. Mikor ezek megalakultak, külföldről szerződtettek orvosgárdát, hogy ne a már működő intézményekből vonják el a szakembereket. Így sok magyar orvos is ilyen központban kezdte a kinti munkát. Az állami intézményben foglalkoztatott idősebb szakorvosok, főorvosok közül sokan dolgoznak magánintézményekben is, de igen szigorú szabályok szerint. Heti 3,5 napot kell állami intézményben dolgozni, plusz ügyelet, és másfél napot mehetnek magánba, de ez idő alatt megkeresik a teljes állami fizetésüket, ami egy főorvos esetében körülbelül 80–110 ezer font, vagyis évi 30–41 millió forint. Egy főorvos tehát évi 80 millió forintot kereshet úgy, hogy egy állásnak megfelelő óraszámban dolgozik, ami igen csábító a magyar szakembereknek is. „Ezek persze nagyon magas fizetések, de Angliában más az adózás is, mint Magyarországon, ezek az orvosok a bevételeik 45 százalékát befizetik adó gyanánt, és nagyon drága felelősségbiztosítást, évi 20–40 ezer fontot fizetnek erre” – mondja a traumatológus. Arra a kérdésre, hogy látva az új magyar bértáblát, hazajönne-e, úgy válaszolt: „Amit jelenleg bérben kínálnak, az elég jó, különösen, hogy ott alacsonyabb az adókulcs, mint Angliában. Anyagilag ez egy korrekt ajánlat, a probléma inkább ott van, hogy mi lesz a kirendeléssel és az esetleges áthelyezésekkel. Ez ugyanis nehezen elfogadható” – mondja Csernus Sándor. Hegedűs Zsolt ortopéd sebész, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának elnöke már arról is beszélt lapunknak, mire lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán haza akarjanak jönni az orvosok. „Akik kint vannak, már egy más munkahelyi kultúrára vágynak. Sokan szívesen hazahoznák a kint megszerzett tudásukat, de ehhez megfelelő munkahelyek is kellenek, a pénz nem minden és nem is elég. Egy más, elsősorban betegcentrikus szemlélettel, minőségbiztosítással volna érdemes hazacsábítani azokat, akik évekig kint tanultak, hiszen olyan értékes tudást hoznának haza, ami csak a betegek javára válna. Elengedhetetlen lenne, hogy azok a mutatók, melyek kint nyilvánosak a betegelégedettségről, kórházi fertőzésekről, tisztaságról és az orvosokról, itthon is elérhe­tőek legyenek, hogy a betegek és az egészségügyet irányítók is tisztábban lássanak” – mondja Hegedűs, aki 2005-ben döntött úgy, a szigetországba megy dolgozni. Megtudjuk tőle, hogy Angliában az is motiválja az állami ellátásban való munkára az orvosokat, hogy nagyon jó nyugdíjat kapnak, hiszen minél tovább dolgoznak állami ellátásban, annál nagyobb összeggel egészíti ki a nyugdíjalapjukat az állam. A külföldi vállalkozókat pedig úgy ösztönözték arra, hogy létrehozzanak új, modern intézményeket, hogy az első öt évben az állami biztosító szerződött velük, és oda küldték az állami betegeket szigorú minőség-ellenőrzés mellett. Így az új magánellátóknak biztosan volt bevételük, az állami pedig a legmodernebb ellátást és diagnosztikát kínálták a betegeknek. Ezzel a módszerrel egyébként az állami kórházak minőségét is javítják, hiszen azok is fel akarnak zárkózni. Még azt is megoldották, az orvosok alaposan megfontolják, hogy az állami kórházból elmennek-e egy ilyen magánintézménybe, a szabályok szerint ugyanis csak akkor vállalhatnak főállást egy ilyen centerben, ha előtte fél évig nem dolgoznak állami ellátásban. 

Német szigor és pontosság

Németországban is virágzik a magánkórházbiznisz, szakorvosi ellátásra szinte csak oda mehetnek a betegek. Nagyon sok ilyen kórházhálózat üzemel, de ezek állami feladatokat is ellátnak. Az állami biztosítás díja meghatározott százalékban, és a biztosítók kérhetnek pluszhozzájárulást, ha éppen nem megy jól a szekerük. Németországban több állami biztosító is versenyez egymással. Egy bizonyos jövedelmi szint (60 750 euró/év) felett pedig privát biztosítóhoz is mehetnek a betegek. Ennek előnye, hogy olcsóbb és gyorsabban kaphatnak bizonyos ellátásokat vagy választhatnak orvost. A díj azonban évente növekszik, és bizonyos ellátásokat zsebből kell állni. Így mindössze az emberek 10,5 százaléka van a privát biztosítóknál. Kata, aki rezidensként dolgozik egy német magánkórházban, elmondta: a 7500 eurós fizetéséből a levonások után 4500 eurót (1 600 000 forint) kap kézhez, ebből havi 340 euró a betegbiztosítása, és legalább még egyszer ennyit fizet a munkáltató is, tehát az esetében havi minimum 700 euróba (252 ezer forint) kerül az állami egészségbiztosítás, ami több mint duplája annak, mint amit itthon vonnának a béréből. Ő nem a bérek, hanem a szakmai körülmények miatt ment ki, hogy ne kelljen azon sakkozni, milyen antibiotikumot ad a betegnek, ne legyen hálapénz, és az ember egy munka­helyből is meg tudjon élni. „Jó a fizetés, ez tény, de ezért nagyon sokat kell dolgozni, és olyan munkát is, ami nem orvosi feladat. Nekem kell levenni minden egyes vért, minden dokumentumot én fénymásolok, én írom a gyógyszereket kis papírkára, nekem kell beadni az első antibiotikumot. Csak a vérvétel és a branülök szúrása naponta 1-2 óra munka, és legalább ugyanennyi idő csak a zárójelentések írása. Nagyon kevés az orvos, állandó az orvoshiány, ezért nagyon sokat kell dolgozni, egy betegre 5-10 perc jut egy viziten. Mégis, kevésbé érzem, hogy megkötik a kezem” – meséli Kata. „Nem mennék haza a jelenlegi feltételekkel. Ez egy megalázó törvény, nem a megbecsülés jele. Ha otthon dolgoznék és megtehetném, hogy felállok, most hagynám el az országot, amíg még lehet” – erről már Zoltán beszélt lapunknak, aki szintén Németországban dolgozik rezidensként. Ő másodéves rezidensként nettó 3350 eurót (1 200 000 forint) visz haza havi három-négy 24 órás ügyelettel. „Nem is az új bértábla miatt háborodtam fel, hanem mert megígértek valamit, aztán megcsavarták az egészet, és a végén ez a kétéves kivezénylés lett belőle.” Azt pedig senki sem tudja, mindez hogyan hat majd az állami betegellátásra.

Victor, a Vörös Elvis

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.10.18. 16:30

Fotó: S. Solovjev / AFP - RIA Novosti
Nem lehetett próféta a saját hazájában, az Egyesült Államokban, de külföldön elképesztő karriert futott be Dean Reed (1938–86) énekes-színész. A vasfüggönytől keletre sokáig a legnépszerűbb amerikai volt, sztárolt tiniideál. Marxista meggyőződése miatt úgy becézték: a Vörös Elvis.
Dean Reed „előadóművész, ismert amerikai származású, NDK-ban élő békeharcos” nagy sikerű koncertet adott a pesti Műegyetem Münnich Ferenc Kollégiumában, adta hírül az MTI 1975. szeptember 30-án. Az Országos Béketanács hívta meg, a látogatásról beszámolt a Magyar Televízió is. Négy évvel később telt ház előtt lépett fel a Népstadionban, a SZÚR-on (fiatalabb olvasóink kedvéért: a színészek és újságírók labdarúgó-mérkőzéséhez kapcsolódó rendezvényen). Amikor a hetvenezres tömeg éltette, aligha gondolta, hogy a csúcsról már csak lefelé vezet az út. Fénykorában világhírességek kedvelték, Che Guevara, Tyereskova, Arafat. Gojko Mitićcsel forgatott, Kovács Katival énekelt duettet. Ám csillaga leáldozott, élete tragikus véget ért.

Denver Kid marxista lesz

A leendő sztár Coloradóban született, egy csirkefarmon nőtt föl. Tizenkét évesen tanult meg gitározni, ami persze nem kivételes arrafelé. Az egyetemet hamar otthagyta, bárokban zenélt Denver Kid művésznéven. Dalait helyi rádiók játszották. A jóképű, jó hangú fiatalember kinőtte a szűkös vidéki kereteket, Los Angelesbe ment szerencsét próbálni. Érzelmes szerzeményeivel a slágerlista 96. helyéig jutott, följebb nem. Ám amikor 1961-ben a Capitol Records dél-amerikai turnét szervezett neki, egy csapásra minden megváltozott. Ami az Egyesült Államokban tucatprodukciónak számított, az ott szenzációként hatott. Chilei rádióállomások élőben közvetítették az érkezését, 58 rend­őr óvta felhevült rajongóinak tömegétől. Buenos Aires repterén tízezrek tolongtak, hogy vethessenek rá egy pillantást. Akkora volt az érdeklődés, hogy koncertjeit futballstadionokba helyezték át. Az ünnepelt nem sokat habozott, megtanult spanyolul, és Argentínában telepedett le. Lubickolt a sikerben: lemezei jelentek meg, szappanoperákban kapott szerepet, saját tévéshow-t indított a szombati főműsoridőben. Mexikóban mozifilm, egy szerelmi történet főszerepével kínálták meg. Népszerűbb lett, mint Elvis Presley. Ám az új környezet átformálta a világnézetét is. Az érzékeny fiút nem vakította el a csillogás, nyitott szemmel járt. Megrendítették Latin-Amerika égbekiáltó társadalmi igazságtalanságai. Ingyen koncerteket adott nyomornegyedekben, gyárakban, börtönökben – ezért még jobban imádták. Tenni akart a szegénység ellen, érdeklődése a politika felé fordult. Részt vett a helsinki Béke-világkongresszuson, és nyíltan marxistának nevezte magát. Erre a politikai rendőrség letartóztatta, majd kommunista felforgatásért kiutasították Argentínából (1966). Ekkor döntött úgy, hogy a Szovjetunióba megy. Lelkesen fogadták, a Goszkoncert állami rendezvényszervező több hónapos körútra vitte. Milliók tőle hallottak először rock’n’rollt és countryzenét, ő volt az egyetlen amerikai előadó, akit élőben láthattak. Hosszú haja, heves csípőmozdulatokkal kísért tánca főleg a lányokat bűvölte el. Sok testvéri országba eljutott, még Mongóliába is, ahol ő volt a legnagyobb szám ama nevezetes 1968-as évben. Még abban az esztendőben megjelent első nagylemeze a Melogyija kiadónál, később Komszomol-díjjal tüntették ki. Celeb lett, és nagyon cool, noha e fogalmak ismeretlenek voltak a béketáborban. A rendszer eleven reklámjává vált.

Western és békeharc

Színészként is sokat foglalkoztatták Európában. Tucatnyi olasz játékfilmben szerepelt a Cinecittánál, jobbára spagettiwesternekben (lásd keretes írásunkat). A lipcsei filmfesztiválon megismerkedett egy keletnémet modellel, egymásba szerettek, ezért 1972-ben az NDK-ba költözött. Nagy ritkaság volt, hogy valaki nem azt lesi, hogyan szökhetne Nyugatra a hírhedt falon át, hanem önszántából Kelet-Berlint választja. Honeckerék meg is becsülték, kiváltságokkal halmozták el, Reed pedig – amerikai útlevéllel – szabadon utazgatott a világban, a vietnami háború ellen tiltakozva. Emlékezetes akciója volt, amikor Santiago de Chilében, az amerikai konzulátus előtti tüntetésen kimosta a csillagos-sávos zászlót, hogy „megtisztítsa az imperializmus szennyétől”. Támogatta Salvador Allende választási kampányát. Libanonban a palesztin gerillavezérnek, Jasszer Arafatnak énekelt. Csak odahaza nem járt sikerrel akkor sem, amikor a tiltakozó minnesotai farmerekkel fejezte ki szolidaritását (1978). Lecsukták; a fogdában éhségsztrájkot kezdett, mire a vasfüggönyön innen – gyaníthatóan nem egészen spontán – mozgalom alakult szabadon bocsátásáért. Egyszerre akart elkötelezett marxista és amerikai hazafi lenni, de a hidegháborúban ez nem bizonyult könnyűnek. Előfordult, hogy a védhetetlent védte. Egy nyugat-berlini lapban például a falat, mondván: az NDK-ban nincs munkanélküliség, ami fontosabb, mint az utazgatás. Ha arról kérdezték, hogy mit gondol a Szovjetunió emberjogsértéseiről, azt felelte, vannak még kisebb hibák. Nyílt levélben ítélte el a „rágalmazó” Szolzsenyicint. Utolsó interjújában, a CBS televíziónak az afganisztáni háborút mentegette, Reagan elnököt pedig Sztálinhoz hasonlította, mire honfitársai gyalázkodó leveleket küldtek neki, a „hazaárulónak”. Kicsit sem meglepő, hogy a paranoiás korszakban titkosszolgálatok árgus szemmel figyelték minden lépését. A keletnémet Stasi 1976-ban be is szervezte, Victor fedőnéven. Amerikai diplomatákkal folytatott beszélgetéseiről készséggel számolt be, de amikor Arafatról kellett volna jelentenie, felháborodva utasította vissza, hogy „elvtársa” után kémkedjen. Panaszával magához Honeckerhez fordult. Nem is kapott több megbízást, róla viszont tovább gyűltek az akták. 1982-ben feljegyezték: igazoltatáskor lenácizta a közlekedési rendőröket. Azt kiabálta, tartóztassák le, ha akarják, torkig van az egésszel, mint mindenki az NDK-ban.

Tragikus meghasonlás

Rocksztárként kiöregedett, varázsa megkopott. Telefonon búsongott távolban élő ismerőseinek, amit persze lehallgattak. Otthonában egy NSZK-ból sugárzó amerikai katonai rádió szólt. Honvágy gyötörte, de az Egyesült Államokban aligha léphetett volna színpadra. Tönkrement a házassága is, sokat veszekedtek harmadik feleségével, Renate Bluméval. Elhatalmasodott rajta a depresszió. Holttestét 1986. június 13-án találták meg egy házához közeli tó térdig érő vizében. Negyvenhét éves volt. „Tragikus balesetnek” minősítették a halálát; a hivatalos közlésekben kételkedők azt találgatták, hogy a Stasi, a CIA vagy a KGB végzett-e vele. A szomorú igazságra csak az NDK megszűnése után derült fény, amikor nyilvánosságra került addig eltitkolt búcsúlevele. Szívszorító olvasmány, hogy az egykor ajnározott kedvenc mennyire kilátástalannak érezte az életét, művészi pályáját, féltékenységi drámákkal terhelt házasságát. Ugyanakkor még utoljára hitet tett a szocializmus mellett, azt írta: ez „az egyetlen megoldás az emberiség fő problémáira”. Még bocsánatot is kért, amiért öngyilkossága esetleg kellemetlenséget okoz, rossz fényt vet a Német Szocialista Egységpártra. Egyedülálló és valószerűtlen karrierje így ért tragikus véget. Az nem derült ki, tudatosult-e Dean Reedben élete paradoxonja. Hollywoodot, ahol húszévesen hiá­ba próbálkozott, romlott helynek nevezte, és azt mondta, nem prostituálódna Coca-Cola-reklámokban. Latin-Amerikában és Kelet-Európában viszont éppen annak köszönhette tomboló népszerűségét, hogy nagyon amerikai volt, mintha egy hollywoodi moziból vagy reklámból lépett volna ki. Szép dolog a békeharc, de rajongói szemében mégis inkább egy távoli, vágyott és elérhetetlen világot képviselt – azt, amelyet ő maga szenvedélyesen elutasított. Furcsa belegondolni, hogy még mindig köztünk élhetne: a napokban lett volna 82 esztendős. 

A filmek hőse

Magyar mozik is vetítették Dean Reed legismertebb filmjét, a Vértestvérek című NDK-westernt (1975). A May Károly-adaptáció főszerepében egy másik legendás be­vándorló, Gojko Mitić partnere. Kéttucatnyi filmben játszott 1964–84 között. Egyik sem kiemelkedő művészi alkotás, de a sokoldalúság tiszteletet parancsol: a spagettiwesternek mellett felbukkan nyugatnémet krimiben, szovjet zenés filmben, mexikói romantikus moziban, vadnyugati vígjátékban, Jack London-feldolgozásban. Muzsikusként jó füle volt a nyelvekhez, szinte akcentus nélkül beszélt spanyolul, olaszul, németül és oroszul is. Különleges karrierje több dokumentumfilmet ihletett, főleg tragikus halála után. Tom Hanks nagyjátékfilmet tervezett az életéről, maga játszotta volna a Vörös Elvist, de nem tudott megállapodni az özveggyel a filmjogokról, és az évekig tartó huzavona alatt kiöregedett a karakterből. Az Oscar-díjas amerikai színész-rendező végül tavalyelőtt jelentette be, hogy lefújta a projektet.

„Az emberi lélek belső árulása ezerszer hatékonyabb, mint a goebbelsi ihletésű propaganda”

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.10.18. 14:56

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A belső disszonancia elkerülése érdekében az emberek bármit képesek elhitetni önmagukkal, és az emberi lélek belső árulása ezerszer hatékonyabb, mint a külső, goebbelsi ihletésű propaganda - mondja Cseresnyési László nyelvészprofesszor, aki nyugdíjas éveire, 33 év után költözött haza Japánból. Kétszobányi szép- és szakirodalom rendezgetése közben válaszolt a kérdéseinkre.
A Facebookon olvastuk: Magyarországon is ráment ebédelt egy évvel ezelőtti ittjártakor. Mennyiben lett japán, és miben maradt kitörölhetetlenül magyar? Japánul vagy magyarul álmodik? Sokan gondolják, hogy az ember mindig valamilyen nyelven álmodik és úgy is gondolkodik. Én azonban nem tudom, milyen nyelven álmodom vagy gondolkodom. Persze megesik, hogy valaki álmomban idegen nyelven szól hozzám, én pedig megalkuszom a helyzettel, azaz meg se kérdezem tőle, hogy tetszik-e tudni magyarul. Ha japán vagy angol nyelvi környezetbe kerülök, akkor igyekszem úgy beszélni és viselkedni, mint a környezetem. De nem hinném, hogy kettős személyiségem lenne. Emberöltőnyi időt töltött tízezer kilométerre a szülőföldjétől. Milyen szívvel néz vissza erre a 33 évre? Szerencsésnek érzem magam, hogy az életem felét Japánban élhettem le. Sok mindent láttam, megismerhettem néhány remek embert, világhírű nyelvészek és kultúrantropológusok diákja lehettem a doktori iskolában. Később még az egyetemi munkámban is találtam örömet, noha az oktatás színvonalát Japánban eleve meghatározza az, hogy a középiskolát végzettek mintegy fele tanul tovább az egyetemeken. Egy ideig óraadó voltam az Oszakai Egyetemen is, ami a legjobbak egyike: itt részt vehettem az újonnan alapított magyar tanszék elindításában. Tündérmeséket és Örkény egyperceseit olvastam a hallgatókkal, a népi hiedelemvilágról beszéltem nekik és Karinthyról. Volt persze sok rossz tapasztalatom is. Megértettem például, hogy egy idegen akkor sem tud a japán társadalomba integrálódni, ha ott születik és nevelkedik. Ettől persze még lehet megbecsült tagja a külföldiek közösségének. 

Névjegy

Nyelvész, a nyelvtudomány kandidátusa, nyugalmazott egyetemi tanár. Az ELTE angol–általános és alkalmazott nyelvészet szakán végzett 1979-ben, tanult az USA-ban és Japánban is. Szegeden, a József Attila Tudományegyetem angol tanszékén tanított, majd az MTA Nyelvtudományi Intézetében volt tudományos főmunkatárs. 1990–93 között Tokióban elvégezte a Kokusai Kirisutokyo Daigaku PhD kurzusát. Érdeklődési területe a szociolingvisztika, a szemantika és a pragmatika. Anyanyelvi szinten beszél a Kínában használt mandarin nyelven, japánul, angolul és németül, és számos más nyelven – ahogy fogalmazott – „magas szinten szélhámoskodik”. Hobbija a távol-keleti nyelvi kultúrák tanulmányozása, sokat olvas vietnami és thai nyelven.

Gondolt arra, hogy mi lett volna, ha itthon marad? Erről Robert Frost verse, a Járatlan út (The Road Not Taken) jut eszembe. Az ember mindig választ egy utat, hiszen valamerre csak el kell indulnia, ugye. Nem tudom, mi lett volna, ha itthon maradok. Gondolom, hasonló egyetemi karriert futottam volna be, de esetleg belesodródtam volna a politikába, aminek következtében mostanra már biztosan keserű és depressziós vénember lennék. „Megyek a NER-be” – írta barátainak a közösségi portálon. Sokan inkább menekülnének belőle. Ott szeretném tölteni a hátralévő időmet, ahol felnőttem és ahol a családom él. Azt remélem, hogy ha már valószínűleg nem is taníthatok többé, legalább szabadon kutathatom a kedves témáimat, így a nyelv és a hatalom viszonyát, a nyelvpolitikát, a propaganda működését. A NER létrejötte talán szükségszerű volt. Magyarországon 1920-tól mindmáig autoriter vezetők váltották egymást, akiknek a hatalma azon múlott, hogy ne jöjjön létre az autonóm polgárok kritikus tömege. Amikor három évtizede váratlanul a mit sem sejtő magyarok nyakába szakadt valamiféle demokrácia kialakításának az esélye, akkor két tényező munkált az új berendezkedés létrejötte ellen. Hiányzott az a politikai tapasztalat, amelynek révén a nyugat-európai demokráciákban organikus fejlődés során létrejött a politikai szerkezet bázisa: az autonóm polgárok közössége. Az egymást váltó kormányok pedig hibát hibára halmoztak. A politikailag éretlen választói tömeg és az önmagukat hiteltelenítő kormányok léte egy autoriter vezető színre lépésének az előfeltétele volt. Az emberek mindig vágynak egy karizmatikus vezérre, annyira, hogy szinte bárki megteszi, aki erős és magabiztos, el tudja hitetni, hogy ő a kompetens személy a külső és belső ellenség elleni harcban. A vezér ideológiájának alapeleme az, hogy a szabadság végül is egyfajta fejetlenség, és egy erős kezű, a centralizálást és egységesítést felügyelő férfiúra van szükség. 

Beköltözni az idegen nyelvbe

Álságos idegennyelv-tanítási reformokat lát idehaza a nyelvész. Felidézi: két-három éve felmerült, hogy nyelvvizsgához kötnék a felvételi vizsgát, ehhez képest kéthetes külföldi tartózkodással gondolják megoldani a lemaradást. „Ha a kormányfő közelében legalább egy-két hozzáértő ember van, akkor megmondhatja neki, hogy a nyelvtudást féléves intenzív tanfolyamokkal sem lehet megszerezni. Az ember beleköltözik és benne lakik az adott nyelvben.”

Az elmúlt évtized kormányzása nem kímélte a tudomány és a kultúra művelőit. Át lehet formálni egy nemzet identitását (ha van ilyen) erőszakkal? Sztálin kedvelt kifejezésével élve a hatalommal szemben esetleg fellépni képes alternatív tekintélyeket a vezérnek „kézben kell tartani”. A tanárokat, művészeket, tudósokat és egyházi embereket a vezér mindig a tenyerén hordja ugyan, de ő dönti azt el, hogy mikor szorítja ökölbe a kezét. Minden autoriter rezsim vagy diktátor ezt teszi. Az autoriter rendszerek kihasználják az elitellenes népi érzületet, táplálják a nacionalista gőgöt és az általuk elfoglalt média révén folyamatos propagandával irányítják a közhangulatot. Bármit elhitetnek az emberekkel, akár még azt is, hogy nincs is médiafölényük, így a „nemzeti erőknek” ádáz harcot kell folytatniuk a liberálisok és baloldaliak sajtója ellen. Ebben az a fájdalmas, hogy nem csak a cipollai gonoszságról van szó. A Kedves Vezető a „kemény és nyakas magyar népről” szónokol, de az idősebb nemzedék jól tudja, hogy jórészt lapító, a mindenkori hatalommal kollaboráló tömegemberekről van szó, akik saját magukkal hitetik el a legvadabb hazugságokat is. Sokszor hivatkozom arra a pszichológiailag hiteles bibliai történetre, amelyben Jézus megjósolja, hogy mire a kakas megszólal, háromszor fogja őt elárulni Péter. Ez meg is történik. Péter harmadszorra már toporzékolva és átkozódva erősítgeti a számára is nyilvánvaló hazugságot, hogy ő nem is ismeri a gali­leai Jézust. Önmagát győzi és alázza meg, majd amikor a kakas megszólal, sírva fakad, mert a tudatára ébred ennek. Mi azonban nem vagyunk sírós nép, és nem tartunk kakast a lakótelepi spájzban. Azt hiszem tehát, hogy a belső disszonancia elkerülése végett az emberek bármit képesek elhitetni önmagukkal, és az emberi lélek belső árulása ezerszer hatékonyabb, mint a külső, goebbelsi ihletésű propaganda.
Professzorok nemzetközi közösségében oktatott. Ők hogy látják a liberális világrend válságát? Valamivel kevésbé érzékelhető „a liberalizmus válsága” Japánban és a fejlett polgári demokráciákban, illetve nemzetközi értelmiségi körökben. Tény azonban, hogy John Stuart Mill óta legalább háromszor kerültek elhúzódó globális válságba a liberális eszmék, utoljára az 1930-as évektől. Francis Fukuyama 1992-ben még úgy gondolta, hogy (ha szabad egy német filozófus, Hegel kifejezését eloroznom) a Világszellem mindjárt megvalósítja önmagát. A történelem azonban csak nem akar véget érni, és a retrográd szellemiségű, vezérelvű politizálásnak ma is óriási a támogatottsága. Kitalálták a kézi vezérlésű, de a liberális demokrácia díszleteinek megtartásával működő, a harsogó médiapropaganda révén üzemeltetett rendszert. Ez az, amit Fareed Zakaria 2003-as könyve nyomán „illiberális demokrácia” néven ismer a politikatudomány. A retrográd erők tömegbázisa persze a maradi tömeg, de a szócsöveinek zöme kiugrott liberális vagy baloldali entellektüel. Ők el akarják hinni, tehát sikerül is elhinniük, hogy a feministák és genderkutatók megfosztanák a nőket saját természeti lényegüktől, ráadásul „buzit csinálnának a gyerekeinkből”. Elhiszik azt is, hogy a mások érzékenységére figyelők a politikai korrektség bűnébe esnek, ezzel megfosztják őket a szólás szabadságától, például attól, hogy bátran és egyenesen kimondják, milyenek is ezek a cigányok meg a feketék. 

Két hónap Cippolával

A professzor hatalmas könyvtárában van egy hatalmas, kétkötetes, szürke Mein Kampf-kiadás, amelyben három szövegváltozat szerepel az egymás melletti hasábokban. Két hónap alatt rágta át magát rajta. Mint mondja, Hitler azt írta: a választói közeg nem egyetemi tanárokból, tudósokból és művészekből áll, hanem egy olyan tömeg, amelyet irányítani kell. Ellenséget kell találni neki, és lehetőleg egyet, mert addig mindenki biztosan el tud számolni. Abban a könyvben, amit minden házasságot kötő pár megkapott, nem szégyelli a sorok között leírni, hogy ő egy Cipolla. „Az én drága, szeretett vezérem nem állítja ezt, ő a népből érkezett fiú szerepét játssza. Hitler vállalta, hogy ő egy hipnotizőr. Három kategóriába osztotta az embereket, és ebből a középső az érdekes: ők nem hívők, csak egyszerűen mennek utána” – meséli a nyelvész.

Mit szól ahhoz, hogy a finnugor-uráli nyelvrokonságnál (talán a liberális skandináv államok miatt is) a kipcsak-türk történeti rokonság kap nagyobb hangsúlyt manapság? A kormányfő szerint türk nyelv a magyar. Az volna? A magyar nyelv finnugor alaprétegének létezése olyan kézenfekvő tény, amit a szkíta és hun genetikai örökségben hívő, de nyelvészeti ismeretekkel is rendelkező kutatók sem vitatnak. A finnugor-uráli nyelvészet specialistái pedig azt nem vitatják, hogy a magyar nyelv mai arculatának a kialakulásában nagy szerepe volt több törökségi nyelvnek, a szláv nyelveknek, a németnek, a latinnak. A vita valójában arról folyik, hogy mit is tudunk a magyarság és a szkíták, hunok etnikai-genetikai kapcsolatáról. A nyelv kérdése csak azért keveredik ebbe az őstörténeti problémakörbe, mert ma is tartja magát az a tévhit, hogy a legrégebbi kor történetét, a népek születését csak a nyelvek összehasonlítása révén lehet rekonstruál­ni. Ma már tudjuk, hogy a nyelv nem mindig tapad egy etnikumhoz. Ha így lenne, akkor Obama és Trump elnök nem tudnának angolul társalogni. Obama mondjuk a kenyai luo nyelven beszélne, Trump pedig németül vagy gael nyelven, hiszen édesanyja hat­éves koráig csak ezen a skóciai kelta nyelven beszélt. A hun vagy a kipcsak és törökségi vérvonal hangsúlyozása a politikai imázsteremtés része: mi, magyarok erősek és daliásak is vagyunk, egyben magasztos kultúránk örökösei és különbek mindenki másnál. Nemrég háborús képek kampányával rímelt a kormány harcias retorikájára a kormányközeli intézet. A „libernyákoló”, karizmatikus vezető is adott. Kialakulóban van a totális nyelv? Az olvasók közül sokan olvashatták Orwell 1984 című művét, Victor Klemperer könyvét és naplóját a Harmadik Birodalom nyelvéről, tudnak a szovjet korszak orosz nyelvével foglalkozó munkákról. A félezer kötetre rúgó szakirodalomból nagyon érdekes a kutyasíp-propaganda fogalma. A kutyasíp abban különbözik a rendőr sípjától, hogy a hangja abba a frekvenciasávba esik, amelyben csak a kutya füle számára hallható a jel, így nem zavarja az embereket. A politikai propaganda kutatói a „kódolt, ideológiai üzenet” értelmében használják ezt a szót. Ennek azért nőtt meg a jelentősége az 1960-as évek óta, mert megmaradt ugyan a választók széles tömegében a szélsőjobboldali, rasszista és homofób üzenetekre való fogékonyság, de kialakult némi szemérmesség is. A legtöbb kontextusban nem kóser nyíltan zsidózni, a nők szellemi deficitjéről értekezni, buzikat és majomszerű négereket emlegetni. A nyugat-európai demokráciákban, de talán a Balkán illiberális szegletében sem célszerű kijelenteni, hogy X egy kozmopolita zsidó. Át kell kódolni, például úgy, hogy „el se lehet neki magyarázni, mi a nemzet, a haza, a kereszténység, mert úgyse érti”. Ha pedig a politikai vezetőnek muszáj állást foglalnia egy úgymond homoszexuális propagandát tartalmazó mesekönyv ledarálása ellen, akkor leró egy tiszteletkört, miszerint mi, magyarok rendkívül toleránsak vagyunk a melegekkel szemben, majd összekacsint sok százezer szavazóval, kijelentve, hogy azért van egy vörös vonal: „hagyják békén a gyerekeinket”. Tényleg azt gondolta ekkor a Kedves Vezető, hogy a homoszexualitás valamiféle betegség, amelyet úgy lehet elkapni, mint a szamárköhögést vagy a mumpszot? Nem hiszem. De azt tudta, hogy addigra már 90 000 aggódó magyar apuka és anyuka írta alá azt a petíciót, hogy a könyvesboltokból vonják vissza a gyermekeket megrontó könyveket. A politikai hipnotizőr és közönsége közötti hatás kétirányú. Ha a vezér nagyvonalúan átengedné a szélsőjobbnak a boldog együgyűeket, akkor ennek negatív következményei lennének. A közönségnek kell játszania, ha azt akarja, hogy a közönség cserébe majd az ő kezére játsszon.
A klasszikus műveltséget és memoritereket hiányoló TGM-mel többször vitázott, mondván, jól kell odakínálni a műveket a diákságnak. Hogyan kell? TGM nyelvhasználatról vallott purista nyelvőr nézetei szerintem elavultak vagy eleve elfogadhatatlanok. Elfogadhatatlan az is, hogy a vitapartnereinek a szavába vágva „javítja a nyelvhelyességi hibáikat”. Szerinte én képtelen voltam megérteni az ő metaforáit, például azt, hogy a magyar ember a „Bementél?” típusú kérdésre azt válaszolja, hogy „Be”, nem pedig azt, hogy „Igen”. A helyzet valójában még ennél is rosszabb: TGM metaforáit sem értem, de sajnos az ő nyelvművelői téziseit sem érem fel ésszel. A másik, lényegesebb kérdésről azt gondolom, hogy az embernek olvasnia kell, akár a neten, akár nyomtatott médiumon, mert sokféle tudást csak olvasással lehet megszerezni. A tanárnak didaktikusan felépített sorrend szerint, óvatosan kell a diákokat okítania. Jókaihoz is el kell kalauzolni a nebulókat, nem rögtön arra kötelezni őket, hogy sok száz oldalas olvasmányokon rágják át magukat. Kisiskolásként görög–latin szakos tanár szerettem volna lenni: tucatszor olvastam el a nagyszerű Szabó Árpád Trójai háború című gyerekkönyvét, aztán állatokról szóló történeteken tanulgattam görögül. Aztán jött Szókratész védőbeszéde, végül gimnazistaként Homérosz. Biztos, hogy ha rögtön Devecseri Homéroszát erőltették volna rám Szabó Árpád könyve helyett, akkor meggyűlöltem volna az egészet. Japánul van egy gyakori kifejezés: kibishii benkyó (kemény tanulás). Ha valaki már megszokta a könnyű és élvezetes tanulást, akkor talán örömét leli a kibishii tanulásban is. De azért nem jó ezzel kezdeni.

Interjú leprásokkal és burakuminekkel

Két különös, a japán kultúra sötét árnyalatait feltáró írásterve is van Cseresnyési Lászlónak. Az egyik a gyógyult leprásokkal készített interjúk leírása és szerkesztése. Japánban sokáig létezett ez a fertőző kór. A betegeket kiközösítették, mert nem betegségnek tartották a leprát, hanem (tenbatsu) égi büntetésnek. Az állam úgy döntött, nem fellebbezi meg az ítéletet, hanem kifizeti a kártérítést azoknak, akik egy egész életet éltek le szigeteken, és akiknek a rokonait is kiközösítés sújtotta. Életük tragédiáit örökítették meg az interjúk. A másik terv az érinthetetlenekhez kötődik, akiket állati lényeknek tartanak, és mindmáig kiközösítik őket. A lakosság 2-3 százaléka tartozik ide. „Bár 1871-ben egyenjogúsította őket az állam, de a mai napig diszkriminált kisebbség. A keresztény alapítású egyetemünk – amely egy burakumintelep mellett volt – vezetősége úgy döntött, beengedik őket az oktatásba. A szenvedéstörténetük dokumentumaiból is tervezek egy írást.”