Előfizetés

Coming out

Kevés hasznosabb dolog történhetett volna Magyarországon az egyenlőség, a demokrácia és a nyilvánosság ügyével, mint a drogpartival kombinált homoszexuális orgián lazító, Fidesz-törzstag Szájer József lebukásának és az ereszcsatornán történő menekülésének esete. Azzal, hogy az ügy kipattan, egy illúzió biztosan véget ért. Nem az, hogy a Fidesz tisztességes (tisztességesebb, mint bármelyik alternatívája) – az legkésőbb a Borkai-sztorival odalett. Most az a rémálom ér véget, hogy a következő másfél évünk buzizással, a szexuális kisebbségek elleni gyűlöletkeltéssel teljen – bármi más, hasznosabb dolog helyett, amire egy kétharmados parlamenti többség lehetőséget ad –, annak monoton hajtogatása mellett, hogy „Brüsszel” ránk akarja kényszeríteni a maga dekadens életformáját; hogy a gender- és meleglobbi nyomására vegzálja az ártatlan Orbán-kormányt, nem pedig a féktelen lopás és a szisztematikus jogsértések miatt. Túl azon, hogy genderlobbi nincs, a brüsszeli meleglobboiról pedig (ha létezik, ha nem) ezentúl aligha nyilatkozhat úgy fideszes politikus bárhol Európában, hogy a szavait ne fogadja felcsattanó, hangos röhögés, van ennek a fordulatnak más, praktikus előnye is. A háború, amit a magyar kormánypárt a másképp szeretők ellen meghirdetett, már az első hónapokban tömegesen szedte az áldozatait. Harc ugyanis nincs áldozatok nélkül, és ezen a virtuális csatatéren már ott hevernek az ártatlan elesettek: az élettársak, az egyedülállóak és a melegek akik nem fogadhatnak örökbe, a család nélkül maradt gyerekek, akik nem találhatnak új családra, és a megbélyegzettek, akiket a miniszterelnök néhány nagyon is keresett, sebeket ejtő mondattal kizárt a magyar nemzetből. Ennek a hadjáratnak most – legalább egy időre – vége lesz, és talán az előbb elmondottakat az alaptörvénybe öntő alkotmánymódosítás is ad acta kerül a megfogalmazója, Szájer József politikai és morális bukásával. (Egy tisztességes országban Szájer feleségének, Handó Tündének is távoznia kellene, hiszen egy kettős életet élő ember súlyos társadalmi károkat okozó élethazugságához falazott főbíróként illetve a férje által írt alkotmány őreként, s ezzel méltatlanná vált a hivatalára – tudjuk, hogy az Orbán-rendszer erkölcsi nívóját ez nem sérti, de nem sértette a Borkai-ügy sem, amíg csak a csendes többség másképp nem határozott.) Egyszóval amikor a jogtudós Szájer a gyülekezési tilalom idején hiányos ruházatban, drogokkal megpakolt hátizsákkal az ablakon át angolosan távozott a brüsszeli csoportszex-partiról, nem csak a közéleti pályafutását zárta le, hanem az LMBTQ-tematikát is kihúzta a Fidesz kampánytervéből, és ezzel az érintettekkel együtt mindenkinek jó szolgálatot tett, akinek fontos Magyarország szellemi-lelki közérzete. A nemzet számára ugyanis nem az a sorskérdés, hogy gyűlöljük-e már eléggé a melegeket, hanem az, hogy megtanuljuk-e elfogadni, elviselni, netán szeretni is egymást – nemzetként – ebben a hazában. Vannak közös, sorsfordító ügyeink – ilyen például az uniós költségvetés meg a helyreállítási alap ügye is: Szájer József kihágása, meg a lebukás által fölvillanó, a Fideszben régóta tudott, ismert, tolerált szubkultúrára vetülő átmeneti reflektorfény a Napnál is világosabbá tette, mennyire nevetséges és légből kapott az az indoklás, amivel Orbán Viktor a vétót megpróbálta alátámasztani (azon túl, hogy az is nyilvánvalóvá vált: nem lehet az egymást szerető meleg párokat elítélni és üldözni olyanok parancsára, akiknél a homoerotikus orgia simán belefér). Megerősítést nyert továbbá (sokadszor), hogy az „ellenzéki” – a valóságban egyszerűen csak nem a kormány zsoldjában álló – sajtó nem az ország ellensége, ahogy Orbánék mondják, hanem éppenséggel a társadalom immunrendszere, amelynek jelzései nélkül semmit nem tudnánk arról (lásd a közmédia és a Fidesz-sajtó megkésett és épp a lényeget elhallgató „beszámolóit” a Szájer-ügyről), milyen kórokat kell leküzdenünk ahhoz, hogy a lelki egészségünket visszanyerjük. A Fidesz és Orbán Viktor pedig – azzal, hogy ezt kamu-témát elveszítette – coming outra kényszerült: nem a szexuális orientációjukról kell gyorsan kitalálniuk valamilyen hihető történetet, hanem arról, hogy a gyűlölködésen és az ellenséggyártáson kívül van-e valami más, értelmesebb ajánlatuk az ország számára. Ha van, talán még nem késő, hogy elmondják: januárban garantáltan elindul a 2022-es választás kampánya. Ha nincs, akkor mehetnek ők is Szájer után. 

Gutenberg ráncolja homlokát

Az elmúlt évtizedekben sokan temették a Gutenberg-galaxist, amely, megítélésem szerint, az informatika világával kibővül, és átváltoztatva kissé, de tovább él. Miért fontos a nyomtatott könyv? Azt tudjuk, hogy milyen időtávon képes megőrizni, tezaurálni az évszázadok alatt felhalmozott tudást a nyomtatott forma. De a modern információhordozók élettartamáról, arról, hogy azok meddig őrzik meg a tartalmakat, néhány évtizedes tapasztalatunk van csupán. Ma már gyakorlatilag olvashatatlanok az egykor floppilemezeken tárolt anyagok, mert a hardvereszközök, az újabb, korszerű információtároló technikák viharos gyorsasággal léptek rajtuk túl. A könyv nemcsak fizikai tárgy, hanem életérzés. Illata van, tapintása, betölti tereinket, létrehozza a bármikor elérhető kulturális érték tudatát, otthonunk részévé válik stb. Most, a járvány idején különösen felértékelődik a könyvek szerepe. Kiváló megoldás például az e-színház, de a közösségi élményt nagyon nehéz reprodukálni. Minden ágazatot sújt ez a váratlan helyzet, amely felkészületlenül ért bennünket. Ez alól a könyvszakma sem kivétel. Nézzük a jelenlegi állapotot. Három éve egy rendkívül súlyos válságot kellett megélnünk a Könyvbazár Kft. bukásával. A kiadók jelentős része a mai napig érzi, és küzdenek a soha meg nem térülő pénzügyi veszteség következményeivel. A szakma átstrukturálódott, és monopolisztikus terjesztési rendszerek alakultak ki, erős kiadói hátterekkel. A kilencvenes évek eleje óta szakmánkban egyértelműen a bizományosi rendszer vált gyakorlattá. A szakmai láncolatnak öt szereplője van. Papírszállító, nyomda, kiadó, terjesztő, vásárló. Pénzügyi szempontból a legkitettebb szereplő a kiadó. A papírkereskedő fix fizetéssel szállít a nyomdának, a nyomda általában 90 napos fizetési határidővel szállít a kiadónak. A bizományosi rendszer miatt a kiadó havonta kap elszámolást a terjesztőtől, aki az elszámolásban szereplő összeget 45-60 nap múlva fizeti ki. Szakmánk átlagos forgási sebessége egy év, vagyis szerencsés esetben egy év alatt térül meg a befektetés, miközben a kiadóknak átlagosan a megjelenés után 90 nappal ki kell fizetniük a megjelent könyv költségeinek a 90 százalékát. Magyarországon évente kb. 8000 cím jelenik meg, fokozatosan csökkenő példányszámok mellett. A 10 000 példány felett megjelentetett művek száma egy évben nem éri el a 100-at, vagyis nagyjából az 500–3000 példányban kiadott munkák adják a címek elsöprő hányadát. Ha könyvszakmáról beszélünk, akkor ez olyan, mintha a gépjárműgyártásról értekeznénk a robogótól a teherautóig. Teljesen más felkészültséget, szervezetet, pénzügyi finanszírozást igényel egy színes sorozat fejlesztése, egy szakkönyv kiadása, vagy egy külföldről megvásárolt sikerkönyv lefordítása. Ahhoz, hogy a csökkenő példányszámok mellett egy kiadó évről évre tartani tudja az árbevételét, az eddigieknél jóval nagyobb anyagi és humán erőfeszítés szükséges. Idén a járvány következtében – az évből hátra lévő hetek forgalmának függvényében – várhatóan 3–5 milliárd forint forgalomkieséssel számolhatunk. Az évtizedes gyakorlat szerint a novemberi és decemberi forgalom alapvetően meghatározza a könyvszakma éves teljesítményét. Az off-line (bolti) forgalom „békeidőben” kb. 65 százalékos mértékű. Az első félévben súlyosan érintett bennünket a több héten át tartó boltbezárások miatti forgalomkiesés, amelyet a növekvő online értékesítés sem tudott pótolni. Sok alulfinanszírozott kis-közepes kiadó volt kénytelen jelentősen redukálni tevékenységeit, illetve csökkenteni költségeit. Természetesen ez az időszak a terjesztőket is rendkívül súlyosan érintette. A Nemzetközi Könyvfesztivál, valamint az Ünnepi Könyvhét elmaradása nem csak anyagi szempontból hatott erősen a kiadókra, a kereskedőkre és a szerzőkre egyaránt. A könyvkiadás nem rövid ciklusú tevékenység, vagyis a karácsonyi szezon előkészítése hosszú hónapokkal a megjelenés előtt elkezdődik. A nyári sokk után sokan bizakodtak az őszi-téli konszolidációban. A jelenlegi helyzet sajnos nem igazolja a várakozásokat. A kiadók már nem tudják „megfogni” a kibocsátásaikat, vagyis egy esetleges erősebb forgalomkiesés dominóelvszerűen hathat a kereskedőkre, kiadókra, nyomdákra és a szerzőkre. Az újbóli lockdown, a rövidített nyitva tartás miatt újból érezhető a boltok forgalmának, a vásárlások számának a csökkenése. A legtöbb kiadó kényszerből adódóan próbálja növelni online aktivitását különböző rendkívüli akciókkal. Csökkenő forgalom esetén a szakma összes szereplője komoly nehézség elé nézhet, ennek kihatásai hosszútávúak lehetnek. Megítélésem szerint több megoldás vagy problémaenyhítés létezhet – amelyeknek a kulcsa az állami források allokálása, illetve adókedvezmény – anélkül, hogy ez közvetlen állami beavatkozást jelentene szakmánk életébe. Áprilisban a kormány megbízott képviselője 1 milliárd többletforrást ígért a könyvesek megsegítésére, amelyből egy szerény, csak a MKKE tagjai számára meghirdetett 200 millió forintos könyvvásárlás valósult meg. Ez fontos volt, de nagyon szerény mértékű a problémák nagyságrendjéhez képest. Néhány lehetséges megoldási javaslat, amelyek enyhítenénk szakmánk gondjait: 1. Márai-program. Amikor skandináv minta alapján megfogalmaztuk ezt az elképzelést, a program 1 milliárd forinttal indult volna. A kormányváltás következtében ez az összeg radikálisan csökkent, sőt L. Simon László államtitkár az egész elgondolást szerette volna felszámolni. Végül is 100 millió forinttal ment tovább a program, amely elsősorban a könyvtárakat támogatta, hiszen a kiadók csak a már megjelentetett könyveikkel pályázhatnak. A programba bekerülő könyveket egy kuratórium szűri meg, amely – megítélésem szerint – nem elfogadható, hiszen a kedvezményezett könyvtáraknak, a könyvtárosoknak nincs joguk beleszólni a listára kerülő könyvek kiválasztásába. A pandémia következtében a könyvtárak állománygyarapítási kerete is feltételezhetően csökkent, ezért szükségesnek látom a folyamatot felgyorsítani, és a keretösszeget minimum 500 millió forintra felemelni. 2. Fontosnak tartom a Nemzeti Kulturális Alap könyvkiadást támogató kuratóriumának rendelkezésre álló keretösszegét megemelni. 3. 1996-tól működött a pedagógusok könyvvásárlását támogató rendszer, amelyet a jelenlegi kormány eltörölt. Ebben a helyzetben kiemelten fontos, hogy a több mint 100 000 pedagógus lehetőséget kapjon „munkaeszközének” megvásárlásához, havi 10 000 forint értékben, például úgy, hogy a számlával igazolt könyvvásárlások évi 120 000 forint értékig leírhatók legyenek az adóalapból 4. Egy lehetséges támogatási forma a francia minta, amely szerint a pandémiás időszakban az online vásárlások posta- vagy futárköltségeit az állam átvállalja. 5. A kiadók, nyomdák és szerzők számára ez az időszak rendkívüli kockázatot jelent, ezért átgondolásra érdemesnek tartom, hogy a szeptember 1-je és december 31-e között megjelentetett szépirodalmi, ismeretterjesztő, szak- és felsőoktatási, valamint gyerekkönyvek nyomdaköltségeinek 20 százalékát vállalja át egy erre a célra létre hozott alap. 6. A kereskedelem szintén nehéz helyzetbe került, ezért javaslom, hogy a szeptember 1-je és december 31-e közötti időszakra egy erre a célra létre hozott alap vállalja át a boltok bérleti díjának 10 százalékát. 7. Az e-könyvek 27 százalékos áfáját szükséges lenne 5 százalékra csökkenteni, ezzel meg lehetne fékezni az egyre szaporodó fekete letöltéseket. A szakmánkra leselkedő veszélyek közé sorolandó ugyanis az illegális letöltések rendkívül magas aránya. Évekkel ezelőtt a NAV Bűnügyi Főigazgatósága létrehozott egy szervezetet, amelynek feladata ennek megakadályozása volt. Ezt a tevékenységet megszüntették, emiatt jelenleg a kiadók gyakorlatilag esélytelenül küzdenek kiadványaik védelme érdekében. Kiadói csoportunktól ezres nagyságrendben kerülnek a világhálóra címek illegális módon, utolérhetetlen szervereken keresztül. E javaslatok a személyes véleményemet tükrözik annak érdekében, hogy szakmánk meg tudja tartani és védeni a munkahelyeket, és a kevésbé tőkeerős szereplők is átvészelhessék a jelenlegi nagyon nehéz időszakot. 

Menekültből lett elnök

Megrémült attól, amit hallott. Pedig mosolyogva mesélte az apja, hogy a szomszéd arab megkérte tőle a kezét. 1500 frankot kínált a lányáért, plusz két szamarat és egy tehenet. Ám a családfő udvariasan elhárította az ajánlatot. Azt mondta, korai volna férjhez adni, hadd járjon iskolába, hiszen gyerek még. Vaira Vike-Freiberga (1937–) tizenegy éves volt csupán, de már sokat látott. Túl sokat. Látta Hitler, majd Sztálin katonáit masírozni lettországi szülővárosában. Látott menekülthajón nyomorúságos cókmókkal összezsúfolódó tömeget. Látta zokogni a szüleit, amikor a tüdőgyulladás elvitte a csecsemő húgát. A németországi táborban látott egy nőt, aki nem szoptatta újszülöttjét. Nevet sem adott neki, csak némán a falnak fordult a priccsén. Katonák erőszakolták meg. A kislány azt látta, hogy az egyik baba, akit szerettek, meghalt, a másik viszont, akit az anyja sem akart, él. Érthetetlen és igazságtalan az élet, gondolta. Európa romjai közül Észak-Afrikába vezetett a megmaradt család odüsszeiája. Marokkóban, az újabb lágerban mindenféle népek várták a csodát. Franciák, arabok, spanyolok, olaszok, oroszok. Mindnyájan menekültek valahonnan. Fogalmuk sem volt, hol fogadják be őket, csak sodródtak. A váratlan és ijesztő leánykérés után megint hosszú hajóút következett, ezúttal az amerikai kontinensre. Kanadában az ifjú Vaira nappal dolgozott, este iskolába járt. Férjhez ment egy lett emigráns fiúhoz. Pszichológiát hallgatott Torontóban – pályaválasztását utólag a sors szeszélyével magyarázta. Az egyetemen sem volt mindig könnyű. Egyik professzora például esztelen pazarlásnak tartotta, hogy nőket is oktatnia kell, hiszen majd úgyis szülnek, anyák és háziasszonyok lesznek, akkor meg minek nekik diploma? Ám a fiatalasszony nem adta föl, eltökélten bizonyított. Szép tudományos pályát futott be. Több mint három évtizeden át kutatott és tanított a Montreali Egyetemen. Tíz könyvet írt, öt nyelven adott elő. Anyanyelvét nem feledte, pedig remélni sem merte, hogy valaha visszatérhet orosz megszállás alatt álló szülőföldjére. Nyugdíjasként mégiscsak ellátogatott a Szovjetunió széthullásával függetlenné vált Baltikumba. Nyomban fölkérték az újonnan alapított rigai Latvijos Institutas élére. Poliglott vezetőt kerestek, aki egyaránt jól ismeri a nyugati szokásokat és a lett kultúrát. Mégsem maradt sokáig az intézet igazgatója. Elképesztő fordulatot tartogatott neki a sors. Bár soha nem voltak politikusi ambíciói, vagy talán éppen azért, köztársasági elnöknek jelölték. Hirtelenjében lemondott kanadai állampolgárságáról, belevetette magát a kampányba. Az emberek érezték, nem a hatalom vonzza, nem is harácsolni akar; megválasztották. Vaira Vike-Freiberga hazatérése után nyolc hónappal lépett hivatalba, nyolc évig maradt (1999–2007). Ő írta alá a csatlakozási szerződést az Európai Unióval és a NATO-val. Tegnap ünnepelte 83. születésnapját az egykori menekült kislány, akit az apja nem adott feleségül a marokkói szomszédnak, így arab asszony helyett hazája első női államfője lett.