A járvány nyulai

„A járvány hirtelen felszínre hozta azt is, hogy a határtalan önbizalom korában (különféle kutatások kimutatták, hogy az emberiség 94 százaléka – olvasom Kepes András könyvében – magasabbra taksálja az értelmi képességét a valódi szintjénél) sokkal több a másokra is veszélyes idióta, mint gondoltuk volna.”

Könnyen lehet, hogy a mostani nemzedékeknek ez lesz a meghatározó élménye: a saját törékenységünk megtapasztalása. Ahogy nekünk a rendszerváltás (némi forradalmi beütéssel és semmihez sem hasonlítható eufóriával), anyáméknak a kommunizmus szorítása, az örökös evickélés és lavírozás, a nagyszüleimnek meg a háború. Persze a járványt és a vele járó bizonytalanságot, a korábbi rend felszámolódását és eltűnését már más korban is megtapasztalta az emberiség. A pestistől a spanyolnátháig ívelt a természet figyelmeztetése. Ám ez a mostani egy különösen magabiztos időszak után érkezett, amikor már azt hittük, végképp mi uraljuk a bolygót, minden tőlünk függ és általunk fontos. Csúcsra járattunk saját kényelmünk kiszolgálását, mintha csak egy mindennap új alakot felvevő Isten szeszélyeinek hódolnánk. És akkor bumm!

Hirtelen kiderült, hogy nincs sérülékenyebb az emberi terveknél. Nemhogy élet és halál urai nem vagyunk, de még a holnapunkat sem tudjuk üzembiztosan megtervezni. És még annyi fegyelmezettség sem szorul belénk, hogy egy apró kellék szakszerű viselésével elejét vegyük a terjedési hullámnak. Hacsak nem kezdenek a hatóságok egyre nagyobb büntetéssel fenyegetni. A járvány hirtelen felszínre hozta azt is, hogy a határtalan önbizalom korában (különféle kutatások kimutatták, hogy az emberiség 94 százaléka – olvasom Kepes András könyvében – magasabbra taksálja az értelmi képességét a valódi szintjénél) sokkal több a másokra is veszélyes idióta, mint gondoltuk volna. Akik ráadásul sokkal okosabbnak gondolják magukat a képzett szakértőknél is, miközben a saját ösztöneikre sem képesek már hallgatni, amely súgja, küldi a vészjeleket. Makacs babonákkal és hiedelmekkel küzdünk (kábé mint a középkorban), amelyek mély beágyazódására megint csak a koronavírus hívta fel a figyelmünket.

Persze ebben sincs semmi új. Idióták voltak és lesznek is, s valahogy mindig megtalálták a módját, hogy egyrészt hallassák a hangjukat, másrészt széttrollkodjanak, amit csak lehet. Tom Phillips, a Full Fact nevű tényfeltáró portál szerkesztője például azt javasolja a könyvében, hogy tegyük végre félre a töretlen fejlődés szinte már patologikusan önhitt teóriáját, és nézzük a saját történelmünket más szemmel, józanul. Például úgy, hogy mi mindent cseszett el az emberiség. S ha így teszünk, hirtelen kiderül, hogy a történetünk nem egyéb, mint eszement hülyeségek tárháza (a művészet némely alkotását nem számítva). Csak egy példát hoznék fel a sokból. Eugene Schieffelin, a jómódú gyógyszergyáros (akinek értelmi képességét senki sem merte volna megkérdőjelezni akkoriban) a XIX. század végén annyira rajongott Shakespeare-ért, hogy elhatározta: meghonosítja New Yorkban/Amerikában a drámákban szereplő állatokat. 1890-ben szabadon engedett hát hatvan európai seregélyt (rá egy évre még negyvenet). Nos, az ottani zord telek tettek róla, hogy pár év múlva csak 32 példány maradjon belőlük. Ám a hideg csak félmunkát végzett, mára 200 millió (!) él belőlük Mexikótól Alaszkáig. A termésben okozott károk miatt (miközben az őshonos madarakat kiűzi a fészkükből) ma Észak-Amerika leggyűlöltebb madara.

A poén, már ha van ilyen: Shakespeare a madarat csupán egyetlen alkalommal említi a IV. Henrik első részében. Nincs ember, aki emlékezne rá.

És ez messze nem egyedi példa. Egy angol úr majdnem hasonlót művelt a nyulakkal Ausztráliában: a húszas évekre tízmilliárd lett az eredetileg 1859-ben behozott 24 angol házi nyúlból. S mindezt azért, mert Thomas Austin-nek kínzó honvágya támadt, s egy kis angliai hangulatot szeretett volna megteremteni ausztrál birtokán. Van tehát bennünk valamilyen eredendő képesség arra (s ezt az általunk teremtett technológia már meg is engedi), hogy sajátos ötleteinkkel hazavágjuk a környezetünket, amely ellenünk már nem tud védekezni, s vele magunkat is. A túlzott magabiztosság, az értelembe vetett vakhit így fordul ellenünk. Jelentkezzen ez angol házi nyúl, maszkviselés (pontosabb maszk nem viselés) és oltásellenesség formájában. (Jó, a mostani orosz vakcinát én sem sietnék beadatni magamnak.)

Abban bízhatunk, hogy most is, miképp a korábbi kataklizmák idején, lesznek olyan művészek, gondolkodók, cselekvő emberek, akik érvényes és messzire mutató alkotásokká és tettekké képesek párolni a mostani eseményeket. Akkor nyitják ki a szemüket, amikor más lehunyja vagy elfordul. Lesz egy Boccaccio, egy Camus, egy Einstein. Valaki, aki idejében eltéríti a vesztébe rohanó vonatot: vészféket húz, lelkekre hat. És nem lincselik, karaktergyilkolják meg érte.

Mi egyelőre nem tehetünk többet, kihasználjuk a bezártságot arra, hogy valamiképp felkészüljünk a most még bizonytalan jövőre. Vagyis olvasunk. A könyvekben ugyanis annyi érvényes tudás és tapasztalat rejlik, hogy annak töredékével (persze, ha jól válogatjuk össze őket) is boldogulni lehet. Legalábbis nem meghülyülni végképp. Ilyen értelemben a pandémia nem a hatalomnak dolgozik. Ha jól csináljuk, sokkal okosabban (a veszteségek pontos felmérésével és használható jövőképpel) hagyjuk el az önkéntes karantént. Ha nem, akkor jönnek a nyulak és a seregélyek.