film;1956;

2020-10-22 11:00:00

1956 színeváltozásai a magyar filmekben

Az elmúlt fél évszázadban az 1956-os forradalom és szabadságharc számos formában és más-más hangsúllyal jelent meg a mozivásznon.

A magyar történelmi filmek között az 1956-os forradalmat bemutató alkotások kiemelt helyen állnak: rendezőik nemcsak előszeretettel nyúlnak a témához, de rajta keresztül érzékletesen mutatják be, mit gondolnak az egyén és hatalom viszonyáról, az elhallgatásokról és a társadalmi szabadság fontosságáról. Az '56-os események azonban az évtizedek során más-más formában és hangsúllyal jelentek meg a mozivásznon – egyszóval minden filmben valami mást fejeztek ki. Maga az esemény pedig elég korán megjelent a filmvásznon, azonban mindig csak a háttérben, utalásszerűen, például Fábri Zoltán 1965-ös Húsz óra és Szabó István 1966-os Apa című alkotásaiban.

A filmekben 56-ot azonban tabunak számított forradalomnak nevezni, hiszen a Kádári vezetés számára az egy olyan neuralgikus pont volt, amelyet nem lehetett szóba hozni, noha mindenki tudott róla. Éppen ezért bő tíz évet kellett várni arra, hogy Kósa Ferenc 1967-es Tízezer nap című drámájában '56-ot ellenforradalom helyett forradalomnak nevezzék. Az aczéli kultúrpolitika azonban azt már nem engedte, hogy az ikonikus jelenetben a paraszti faluba érkező szabadságharcosokat hősökként ábrázolják. 

Utalásokban fogalmazni

A Kádár-korszakban persze készültek kifejezetten „rejtjeles” alkotások is, melyek – noha témájukat tekintve egyáltalán nem szóltak 1956-ról – szellemisége egyértelműen kapcsolódott a forradalom tanulságaihoz. Jancsó Miklós 1966-os Szegénylegények című filmje például a kiegyezés után játszódik, és az 1848–49-es szabadságharcban a Rózsa Sándor betyárcsapatában harcoló szegénylegények meghurcolásáról szól, mégis közvetetten a forradalom utáni elnyomást jeleníti meg.

A nyolcvanas évek filmjeiben a forradalom viszont már ténylegesen is megjelenik, igaz, csak egy-egy jelenet erejéig, 1956 azonban már a filmek origója és lényegi háttere lesz. Gothár Péter 1981-es kultfilmje, a Megáll az idő például csak kezdőjelenetében utal a forradalomra, mikor a főhőstől, Köves Dénestől és családjától elbúcsúzik az Amerikába emigráló apa. Az azt követő, 1963-ban játszódó jeleneteket azonban továbbra is belengi a forradalom szelleme, a Kádár-rendszer minden egyéni megmozdulást szabályozó volta, miközben a fiatalok lélekben már egy másik, tengerentúli világról álmodoznak rock 'n roll zenével, Elvis Presley-vel, Little Richard-dal, feltupírozott séróval és persze kólával, ami az egyik srác szerint olyan mint a kábítószer, hiszen „teljesen kikészít”.

Szintén utalásokban és elejtett mondatokban fogalmaz Sándor Pál 1982-es Szerencsés Dániel című filmje, melyben a ifjú címszereplő 1956 telén úgy határoz, hogy útnak indul barátjával Ausztriába, hogy kövesse disszidáló szerelmét és szüleit. A film tablószerűen mutatja be 1956 alakjait, a szabadságharcosokat, a menekülőket és a besúgókat, hogy aztán a történet végén egy határ menti szállodában „eressze össze” őket.

Mind közül mégis a legrejtjelesebb film a forradalom harmincadik évfordulóján készült, Gárdos Péter 1987-ben bemutatott Szamárköhögése, mely egy család hétköznapjain keresztül lakásbelsőkben mutatja be a forradalom napjait, az egész játékidő alatt pedig szinte csak utalásokban beszél. „Itt ősszel nem szokott vihar lenni, de most nagy vihar van” – mondja zaklatottan az anya (Törőcsik Mari) a telefonba az amerikai rokonoknak, míg a vásárlásból érkezve golyó lyuggatta kenyeret tesz le a konyhaasztalra a lánya legnagyobb megdöbbenésére.

A rendszerváltáshoz közeledve a filmek azonban egyre nyíltabbak lesznek: Bereményi Géza 1988-as Eldorádó című filmjének végén például már látjuk, ahogy gépfegyverrel és Molotov-koktéllal támadják meg a fiatalok a pesti utcákon guruló orosz tankokat, míg Mészáros Márta 1990-es Napló apámnak, anyámnak drámájának nyitánya már közelről mutatja meg, ahogy a forradalmi tömeg a volt Felvonulási téren hegesztőpisztollyal vágja el, majd dönti le a Sztálin-szobrot.  

Stilizált forradalom

A rendszerváltás után már eltűntek az ideológiai akadályok, a rendezők szabadon és kendőzetlenül mutathatják meg a forradalmat, így amire korábban csak utalni lehetett – konkrét tények, nevek, évszámok és helyek –, azt végre ki lehetett mondani, így a nyolcvanas évek rejtjeles kommunikációját felváltotta az egyenes beszéd. Makk Károly 1991-es Magyar rekviem című filmje például naturalista eszközökkel mutatta be, hogyan várakozik egy börtöncellában a kivégzésére az '56-os megtorlások idején hét rab.

A probléma azonban éppen ebből fakad – persze nem történelmi, hanem filmes szempontból. Hiszen míg az új alkotásokban végre azt látjuk, ami valójában történt, addig az a különös hangulat, ami belengte és feszültté tette a nyolcvanas évek filmjeit, sajnálatos mód eltűnt.

Erre a jelenségre a legjobb példa Goda Krisztina 2006-os Szabadság, Szerelem című filmje, mely bár akciójeleneteivel a hollywoodi mozikat idézi, a sokat látott beállítások miatt elveszi azok átélhetőségét – arról nem is beszélve, hogy a Dobó Kata és Fenyő Iván közti romantikus pillanatok már-már negédesek. Pedig a fikciós alapötlet nem lett volna rossz: vagyis egyszerre mutatni meg, mi történt '56-ban a barikádokon és a vízilabdacsapattal az amúgy december 6-ai melbourne-i vérfürdőn.

Egy évvel később, Szomjas György 2007-es A Nap utcai fiúk című filmje is hasonló stratégiát követett, mint Goda mozija: ebben is párhuzamosan zajlottak az utcai csaták és egy szerelem kibontakozása, ezúttal azonban iskolás gyerekek vették fel a harcot a szovjet harckocsikkal. Erdőss Pál 2006-os Budakeszi srácok című filmjében szintén a gyerekeké lett a főszerep: Istvánka, a vidékről a fővárosba költözött fiú az új barátjával, a budakeszi Lacival állt a felkelők élére.

És ha már akciómozik: a 2014-es A berni követ a korábbiakhoz képest már profi munka lett, azonban részben hasonló vele a helyzet, mint a Szabadság, Szerelemmel. Szász Attila igaz történeten alapuló tévéfilmje ugyanis kiváló kameramunkával és remek színészgárdával mutatja be, hogy 1958-ban miként tör be két magyar emigráns a berni magyar nagykövetségre – a kameramunka és a vágás viszont olyannyira az amerikai akciómozikat idézi, hogy a nézőnek olyan érzése lehet, mintha ezt a filmet párszor már látta volna.  

Történelmi hősök

A rendszerváltás után azonban születettek olyan alkotások is, melyek nemcsak az konkrét eseményeket mutatták be a maguk valójában, de egy-egy történelmi személy életét is. Mészáros Márta 2004-es A temetetlen halott című drámája Nagy Imre utolsó másfél évét mondta el, a forradalmat megelőző napoktól kezdve az 1956-os történésekig, majd a volt miniszterelnök tragikus haláláig. Noha a filmben megemlítik a politikus legfőbb intézkedéseit, a hangsúly személyére, családjához fűződő viszonyára és a börtönben töltött utolsó napjaira esik. Szintén hasonló narratívát követ Szilágyi Andor 2006-os Mansfeld című filmje, mely Mansfeld Péter, a Széna téri mártír kivégzése előtti utolsó napjairól szól.

Az ezredforduló utáni filmek között azonban találunk a klasszikus vonaltól eltérő példát is: Vágvölgyi B. András 2009-ben bemutatott, 56-os bosszúdrámája, a Kolorádó Kid például a pörgős párbeszédeivel és a rendhagyó beállításaival a rendező egyik kedvenc direktorát, Quentin Tarantinót idézi meg. A sztoriban a főhős, a rakodó Kreuzer Béla '56-os szerepéért börtönbe kerül, ahol két társával folytatott beszélgetéseiből idézi fel a forradalom eseményeit. Noha Vágvölgyi mozija valós történeten alapul, a film noirokat idéző jelenetek nem is a múlt tűpontos visszaadására törekednek, viszont hogy belehelyezik a nézőt a film világába – és Kreuzer tudatába –, az egyszer biztos.