Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
2016 novemberében zsúfolásig megtelt a Finta László által vezetett Nyitott Műhely a budai Ráth György utcában: a mindig félhomályos, lakájos és családiasan baráti hangulatú irodalmi szalonban azért gyűltünk össze csaknem százan, hogy Németh Gábor írót köszöntsük a hatvanadik születésnapján. Nem csak fiatal, középkorú és éltesebb írók voltak jelen, hanem diákok is, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói, akik számára Németh Gábor az elmúlt húsz évben elsősorban tanár úr volt – hogy a következő húsz évben is az lesz-e, az éppen ezekben a hetekben dől el.
A rendezvény este hétre volt meghirdetve, de Németh késett, már elmúlt hét, és ő még nem volt sehol. Emlékszem, az jutott eszembe, hogy meglehetősen szerény emberként talán el sem jön, nem szereti, ha ünneplik, azt pedig pláne nem szereti, ha ő kerül a figyelem középpontjába. Szilágyi Zsófia és Mészáros Sándor (ők vezették a beszélgetést) megkönnyebbülésére az író tíz-tizenöt perces késéssel mégis megérkezett, s hát azt kell mondjam, neki volt igaza: ha az ember kénytelen elviselni, hogy ünnepeljék, akkor igyekezzék késve érkezni és korán távozni. Néztem Németh Gábor arcát, de nem láttam rajta szorongást vagy feszengést, kedves volt és barátságos és közvetlen, mint mindig. Nem ilyennek képzeltem, amikor még nem ismertem.
Zsidó vagy? Ez volt a címe annak könyvnek, amelyet Németh Gábortól először megvettem, s be kell vallanom, hogy nemigen tetszett. Ismertem (ha akkor még nem is személyesen) a szerzőt, s kedveltem az írásait, mert úgy éreztem, hogy kísérletező kedvű író, aki igyekszik járatlan utakat keresni az irodalomban. Ismeretlenül sem tűnt egoista vagy narcisztikus írónak, holott ebből a fajtából minden korban mindig több van az elégségesnél. Szóval előzetesen bizalmat szavaztam a Zsidó vagy? című kötetének, de mondom, csalódottan tettem le. Olyannyira mozaikos szerkezetű volt, hogy bennem nem állt össze, ráadásul taszító volt a hatásvadász, provokatív címe. A kilencvenes évektől Németh Gábort sokszor láttam televízióban, rádióban nyilatkozni, olvastam vele interjúkat, s eszembe sem jutott, hogy vajon zsidó-e. Egy író esetében ennek persze nincs is jelentősége, kivéve, ha nem maga a szerző hangsúlyozza – Németh szóban forgó könyve viszont nem a zsidóságban fogant, nem a zsidóságból táplálkozott, nem értettem, miért kellett ilyen kommersz címet adni neki.
Sokszor láttam irodalmi rendezvényeken, de személyesen 2015. szeptember 5-én beszéltem vele először, Pesten, a Pannónia utca 21. szám alatt. Ez amiatt maradt meg az emlékezetemben, mert akkor avattuk fel Bächer Iván emléktábláját egykori lakóháza falán, majd páran felmentünk Murányi Andrishoz, aki Ivánnak közvetlen szomszédja volt egy időben. Ott volt nála Gerlóczy Marci, Kuczogi Szilvia, a Népszabadság kulturális rovatvezetője, s ott volt Szilvi férje, Németh Gábor, aki (mennyire ritka dolog ez íróknál!) első látásra mélyen rokonszenvesnek tűnt. Nem fröcsögött, nem volt sértett, nem szidalmazott jelen nem lévő, más kortárs magyar írókat. Kissé csodálkoztam is. Egy átlagos írótársasághoz képest egy kiéheztetett viperafészek valóságos szeretetotthon – ez az ember meg szerény, halk szavú és udvarias, senkiről egy rossz szava nincsen. Milyen író az ilyen?
Egy évvel később derült ki, hogy milyen író, amikor az Egy mormota nyara című regénye a Kalligramnál megjelent. A minap megkaptam a magamét egy írótól azért, hogy miért becsültem túl a könyvét egy recenzióban, de juszt sem fogom vissza magamat: az Egy mormota nyara a modern magyar próza egyik csúcsteljesítménye. Lehetséges, hogy a rajongásomban szerepet játszik a frankofón mániám (ez a regény francia irodalmi előzmények nélkül érthetetlen), mindenesetre képes vagyok – Németh Gáborral ellentétben – indulatos lenni, ha ennek a regénynek a méltatlan sorsán tűnődöm. A kritika, a divat, vagy egyszerűen a korszellem ehhez a könyvhöz képest rossz regényeket is magasba emel, s vannak könyvek, amelyek érdemtelenül sikeresek – nagyon sajnálom, hogy Németh nagyszerű regénye nem került élesebb reflektorfénybe.
Utoljára pár héttel ezelőtt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épülete előtt futottam össze vele. Először az egyik ablakban láttam, amint kihajolva integet a diáklázadást vastapssal honoráló tüntetőknek, majd úgy egy óra múlva ő is lejött az utcára, a demonstrálók közé. Láttam, hogy a sokaságban a maszkja ellenére is sokan felismerik jellegzetes, ősz bozontjáról és mélyfekete szeméről: ahogy haladt előre a tömegben, az emberek sűrűn megállították és a kezét szorongatták. Amikor mellém ért, én is kezet szorítottam vele, s odakiáltottam neki, hogy Gábor, büszke vagyok rád! Szerintem azt sem tudta hirtelen, hogy ki vagyok, a tekintete mégis barátságosan csillogott, mint mindig. Jó ember – nincs mit szépíteni rajta.
