Előfizetés

Majdnem film lett a színház, de mégsem

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.21. 16:43

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Aki online színházat néz, az mindig az első sorban ül – mondja Bíró Kriszta. Az Örkény Színház színésze, aki társaival a kijárási korlátozások és a rendezvénystop miatt arra kényszerült, hogy virtuális közönségnek játsszon – miközben az intézmény minden járványügyi előírást betart. Az új helyzet kapcsán a színésznőt és Herczog Noémi színikritikust kérdeztük.
Egyszerre furcsa és kacagtató volt az Édes Annát egy üres nézőtérnek előadni – mosolyog Bíró Kriszta, aki az Örkény István Színház előadásában Stefit, a cselédlányt és Moviszter doktor feleségét alakítja. Ugyanis amikor az interneten élőben köz­vetített (vagyis streamelt) előadásban a színészeket lehívták a takarásba, ők szokás szerint lábujjhegyen és suttogva léptek be, miközben azt kérdezgették egymástól: „Hát minek suttogunk? Nem ül a nézőtéren ­senki.”

Oda a közös játék

Bíró szerint a színészek aztán mégis suttogva folytatták, hogy megőrizzék az előadások előtti „lebegést”. Persze az a tudat, hogy a nagyközönség élőben figyeli őket a tévé- és laptopmonitorok előtt, szintén rengeteg adrenalint adott nekik. Ettől függetlenül a társulatnak hiányoztak a közönség finom, csak az „élő nézőtér” előtt megtapasztalható jelzései, vagyis hiányzott a nézőkkel való közös játék. Ennek ellenére az online közvetetésben mégis akad felemelő érzés, nevezetesen az, hogy az emberek a járvány ellenére is színházat akarnak nézni, és elfogadják a jelenlegi virtuá­lis megoldást. – Volt valami szívme­lengető abban, ahogy egykori gimná­ziumi társaim, akikkel nem találkoztam már húsz-harminc éve, Torontóból, Londonból és Berlinből írtak nekem, hogy „Hahó, Kriszta, láttuk az Édes Annát, remek volt”. A színésznő szerint az online darabok egyik nagy előnye, hogy egy budapesti előadást azok is meg tudnak nézni, akik nem a fővárosban élnek, és nem áll módjukban havonta egyszer, sok pénzért felutazni, színházba menni, szállást foglalni. Éppen ezért gondolja úgy, hogy a járvány elmúltával az egyes daraboknál maradhat a streamelt megoldás, így a vidéki és a külföldi közönség is élvezheti azokat.

Filmszerű színház

Az online darabok másik előnye, hogy minden néző az első sorban kap helyet, vagyis láthatja a színészek arcának minden rezdülését. Bíró ráadásul észrevette, hogy azok a kollégái, akik filmekben is szerepelnek, a színpadon a kamera hatására a korábbi, szélesebb gesztusok helyett sokkal finomabban kezdtek el játszani, mintha éppen egy játékfilm forgatásán lennének. Az viszont fura paradoxon, hogy noha az előadások a közvetítés hatására kifejezetten filmszerűek lesznek, a végeredmény mégsem egy film lesz – hisz ha valaki egy darabra második alkalommal is jegyet vált, nem ugyanazt fogja kapni. – A közönség, ha virtuálisan is, de átélheti, hogy egy-egy elő­adás mindig egy élő, lélegző valami, sohasem ugyanolyan – magyarázza Bíró. Persze a virtuális daraboknak is akad hátránya, mivel a néző a laptop- vagy tévéképernyő előtt ülve nem „irányíthat”, vagyis nem döntheti el, hogy a színpadon éppen melyik színészt nézi. A stream esetében ezt a vágó és az adásrendező határozza el, de Bíró szerint azonban ettől a néző se kevesebbet, se többet nem kap: egyszerűen egy másfajta élményre számíthat.

Már voltak előzmények

Herczog Noémi színikritikus szerint ha virtuális színházról beszélünk, érdemes a felvételeket megkülönböztetni azoktól a daraboktól, amelyeket kifejezetten erre a felületre terveztek az alkotók. Előbbire jó példa lehet az eSzínház vagy a SzínházTV műsora. A Budapest Bábszínház a közeljövőben pedig hatkamerás felvételeket sugároz, mivel a tavaszi hullám világossá tette: nem mindegy, hogy milyen minőségben látjuk viszont az online előadásokat. Herczog szerint a repertoár streamelése fontos cél, mivel vízfejű országban élünk, ahol régóta nincsenek már színházi tévéközvetítések, sok városban nagyon szűk a kulturális repertoár, így a „digitális színjátszásnak” nem szabadna a járványok idejére korlátozódnia. A helyzet másik különlegessége, hogy most önálló műalkotások, kísérleti művek születhetnek. Erre hozza példának Adorjáni Panna és Láng Dániel kolozsvári performanszát, amelyet egyszerre egyetlen képernyőre közvetítenek egy kolozsvári lakásból.

Az SZFE alakította a legnagyobbat

A kritikus szerint a járványhoz való alkalmazkodásban az Örkény Színház egyértelműen kiemelkedik a magyar teátrumok közül, hiszen egyedül itt alakítottak át minden bemutatót – és a repertoárjuk bizonyos darabjait – online-kompatibilissé. Ez mindenképp elismerésre méltó, hiszen ha azt gondoljuk, hogy a színházaknak kapcsolatot kell tartani a közönségükkel, akkor ezt most muszáj mindenkinek másképp megoldani, mint korábban. A Szkéné például rendhagyó ötlettel állt elő: a Köztünk marad egy olyan, saját fejlesztésű online-részvételi előadásuk, amelyben mindig más szí­nész­páros improvizál, miközben a közönség alakítja a történetet. A kritikus mellettük még a Független Színház hozzáállását találta inspirálónak: ők online felületre költöztették a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál 2020 című rendezvényüket, tavasszal pedig ők voltak az elsők – egy időben az Örkénnyel és egy-egy németországi társukkal –, akik leghamarabb tudtak kreatívan reagálni a színházbezárásokra. – Persze számomra az időszak legizgalmasabb performansza mindezek mellett az SZFE diákjainak egyetemfoglalása és ellenálló blokádja volt – mondja Herczog. – Abban, hogy ez a radikális megmozdulás nagyot tudott szólni, elkerülhetetlen volt, hogy használják az internetet.

Hogy senki ne bolonduljon meg

A jelen helyzet miatt mindenesetre a társulatok szoronganak. – A színészek a járvány alatt is játszani akarnak, így a streamszínházból próbálják kihozni a legtöbbet, mindenki vállvetve harcol, és a kollégák megpróbálják egymást felhúzni, hogy senki se bolonduljon meg – mondja Bíró. – A vírus egzisztenciális értelemben is betett ennek a szakmának. Hiszen mi akkor keresünk pénzt, ha dolgozunk. És ezt a szó szoros értelmében, feketén-fehéren értem – nyomatékosít Bíró. A színész szerint éppen ezért a nézők, akik jegyet váltanak a streamelt előadásokra, támogatják a művészeket, akiknek nincsen állandó fizetésük. Ráadásul a független társulatok még streamelőadásokat se tudnak biztosítani a színészeknek és háttérdolgozóiknak, így valóban tragikus helyzetbe kerültek. – Nekik most tényleg a lét a tét. A napi túlélés. És most nem túlzok, hanem azt mondom, ami van. Itt nincsen szociális háló. Sőt, még lyukas háló sincsen. Itt csak a porondra lehet lezuhanni, úgy, hogy az ember kitöri a nyakát.

A támogatás várat magára

Hasonlóan látja a színészek helyzetét Herczog Noémi is, kiemelve, hogy a kormány, ahogy tavasszal, úgy most sem gondolkodik anyagi kompenzációban, így a független színészek, technikusok, háttérdolgozók, dramaturgok egzisztenciálisan ismét lehetetlen helyzetbe kerültek. Persze szerencsére még így is vannak alternatív megoldások, például a Független Előadó-művészeti Szövetség segélyalapja (www.feszsegelyalap.org). – A független társulatok esetében a teljes anyagi és létbizonytalanság finoman szólva nem kedvez a kísérletezésnek. De hallani olyan állami, önkormányzati színházról is, ahol már szélnek eresztették a műszakot – szembesít a valósággal a kritikus. Herczog szerint kérdéses továbbá, hogy mennyire veszélytelen közös térben – akár tesztelés mellett is –, üres nézőtér előtt játszani akkor, amikor bezárt minden étterem? Hogyan kell kezelni azokat a helyzeteket, amikor egy-egy alkotó úgy dönt, hogy nem szeretne bemenni az épületbe, mert fél? A kritikus úgy látja, hogy az élő közvetítésekről nem lehet csak művészeti és esztétikai elvek mentén beszélni. – A jelen színházi helyzetnek rengeteg, egyelőre nehezen belátható következménye van és lehet, anyagi és egészségügyi téren egyaránt.

Tollba mondott történelem - "Ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz: vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz”

Balassa Tamás P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.15. 18:44

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
A magyar kormányfő legutóbb az idősebb Bush elnök szobrának avatóján került összetűzésbe a történelmi tényekkel.
„A gyengébb felfogásúak kedvéért: a tér egyik oldalán itt van a német, a másikon pedig a szovjet megszállás emlékműve. Ez is világos üzenet: ha magyar vagy, csak két lehetőség között választhatsz: vagy a megszállók, vagy a szabadság mellé állsz” – mondta Orbán Viktor, igencsak vázlatosan érintve mind a II. világháborús magyar szerepvállalást, a zsidó népirtásban meglévő felelősséget, mind a szovjet utódállammal folytatott jelenlegi kétes viszonyt. „Az emlékezetpolitika mindig is egy politikai fegyver volt, annak a történettudományhoz mérsékelten szokott köze lenni. Most már semennyire sincs, Magyarországon legalábbis. Ez azért van, mert a jelenleg regnáló hatalom nagyon pontosan méri azt, hogy az embereknek mire van igényük, és a legalpáribb igényeket is hajlandó kiszolgálni” – mondta sarkosan Ungváry Krisztián történész nemrégiben az Azonnali.hu-n, és ezzel a véleménnyel nincs egyedül.

Nemzetálmok

Gyáni Gábor történész, egyetemi tanár szerint az utolsó tíz évben megerősödött a hazai történelempolitika, aminek legfontosabb szereplőjeként az állam intenzív emlékezetpolitikával avatkozik bele a múlt értelmezésébe. „Ez a beleszólás sokkal intenzívebbé vált az elmúlt évtizedben, mint korábban volt, ez pedig általában a diktatúrákra, az autoriter jellegű rendszerekre jellemző, amelyek a történelemben is legitimitást keresnek a hatalmuk megtámasztására” – mondta a történész. „A magyar politikai elit ilyen mértékben talán még soha nem avatkozott be a tudományos kutatásba: a kormánynak alárendelt számos intézetet instruálva, és helyettesítve az akadémiai történetírást. Ez egy újdonság. Ezek az intézetek az egyetemi és akadémiai szférán kívüli – úgymond tudományos – kutatást lennének hivatottak a kormány szája íze szerint folytatni. A legtöbb intézet modern kori témákkal foglalkozik, de a Magyarságkutató Intézet például a fenti két történeti fókuszpontot jelölte ki magának, ezeket tekinti a politikai propaganda szempontjából kitüntetetten fontos történelmi területnek.” Az Orbán-kormány emlékezetpolitikájában elsősorban a XX. század és az őstörténet kapott kitüntetett szerepet, amit jól mutat, hogy milyen intézeteket alapított a kabinet számolatlanul, értékelt Gyáni Gábor. A problémát nem a nemzeti történelem, hanem a nacionalista szemléletű nemzeti történelem erőltetésében látja. Ez a XIX. században és a XX. század egy részében természetes fejlemény volt, hiszen akkor jöttek létre és szilárdultak meg a nemzetállamok, ami harmonizált a humán tudományok beállítódásával. „Ez ma egyáltalán nem természetes, hiszen ha valami ma tárgyszerűen érvényes, akkor az a globalizáció. Erre lehet reakció a neonacionalizmus, de az már rendszerspecifikus, hogy a kormány szélsőséges nacionalizmust támogat, mert úgy gondolja, hogy ezzel saját hatalmi erejének a szilárdságát és támogatottságát biztosítja. Ez intellektuálisan és politikailag is nagyon káros, mert minden bezárkózó, nacionalista történelemszemlélet a külvilágon ellenséget keres és talál.” Gyáni Gábor azt mondja: amikor egy olyan általános kiegyenlítődési folyamat érvényes, mint amilyen a globalizáció – hiszen felszámolja a nemzeti határok XIX. században elnyert spirituális és gyakorlati jelentőségét –, akkor a nacionalizmus visszasüllyeszt bennünket a törzsi vetélkedések és ellenségeskedések világába. A történelempolitika szerinte ma erre épül nálunk, ami szomorú fejlemény, hiszen egészséges egyensúlyt kellene tartani a globális-transznacionális és a nemzeti között. Ez a kívánalom már jó ideje, és a világ demokratikusabb felében történnek is sikeres kísérletek erre. Ezzel szemben a kelet-európai diktatúrákban szembekerül egymással a kettő: a politikai diskurzusban és programokban dúl a nacionalista hevület, miközben ez a régió is része a globális világnak, és pedig nyerő része. Mély és feloldathatatlan ellentmondás feszül ebben, ami torz tudati képződményekhez vezet: miközben zsebre tesszük az EU által adott támogatásokat, aközben ócsároljuk őket.

Voksra hívó szavak

Magyarországon a rendszerváltás utáni időszakban a pártoknak meg kellett határozni az identitásukat, amiben fontos szerepet nyújtott az emlékezetpolitika, hiszen annak egyes hívószavai képesek megmozgatni a tömegeket, különösen a választási kampányok idején. Ezt Pók Attila történész, a kőszegi Felsőfokú Tanulmányok Intézetének (iASK) kutatója, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének nyugdíjas munkatársa mondja. Példaként megemlíti: nem mindegy, hogy egy magyar politikus melyik XIX. századi történelmi személyre hivatkozik, Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt vagy Deák Ferencet említi, vagy a XX. századból Károlyi Mihályt vagy Tisza Istvánt hozza fel követendő példaként. E személyekhez és életutakhoz generációk során bizonyos érzések, gondolatok társultak, így ha egy szónok jó érzékkel építi érvelését egy történeti személyiség heroizálására vagy kárhoztatására, azzal még a fülkemagányában mérlegelő választópolgár döntését is befolyásolhatja. Pók szerint érdekes tény, hogy az 1945 utáni kommunista politika sikerrel építette be Kossuth alakját propagandájába, amely szerint a magyar történelem Mátyás király uralkodása óta folyamatos, a szabadságért és függetlenségért zajló küzdelemként fogható fel, melyet a törökök, a Habsburgok és a németek ellen vívtunk, és amit végül a kommunista ideológusok értelmezése szerint a szovjetek általi felszabadítás zárt le. A Rákosi-, majd Kádár-vezetés továbbá ügyelt arra, hogy olyan neveket is válasszon, akiket a kevésbé művelt tömegek is ismerhetnek – ha máshonnan nem, az elemi iskolából –, és akiket már a ’45-ös kommunista hatalomátvétel előtt is pozitív színben értékeltek. – A hatalom ráadásul még arra is hivatkozhatott, hogy a korábbi korok visszaéltek egyes történelmi személyek nevével, de a kommunista emlékezetpolitika képes helyére tenni a dolgokat – mondja a történész. A rendszerváltoztatás utáni időszakban a magyar politikában a pártok közös platformja az volt, hogy le kell számolni a kommunizmussal és hangsúlyozni kell szolidaritásukat az antikommunista mozgalmakkal. Ez a két szempont a pártok számára egy rövid ideig közös platform lehetett, hiszen arra hivatkozhattak, hogy a kommunizmus négy évtizede kudarcos volt, anti- és reformkommunisták is változást akartak, a rendszerváltoztatással viszont elérkezett a hosszú éveken át várt szabadság. Az antikommunizmus mint eltérő hátterű irányzatok közös platformja gyorsan háttérbe szorult, de vesztett jelentőségéből az antikommunizmus mint általános propagandaeszköz is. A 2010-es kormányváltás, és kivált a 2014-es választás óta nagyobb szerepet kap a Szent István-i hagyományhoz, a kereszténység értékeihez való visszatérés. Nem a forradalmiság, hanem a hosszú távú konszolidáció a nagyobb érték, a fülkeforradalom fogalma kreatívan próbálja összebékíteni a két értéket. Az első magyar király mint országépítő ugyanis az államalapítást követően, a középkor lehetetlen körülményei alatt közel negyven évig és stabilan kormányozta az országot. A baloldal egy másik történelmi vonulatot emelt ki mint narratívát: a köztársaság emlékezetét próbálta megerősíteni, amellyel szemben a jobboldal avval érvelt, hogy a kontinuitást nem a köztársaságban, hanem a magyar államiságban kell keresni. Ez utóbbi álláspontot tükrözi Magyarország mai hivatalos megnevezése is. – Amikor a saját történelmünkről emlékezünk, akkor két dolog jut eszünkbe: egyrészt a nemzet, másrészt az állam múltja – mondja Pók, s históriánk egyik fő jellemzője, hogy nemzetünk és az államunk története gyakran nem esik egybe.

Mártírszerepben

Jellemző, mondja Gyáni Gábor, hogy mit kezdett a kormány a magyar nemzeti tudat számára kulcsfontosságú Trianon-emlékezettel a százéves évfordulón. Sokféleképpen lehet viszonyulni ehhez, racionálisan éppúgy, mint az irracionális mítoszok szintjén. Jelenleg az utóbbi történik szerinte. Úgy látja, érdekesmód kevésbé a volt Antant-országokra élezték ki az ellenségkeresést, hanem inkább a belső ellenségre, a szabadkőművesekre – értsd: zsidók – és a baloldali mozgalmakra, szociáldemokratákra, kommunistákra tolták át a felelősséget. Még csak nem is az utódállamokra – Szlovákiával is barátkozott Orbán, ami nagyon beszédes –, hiszen ha valaki nyert a párizsi békeszerződésen, akkor az Csehszlovákia, illetve a mai Szlovákia. A mai áldozatnarratívára és önfelmentésre alapozó történelemszemlélet Gyáni szerint beleillik a nacionalista nemzetképbe. A szembenézés, az önkritika előli menekülés stratégiája ez, hiszen a magyar történelem viharos és ellentmondásos, amelyben saját magunk is okoztuk a saját bajainkat. „Orbánék az Alaptörvénybe is beleírták, hogy az ország 1944. március 19-től 1990-ig nem volt szuverén, tehát minden rosszat a megszálló náci birodalom és a Szovjetunió nyakába lehet varrni, mert mi ártatlanok vagyunk – persze kivétel azért van, mert a 40 évig hatalmon lévő kommunisták nem ártatlanok. Ez annak az erkölcsi attitűdnek, reális önszemléletnek az elutasítása – vallja a történész –, hogy mi magunk legalább annyira okai vagyunk a bajainknak, ha olykor nem jobban, mint a – persze rendkívül nagy hatású – külső erők. Mindez fokozza az önszemlélet már említett torzulását” – mondja a történész. A visegrádi országok emlékezetpolitikájában és történelemszemléletében nagyon hasonló mintázatok láthatók. Legnagyobb rokonság Lengyelország és Magyarország között van, mondja Gyáni. Felidézte a holokauszt emlékezetéről tartott minapi online konferencián megszólaló lengyel előadót, aki érzékeltette: a mostani lengyel kormány mennyire manipulatív módon foglalkozik az ország antiszemita múltjával. Több pénzt költenek az állam által fenntartott intézetekre, mint Magyarország, és az a feladatuk, hogy tisztára mossák a háború alatti és utáni lengyel antiszemitizmust, és a zsidómentő lengyel karakterét állítsák példaképnek. A gettó területén olyan emlékműveket emelnek, amelyek a holokauszt áldozatai helyett a hős zsidómentő lengyeleknek állítanak emléket. A jó lengyeleknek. A magyarellenességre alapozó szlovák nacionalizmus erős hadállásokkal bír, de Gyáni Gábor szerint a politikai kultúra messze nem ment el addig a neonacionalizmus ápolásában, mint Magyarország. A történelempolitika nem olyan végletes, mint nálunk. Bizonyos értelemben a csehek sem tudnak szembenézni a múltjukkal, nevezetesen azzal, hogy bár áldozatai voltak a II. világháborúnak, de a háború utáni, Benes-rendelkezésekkel leírható magyarellenes politikát – amellyel megszüntették a magyarok állampolgárságát, és rákenték a gyalázatot a magyar kisebbségre – sosem vonták vissza. Az a németellenes cseh nacionalista szemléletmód sem szűnt meg, amely hárommillió szudétanémet jogos indulatok által is fűtött kitelepítésében gyökeredzik. „Mindegyik visegrádi ország rabja tehát a nemzetállami múltjának, de a nacionalizmusuk nem egyforma mértékben gyűrte maga alá az aktuális politikai vonalvezetésüket. Ennek a kifejeződése az is, hogy milyen a viszonya a V4-tagállamoknak az unióhoz: a lengyel és a magyar kormány kifejezetten Európa-ellenes, míg a cseh és a szlovák politikai elit jóval kevésbé, de gyakran inkább baráti viszonyt mutat” – jegyzi meg a történész.

Békétlenség

A II. világháborús emlékezet feldolgozásában Lengyelország speciális helyzetben van Magyarországhoz képest, mivel nem szövetségese, hanem kifejezetten áldozata volt a náci terjeszkedésnek. Erre a mártírológiára épül Gyáni Gábor szerint a lengyel nemzeti identitás. A Szovjetunióhoz való viszonyuk is más. Azt, hogy Lengyelország mennyire a sztálini hatalom áldozata, Katyn szimbolizálja, ahol a Belügyi Népbiztosság egységei 22-23 ezer lengyel katonát küldtek tömegsírba szovjet hadifogolytáborokban. Lengyelországnak Németországhoz és Oroszországhoz való mai viszonya is más. Értékelték, hogy a németek az 1970-es évek elején bocsánatot kértek tőlük, a két ország kapcsolata jelenleg is példás. „Letudták a múltat, amit érzelmileg nehéz megtenni, de a politikai kultúrában megoldható, és tudományosan is. A lengyel és a német történetírás kapcsolata példaszerű, évek óta közös projektek tömkelegét csinálják” – mondja a történész. A lengyel társadalom tudatában erőteljes az áldozati szerep Pók Attila szerint is. A kollektív emlékezetnek ezért meghatározó eleme a három XVIII. század végi felosztás a Habsburg Birodalom, Oroszország és Poroszország között, valamint a XX. században a negyedik felosztás a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió között. A lengyelek ezért ambivalensen viszonyulnak a németekhez, melyre szerinte jó példa Wroclavi Egyetemen belül működő Willy Brandt Intézet, amelyet bár német pénzből hoztak létre a lengyel–német megbékélés elősegítésére, az egyetem nehezen fogadta be. A lengyel kezdeményezésre létrejött Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózata – német, magyar, szlovák és román állami támogatással – varsói székhelyű intézmény, mely egy évtizede támogatja a lengyel–német megbékélést, és általában próbálja oldani a kelet-közép-európai, a Németország és Oroszország közötti régió történeti gyökerű traumáit.

Szovjet iszony

Oroszországgal más a helyzet: Lengyelország ebben a viszonylatban ma is fenyegetve érzi magát, aminek a történész szerint reális okai vannak. Ebben nemcsak a múlt játszik szerepet – miközben Auschwitz-Birkenau elhomályosítható az együttműködés érdekében –, hanem a jelen szembenállások. „Lengyelország rendre szembekerül a putyini vezetéssel, akár Ukrajna, akár a fehérorosz ellenzéki megmozdulások kapcsán. Mindig a lengyelek kezdeményezik az oroszellenes politikai állásfoglalást. Hihetetlen ellentét van a két ország történelemszemlélete között. Nem történt meg az a kibékülés, ami megtörtént lengyel és német vonatkozásban, a német–francia folyamat mintájára. Ez volt az áttörés, ami megmutatta, hogy ki lehet békíteni egymással a történelmeket. A lengyel–orosz viszonyban ez nem sikerült, és ebben a tekintetben különbözünk tőlük. De csak ebben a tekintetben, mert Orbán ugyanakkor úgy tesz, mintha Oroszország és a Szovjetunió nem mindig a rosszakarónk lett volna. Egy ilyen egyértelmű történelmi múltat borított feledésbe a Putyin-barát kormány politikája. Ezt a paradoxont, és főleg a társadalmi támogatottságát nagyon nehéz megérteni” – magyarázza Gyáni Gábor. A lengyelekhez hasonlóan a magyar társadalomban a szovjet blokkhoz tartozás, a szovjet hadsereg ittléte és 1956 emléke mindig is meghatározó szempont lesz az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban. Jelenleg jó a viszony a két ország között, az oroszok mégis érzékenyen reagálnak egyes 1956-os ünnepeken vagy más alkalmakkor elhangzó, a Szovjetuniót pusztán hódító, birodalomépítő nagyhatalomként jellemző kijelentésekre. Pók szerint éppen ezért bizonyos időszakokban érdemesebb kevesebbet említeni egyes nemzetek számára érzékeny témákat, vagy kevésbé kidomborítani, esetleg egy tágabb emlékezetpolitikai perspektívába beágyazva értelmezni azokat. „Az országunk földrajzi helyzetéből fakadóan nekünk mindig nyitottnak kell lennünk a Kelet iránt, miközben nem adható fel évezredes mély nyugati beágyazottságunk tudatosítása, így a Nyugattal is érdemes tartanunk a kapcsolatot” – mondja Pók Attila.

Heti abszurd – Sokkra sokk

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.11.15. 07:30

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
„Orbán Viktor kormányzása blöffnek is silány. Miután a kétharmados parlamenti mameluk serege keresztülnyomta a rendkívüli jogrendet, a kabinet rögvest módosította az örökbefogadás szabályait és sok tízezer gyermek jövőjét törölte el. Illetve hozzányúlt a választási törvényhez is. Persze lehet, hogy a kormány azt gondolta, ez még a vírusnak is sok lesz.”
Nem ellenkezett Orbán Viktor, amikor a TV2 műsorvezetője azzal szembesítette, hogy Nyugaton silányabb minőségű a vírus elleni küzdelem, mint idehaza. A miniszterelnök rezzenéstelen arccal zsebelte be a kérdésbe csomagolt magasztalást, s szerényen annyit jegyzett meg: ez az emberi minőségen múlik. Hogy öndicséretet vagy önkritikát sűrített ebbe a mondatba, arról nem igazította el a nézőket – a kontextus viszont jelentett némi fogódzkodót. Orbán ugyanis verbálisan kihúzta magát, és deklarálta: nem most jött le a falvédőről, tudja, hogy működik az élet. És ez baj, pontosabban az a baj, hogy a miniszterelnök mintha csak a saját életét ismerné, és minden helyzetet önnön sorsképlete alapján próbálna megoldani. Nem kérdés, a miniszterelnök előszeretettel játszik „ki rántja félre a kormányt?”, és ez eddig működött egyfajta abszurd politikai stratégiaként, legyen szó az EU-ról, a fővárosi vezetésről, a gazdasági élet szereplőiről. Csakhogy a vírus nem fog az utolsó pillanatban félreugrani, aki erre számít, nem bátor, hanem vak. A Covid–19-nek ugyanis nincs vesztenivalója, csak nekünk van – az átlagember tétje az élet, Orbáné a hatalom. A miniszterelnök nincs könnyű helyzetben – ez nem az együttérzés hangja. Egyrészt építenie kell egy fedősztorit, hogy június óta miért nem tett semmit a kormány, értsd: miért nem készítette fel az egészségügyet a tudván tudott második hullámra; miért nem dolgozott ki érdemi munkahelymentő programokat; miért nem teremtette meg a digitális oktatás feltételit; és így tovább. (Na, jó, a semmit szikár túlzás, hiszen mégiscsak terített mintegy 150 milliárdot a turizmusban dolgozó haveri cégeknek.) Az viszont nem túlzás, hogy a magára hagyott egészségügy beszakadt. Ugyan még májusban a rezidenseknek tartottak egyfajta gyorstalpalót arról, hogyan kell lélegeztetőgépet használni, és egy intenzív ágyon fekvő beteget ellátni, de azóta nem történt semmi. Nem csoda, hogy például szemészrezidensek most jelentős zavarban vannak, amikor egy ilyen masina brutális csövét kell célba juttatni. És a baj akkora, hogy a kormányzat is elismerte – legalábbis Orbán Viktor kommunikációs íve magáért beszél. A pár hónapja még világszínvonalúként hirdetett ellátórendszerről még szeptemberben az volt a mondás, hogy mindenkit helyrekalapál, aki akár egyet is köhint. Aztán nemrég a miniszterelnök arról beszélt, hogy a rendszer december közepén nem fogja bírni a nyomást, amennyiben nem lankad a járvány. Amiről persze már akkor lehetett tudni, hogy napról napra izmosabb, nem véletlen, hogy a miniszterelnök pár napja már azzal rémített, hogy 50 százalékos eséllyel omlik rögvest össze az egészségügy. Márpedig az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a kormány akkor kiált farkast, amikor az ordas már el is hurcolta a kiszemelt prédát. Úgyhogy a kormány felhagyott a valóságszépítéssel, és sokk- és nagyotmondási versenyt hirdetett, amin rögtön el is indult. A miniszterelnök ugyanis tudja, hogy egy megrázkódtatást egy még nagyobbal lehet kitakarni – amennyiben teljesül két feltétel. Az egyik, hogy a sokknak sorsszerűnek kell tűnnie, azaz elkerülhetetlennek és befolyásolhatatlannak. A másik, hogy kell egy reménysugár. Előbbit próbálja elhitetni a kormány, amikor azt sulykolja, hogy „nekünk itt rossz, de azok ott Nyugaton lényegében már mind halottak” – mert ezt a kataklizmát senki nem kerülheti el. Ennek hitelesítéséhez kellenek a belvárosban morculó vegyes rendőr- és TEK-járőrök, hiszen fegyveresek csak háborúban lépnek színre, márpedig háborús helyzetben sok a halott is – ez az élet rendje. A reményhez pedig Orbán már a szlogent is megtalálta: a „vírusnak is van félnivalója”. Igaz, a kórokozó nem a TEK-esektől retten, hanem a miniszterelnök által beígért vakcinától. Aminek érkezése a kormányfői szó szerint másfél hónap múlva esedékes. Orbán Viktor ugyan azt elárulta, hogy 25–75 ezer ember oltásához szükséges mennyiség érkezhet az év elején, ám arról nem beszélt, hogy mire „átoltják a társadalmat”, addigra – az optimista forgatókönyvek szerint – bekopog az ősz. Azaz az átlagemberek zöme még sok-sok hónapig a jelenlegi bizonytalanságban félelemben kényszerül élni. (Ráadásul az biztos, hogy az első vakcinakör az orvosoké, de hogy a második menetben miért a rendfenntartókat oltják, és miért nem a leginkább veszélyeztetetteket, azt csak a miniszterelnök tudja.) De félreértés ne essék, ez a fél év sem lesz más, mint az összes többi – ugyanis az orbáni kormányzás lényege, hogy a társadalom önerőből sok mindent megold (most például az orvosok, tanárok helytállásán múlik a jövő minősége), a miniszterelnök pedig úgy tesz, mint aki kormányoz. Csakhogy Orbán Viktor kormányzása blöffnek is silány. Miután a kétharmados parlamenti mameluk serege keresztülnyomta a rendkívüli jogrendet, a kabinet rögvest módosította az örökbefogadás szabályait és sok tízezer gyermek jövőjét törölte el. Illetve hozzányúlt a választási törvényhez is. Persze lehet, hogy a kormány azt gondolta, ez még a vírusnak is sok lesz.