Előfizetés

Mégis, mit vártunk?

Értem, mindent értek. Csak azt nem, miért segítünk Orbánnak kijönni abból a csapdából, amelybe az elmúlt hetek lelepleződései vitték. Miért mi magunk segítjük fel készségesen az ereszre, még a hátizsákját is kézbe adjuk, hogy kimászhasson szorongatott helyzetéből, és győzelmet hirdethessen? Miért veszítik el legjobbjaink közül néhányan a reményt egy uniós haladék nyomán? Tudom. Egy évtizednyi NER nyűtte az idegeinket, leszívta energiáinkat. Rossz levegő, rossz szájíz, egy kelkáposztaszagú rendszer. Hát persze, hogy szívesen fogódzunk minden külső reménybe. Valaki majd szétcsap a tolvajok között. Miközben mondjunk egyetlen európai országot, amelynek mi segítettünk kiharcolni a szabadságát, vagy egyáltalán tudnánk, mikor vannak náluk választások, és ezt bármely döntésünkben szempontnak tekintenénk! Igen, jó lett volna, ha egy uniós mechanizmus most azonnal számon kér minden disznóságot, megszégyeníti a bűnösöket, és elveszi a pénzt – illetve nem mindet, csak Mészáros Lőrincét meg Orbánékét, meg itt a sarkon azét a kellemetlen képű boltosét, aki mindig többet számol. Ha jön Európa, majd jól megmutatom nekik, hol lakik. Most pedig, mert előbb még jön egy bírósági normakontroll, ami nincs szinkronban a választási naptárunkkal, épp az eddig legtöbbet belefeccölőknél szakad el a cérna. Orbán éppen azon van, hogy egyetlen szépítő gólra hivatkozva a meg nem nyert meccsen győztesnek kiáltsa ki magát. Mi meg segítünk: lám, most is kidriblizte! Nem, nem driblizte ki. Próbálta, de a kormányválsággal küzdő lengyelek hamarább feladták. Orbán a szemtelenebb szereplő volt, de nem a fontosabb. A fő célját nem érte el, ebben csatát vesztett, de időt, azt nyert. Előbbi a jó hír, utóbbi a rossz. Túloznak azok, akik Orbán totális vereségéről beszélnek, hiszen számára értékes időt kapott a fegyverletételig. De még sokkal jobban túloz az Orbán-hadosztály, amikor győzelmet harsog. Európa lassú léptű óriás, az én ízlésemnek is lassú, de megy tovább, arra, amerre a jogállami feltételrendszerről szóló európai parlamenti döntés elindította. Ez a darázs itt, a mi miniszterelnökünk sokat kellemetlenkedik, röpköd, zümmög, méreg van a csípésében, folyton őt kell hessegetni, akadályozza a haladást, de meg nem állítja. Most sem tudta. Két célt tűzött ki, mindegyiket fennen hirdette. Az egyik az volt, hogy egyáltalán ne kössék semmilyen jogállami feltételhez a kifizetéseket. Még országgyűlési határozatot is hozatott erről. Csakhogy az erre vonatkozó EP-döntés minden szava érvényben maradt. A másik még távlatosabb, Orbán ki is mondta: „A vita nemcsak a jogállamisági mechanizmus körül folyik, tétje az Európai Unió jövője.” Szándéka az volt, az integráció ne legyen szorosabb, maradjanak a zűrös különutak. Az integráció feltartóztatására kötelezte őt az orosz érdekszövetség is. Itt Orbán semmit sem ért el. Önmagában a közös európai hitelfelvétel és kötelezettségvállalás minden eddiginél erősebb összetartozást jelent. Ez ég és föld ahhoz képest, mintha a magyarok és lengyelek nélkül 25 ország állami szinten vágott volna bele egy konstrukcióba. Az erősebb integráció felé visz az újszülött jogállami kritériumrendszer is, amelyet csak nem sikerült vízbe fojtaniuk. Tisztázzunk is egy félreértést. Nem a mostani kompromisszum hibája, hogy a pénzmegvonás csak az uniós pénzekkel kapcsolatos normasértéseknél szabható ki, és nem pl. egy rossz választási vagy családjogi törvény esetében. Már az EP-döntés is, amelyet sikerként ünnepeltünk, „csak” ezt tartalmazta: akkor lehet a mechanizmust alkalmazni, ha a jogállam sérelmei „kellően közvetlen módon sértik vagy súlyosan veszélyeztetik az EU pénzügyi érdekeit vagy az EU hatékony és eredményes pénzgazdálkodását”. Hogy ebbe mikor mit értenek bele, az tehát kezdettől fogva az aktuális politikai erőviszonyokon múlt. Most is azon fog. És itt jön az ellenzék feladata. Erő nélkül később sem érünk el semmit, még nyomást Európa felé sem. Hogy a mechanizmus beélesítése nem azonnal következik be, ez sokat számít a választáson, de nem dönti el azt. Az Európai Parlamentben ugyan sürgetni kell a gyorsított bírósági normakontrollt, de nem várhatunk addig. A magyar köztársaságot nekünk kell helyreállítanunk. Nincs több idő a totojázásra, külső várakozásokra. Ne őrjítsetek, kedves összefogott ellenzék, folyamatos házi vetélkedőkkel, helyosztókkal, mégoly pofás külön akciókkal, megmondó és aláírásgyűjtő versenyekkel. Ha az EU csak fél-egy-két év múlva élesíti be a számonkérést, akkor addig nekünk kell átvenni a feladatot. Jöjjön a Hadházy-üzemmód, de szervezett és egységes formában, szakértői monitortestületekkel a nagy beruházásoknál és pályázatoknál, az elsíbolt pénzek, javak leltározásával, alternatív ellenzéki vizsgálóbizottságokkal. Orbánékat nem most mindjárt és nem helyettünk kérik számon. Ám a fél ország, a választók fele nem őket akarja, ez nem változott. Még mindig ugyanazok a lebukott Tartuffe-ök, megszégyenült képmutatók, Szájer és Demeter gazdái, akiknek jelképe lett az ereszcsatornán menekülő szerencsétlen. Ne segítsünk nekik másról beszélni, ne tegyünk eléjük paravánt!  

A győzelem hete

Azt állította Orbán Viktor (a brüsszeli csúcstalálkozó előtt készített videójában), hogy „járvány idején, gazdasági bajok idején teljesen ésszerűtlen politikai vitákkal megterhelni a döntéseinket. Ezt diktálja a józan ész, ennek kell most érvényt szerezzek. Már csak egyetlen dolgom van, hogy bemenjek a farkasverembe”. Ezzel szemben a tény az, hogy éppen a magyar és a lengyel kormány akadályozta meg politikai vitával a költségvetés, illetve a helyreállítási segélycsomag elfogadását. Ez a két ország kötötte jóváhagyását politikai feltételhez. Hogy ezek után aztán a farkasveremben hogyan győzhetett a józan ész, az nagy kérdés. Mert ugye, eleve ki megy a farkasverembe? A farkas? A vadász? Orbán lenne az európai farkasokat, Merkelt, Macront, Ruttét csapdába csaló nagy vadász? De hogy juthatott egyáltalán eszébe Hitler egykori keleti főhadiszállása, a Wolfsschanze, a Farkasverem? Kérdés kérdés hátán. Csak a józan észt keressük hiába. Azt is állította Orbán (a csúcs után, Facebook oldalán), hogy „megvédtük az európai alkotmányt, nem engedtük, hogy azt megkerüljék. Elhárítottuk azt a veszélyt, hogy költségvetési eszközökkel rákényszerítsenek a magyarokra olyan döntéseket, amiket mi nem akarunk meghozni és nem akarunk elfogadni. És végül megvédtük a magyarok pénzét, amely a következő évek gazdasági fejlődésénél jól jön majd”. Ezzel szemben a tény egyrészt az, hogy európai alkotmány nincs, azt tehát hiába védte Orbán. Másrészt nem hárították el azt a „veszélyt”, hogy költségvetési eszközökkel kényszerítsék rá Magyarországot a jogállami kritériumok betartására, ezt az új rendszert ugyanis bevezetik. És harmadrészt a helyreállítási csomag nem a magyarok pénze, hanem közös európai pénz, amelyből nekünk is jut. Ha jól emlékszem, pár napja Orbán még azt mondta, hogy az már csak azért sem kell nekünk, mert ha egy tagállam nem tud majd törleszteni, akkor nekünk kell fizetnünk helyette is. Most akkor a mi pénzünk vagy a mi kárunk? Tessék már eldönteni! Azt állította Orbán Viktor (a brüsszeli csúcstalálkozó után tartott sajtótájékoztatóján Brüsszelben), hogy „megküzdöttünk a jogainkért, visszautasítottuk a zsarolást, és mindazt, ami nem elfogadható nemzeteink számára”. Ezzel szemben a tény az, hogy a jogainkért nem kellett megküzdeni, hiszen minden országnak joga van még a vétóhoz is. Zsarolni pedig nem az Európai Unió zsarolta őt, hanem pont fordítva: ő zsarolta az Európai Uniót. Mert sajnos ehhez is volt joga. Azt állította Kovács Zoltán államtitkár (a Kossuth rádióban a koronavírus járványról), hogy „nyugat-európai összevetésben sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint más országok”. Ezzel szemben a tény az, hogy rosszabb helyzetben vagyunk. Lakosság-arányosan ugyanis az elmúlt egy hónapban mind az új fertőzések, mind a halálos áldozatok számában meghaladjuk a legsúlyosabban érintett országokat (Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot vagy Belgiumot), nem beszélve a laboratóriumnak tekintett Ausztriáról, pláne az írekről vagy a finnekről. Csukott szemmel nehéz statisztikákat olvasni. 

Egy rezsim hordaléka

A gondolat akkor született, amikor a Népszava szerdai címlapján a magyar és a lengyel miniszterelnök varsói tárgyalásáról, illetve a két ország vétójának várható fejleményeiről olvashattam. És ugyanebben a lapszámban sorra vehettem azokat a híreket, tudósításokat, amelyek az Orbán-rezsim lépéseire világítottak rá. Vagyis miközben a jogállami vita előkészületei, illetve a „hunpol” elhárítási akciói zajlottak, itthon merőben orbáni módon folytatódott az ügyek rendezése vagy éppen kreálása, gátlástalanul folyt tovább a jogállam leépítése. Ismétlem, ez csak egy kiragadott pillanat, de cseppben a tenger, a rezsim hordaléka. Kiderült például: a Nemzeti Együttműködés Rendszere arra készül, hogy kiszorítsa a tokaji történelmi borvidék síkterületi bortermelőit a tokaji név használatából. Ugyancsak erős gyanút kelt a koronavírus járvány elleni vakcina felhasználásának módja: a kormány regisztrációt kér a lakosságtól, már azoktól, akik be akarják magukat oltatni. A regisztrációért, a részletes adatszolgáltatásért cserében nem ígér semmit - mint mondják, csak felmérik az igényeket. (Ehhez vajon miért nem elég, ha már minden nap élnek vele, az anonim közvélemény-kutatás?) Ne feledjük: eközben nagyban zajlott a brüsszeli csúcs előkészítése, annak bizonyítása, kizsarolása, hogy nincs szükség a felújítási alap és a költségvetés pénzeinek szétosztásához jogállami normák beépítésére. A Médiatanács ennek ellenére semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy az állam által közpénzelt televízióban egy vezető fenyegetően követelte az állampárt támogatását, mi több, a hivatalosan is hírhamisító vezér a kifogást emelő országgyűlési képviselőt politikai beavatkozással vádolta. És ugyanezen a napon olvashatták volna az európai politikusok, ha erre kíváncsiak lennének, hogy a magyar parlament igazságügyi bizottsága leszavazta a lex Szijjártót, azaz nem akarja kizárni a közbeszerzésből azokat a vállalkozókat, akik luxusajándékokkal halmozzák el a képviselőket, kormánytagokat, illetve azt is elutasította, hogy egy ilyen ajándék értéke ne érhesse el az illető tiszteletdíjának a negyedét. De ugyancsak szerdán értesülhettünk arról, hogy az ügyészség viszont vádat emelt két 88 éves nő ellen, akik 2018-ban hamis aláírásokat gyűjtöttek, viszont haja szála sem görbült annak a 14 kamupártnak, amelyek legalább 3 milliárd forintot húztak ki a költségvetésből, és annak a Bajkai Istvánnak, aki Orbán ügyvédjeként híresült el, és ma országgyűlési képviselő, de valahogy mégis volt némi szerepe furcsa aláírások megjelenésében… És a szerdai Népszava számolt be a korrupciógyanús hulladékkoncesszió tervéről is, valamint arról, hogy a KSH milyen fura, jelentősen csökkentett munkanélküliségi adatokról számolt be. De ez a nap nem szólt sem a Szájer-ügyről, sem Demeter Szilárdról, sem arról, hogy a hatalom éppen kizárni készül annak lehetőségét, hogy bárki megvizsgálja három bank állami összevonásának hátterét. Ez a nap csak egyszerűen megüzente: a jogállamiság vitája alatt a rezsim zavartalanul működik.