Spiró a piacon

Volt már néhány indulásban részem. Olyan ez, mint a házasság, csak sokkal többen vesznek részt benne. A fogadalom viszont ahhoz hasonló, csak nem mondják ki hangosan: jóban-rosszban, hozzá hű leszek, sem boldog, sem boldogtalan állapotában el nem hagyom.

Az első ilyen nagy nekirugaszkodás még az ezredforduló előtt történt, a Krónika című országos napilap formájában. Nálunk az országos leginkább azt jelentette, hogy Erdély + Bukarest. Nagy álmokkal, nagy csapattal és igen nagy formátummal rajtoltunk el (szinte csak kitárt karral lehetett olvasni az újságlepedőt). Igazi eufória volt, több mint száz ember rázódott össze hirtelen szerkesztőséggé. Tanúsítom, hogy nem csak a disznóölés, a rituális gyilkosság kovácsolja össze az embereket, és bizony még a pálinkafőzés közösségteremtő ereje is eltörpül egy-egy lap indulása, a teremtés bizsergető érzete mellett.

Kulturális rovatvezető voltam a magam kis csapatával. Reggeltől estig dolgoztunk volt hosszú hetekig, szinte a végkimerülésig, amíg a gyermek fel nem sírt, és kézbe nem vehettük az első, még nyomdameleg példányokat. Néhány barátság azóta is tart, miközben a lap persze már egész más utakon jár, de ez szinte mindegy is: az a dolga, hogy hátat fordítson a teremtőinek. A búcsút is fájdalmasan éltem meg: a saját gyermekemet hagytam ott, még ha az a kamasz (az újságok hamarabb cseperednek) akkor már messze nem hasonlított rám.

Másodjára egy hetilapot hoztunk össze. Az Erdélyi Riportot már jóval kisebb csapattal, szerényebb méretben, ám még mindig nagy lelkesedéssel bocsátottuk útjára. Kábé, mint a második házasság: az ember már rutinosabban mondja az esküt, már nincs akkora lagzi, csak a szűk család. És nagyjából már tudja, mire számíthat. Tudja, hogy az eufória után majd jönnek a zökkenők, és igazából akkor dől el minden, nem a mézeshetek örömködéséből kell kiindulni. Itt már vezető szerkesztő voltam, fentről hamarabb is jött a kiábrándulás. Igaz, akkor már Magyarország és a népszabis állás felé kacsingattam. Kicsit elegem lett a zöldmezős beruházásokból, a kispálya hátrányaiból, a folyamatos sufnituningból. Nagy levegőt akartam venni.

Levegő még volt, de a zsugorodás aztán Budapesten is utolért. A megingathatatlannak látszó masztodon is elkezdett zsugorodni, morzsolódni. Aztán mégis egy felfelé tartó időszakban érte a vég.

Úgy maradtam magammal, hogy akkor én már ebben az életben nem indítok semmit. Elég volt két házasság, nekem már ne udvaroljon senki és semmi. Jól elvagyok a magam és a mások könyveivel. Ez többnyire egyszemélyes munka, szövegből meg ritkán ábrándul ki az ember, bár civakodások azért itt is vannak. De hát James Bond óta tudjuk, hogy soha ne mondd, hogy soha.

Azon is vita folyik, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet. Én régóta kacérkodtam egy bloggal (soha nem indítottam volna el), a nejem viszont úgy gondolta, hogy legyen ebből valami más. Több. Ne blog, de ne is portál. Ez volt a munkacím. Viszont mindenképpen könyvekről szóljon, hiszen mindkettőnket múlhatatlan szerelem köti a könyvekhez. És vagyunk már elég öregek ahhoz, hogy csak azzal foglalkozzunk, ami több mint nyolc óra, több mint pénzkereset. Valami, amit annyira kedvelnénk, hogy üzleti tervet sem mellékelünk hozzá. Csak a reményt: egyszer majd megáll a saját lábán. Addig meg ellesz a miénken.

Így született meg a Könyvterasz az interneten. A lehető legkisebb stábbal (ketten vagyunk), és fizikailag megfoghatatlanul. Most az egyszer semmilyen beosztásom nincs, igazából azok helyett dolgozom, akik elvileg a beosztottaim lennének. És már azt is állománygyűlésnek hívjuk, ha összefutunk a konyhában.

Az első hetekben mindent elleptek a könyvek, kupacok nőttek ki a legváratlanabb helyeken, amelyek újrarendezték magukat más helyeken, mindig új szempontok szerint. Már észre se vettem, hogy a vacsora mellett is Téreyt olvasok, és Spiró eljön velem a piacra is, segít válogatni a káposzták közül. Dusi teniszedzésén két labdamenet közben Woody Allen memoárját böngészem. És persze írok, írok, már álmomban is. De még így sem ment simán. Mire kiélesedtünk, legalább kétszer elváltunk, kétszer biztosítottuk egymást arról, hogy ezt mással soha nem hoztuk volna össze. Ölelkeztünk és üvöltöttünk. Aztán ahelyett, hogy megnyomtunk volna egy nagy piros gombot, hogy eszement ujjongás közepette felsírjon a gyerek, szinte véletlenül jelentünk meg a neten. A programozó szólt, hogy már egy órája fent vagytok, miközben mi ketten a nappaliban lógattuk az orrunkat, hogy ha ma sem, akkor inkább hagyjuk a fenébe az egészet.

Nem tudom ez most meddig fog tartani, mikor jönnek az első döccenők, meddig tart ki a szerelem. De most először érzem azt, hogy olyasmit hagyok magam mögött, amire tényleg büszke lehetek. (A saját könyveimnél ez egészen másként merült fel.) Rendezgetem a tartalmat az oldalon, miközben beszélgetek a szerzőkkel a könyveiken keresztül. Annyit olvasok, mint utoljára egyetemista koromban. Ez pedig olyan szabadsággal tölt el, mintha a külvilág nem is létezne, mintha odakint nem épp most kellene megvédeni az egyik utolsó bástyát.