Haynal Ákos: Família

És most átsétálunk Mamáékhoz – mondja anyám azon az ellentmondást nem tűrő hangján, amit félévente egyszer, ha elővesz, de akkor azt komolyan kell venni.

Felöltözünk, apám sóhajtva fejébe csapja irhasapkáját, anyu, szokásával ellentétben, maga nyomja a kezembe a walkmanemet. Gyönyörű fémszínű, nagyszüleim hozták az NSZK-ból, és csak külön engedéllyel hallgathatom. Fázósan lépünk ki a kapun. Kicsit nedves a járda a szemerkélő esőtől. Egy darabig némán sétálnak egymás mellett, én pár lépéssel előttük, fejemen a fejhallgatóval. Megnyomom a play gombot, de csak egy nyekkenést hallok, mert kimúltak az elemek. Nem veszik észre, és én nem árulom el, mert tudom, uniszónóban méltatlankodnának azon, hogy még erre sem vagyok képes figyelni, és bár kelletlenül vesznek elemet egy útba eső trafikban, nekem pont egy ilyen esős vasárnapon nincs kedvem a feszültséghez.

Anyám egyszer csak halk, sértődött hangon elkezd panaszkodni anyósa elemi rosszindulatára, és apám felé biccentve megemlíti azt is, hogy nem szép dolog valakiről azt terjeszteni, hogy alkoholista.

Szorosan a nyakam köré igazítom a sálamat.

Apám értetlenkedve tiltakozik, szerinte ez az egész totális félreértés, és nyomatékosan megkéri anyát, hogy ne képzelődjön. – Különben is, ha édesanyámmal nem költözünk össze, akkor most nem lehetne ilyen szép otthonunk – zárja le a kérdést apám, és ha már nála van, magánál tartja a szót. Felemlegeti, hogy nem tud örökké hálás lenni azért, mert az anyósáék beszálltak a nyaralóba, és unja azt is, hogy a szolgálatkész vő szerepét játssza.

Begombolom magamon a kabátot.

Most anyám kezd el ciccegni, hogy azért nem úgy van az, hiszen megjavítani ezt-azt, és egy hónapban egyszer bevásárolni a piacon nem olyan nagy kunszt. – Nem tartanánk itt, ha nem segítenek – fűzi hozzá a maga végső érvét.

Fejembe húzom a sapkát.

Két oldalról is korlátokkal védett járdán megyünk, felettünk, a töltésen hosszú tehervonat csattog. A kitartóan szitáló eső játékát figyelem, ahogy elmegyünk a higanygőz lámpák alatt. A vonatzaj elhalkul, és anyám újra megszólal:

– Nézd, én már nem vagyok szerelmes.

– Nem szeretsz már? – kérdi a sárfoltos járdára szegezett tekintettel apám.

– Nem, csak nem vagyok szerelmes.

– Megcsalsz?

Felvillan előttem egy körszakállas mérnök alakja, aki fura indokokkal jár fel hozzánk az utóbbi időben délutánonként.

– Nem – válaszolja anyám. Hát te?

– Nem – válaszolja apám.

És nekem eszembe jut az a cinkos, hosszú pillantás, amit a gyakornokával váltott, amikor meglátogattam az irodájában.

– Akkor nem válunk. Igaz? – kérdezi tárgyilagosan anyám.

– Nem, gazdaságilag sem lenne észszerű – válaszolja apám, és én megkönnyebbülök, mert tudom, egy időre a szőnyeg alá söprik rossz érzéseiket, és a kettejük között feszülő bizalmatlanság néhány hétig nem zúdul rám. Ráadásul a következő vasárnapokon megint autóval fogunk menni nagyszüleimhez. Itt az idő mégis megemlítenem az elemeket.

(Az írás első megjelenési helye: Hegedűs Ákos/morpho: Harmadik rész – 100 fotó a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat írásaival. Budapest, Citymen Kft., 2019.)