kisebbségi jogok;multikulturalizmus;Szerbia;vajdasági magyarok;Kentaurbeszéd;

2020-12-19 12:00:00

Kentaurbeszéd – Magyarország: a szerb jobboldal követendő példaképe

A kisebbségi vezetők gyakran „megfeledkeznek” a tényről, hogy a határon túliakról való gondoskodás kezdeményezője még Antall József kormánya volt, őt követte a Horn-, az Orbán- és a Gyurcsány-, majd újra az Orbán-kormány, tehát létezik egy folyamatosság.

Az utóbbi időben számos kormánykritikus médiában szóba került a határon túli magyarok támogatása. Megnyugodva tapasztaltam, hogy például a betelefonálós műsorokban a túl sok lélegeztető gépet vásárolt kormányt hevesen bíráló polgárok annak hallatára, hogy a gépek egy részét a határon kívüliek számára biztosítják, azt válaszolták, hogy ez rendben van, de – kérdezték – mi történik a többivel. Hasonló hangnemben nyilatkoznak az ellenzéki pártok, amiből kiderül, hogy a kisebbségi kérdésben létezik egyféle közmegegyezés, a kisebb-nagyobb különbség csak a módszerben mutatkozik meg. Ennek örülni kellene, hiszen aki nem a viszályokban és a konfrontációkban gondolkodik az örömmel veszi, hogy a magyar társadalom nagy többsége igenis helyesli és jóváhagyja a határon túlik támogatását. A Fidesz-KDNP, a DK, a Momentum, az MSZP és a Jobbik képviselői az Európa Parlamentben egyaránt támogatták az őshonos kisebbségek jogainak európai védelmét. Végre, a széthúzásban van némi előremutató összetartás. A kisebbségi vezetők ugyanakkor gyakran „megfeledkeznek” a tényről, hogy a határon túliakról való gondoskodás kezdeményezője még Antall József kormánya volt, őt követte a Horn-, az Orbán- és a Gyurcsány-, majd újra az Orbán-kormány, tehát létezik egy folyamatosság.

Támogatási gyakorlat

Vajon a nyilvánvaló közmegegyezést miért nem tükrözi a támogatás gyakorlati megvalósítása? Miért összpontosít például a vajdasági támogatási kommunikáció a kormánypártra, a Fideszre, holott aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerére esküszik, annak kutya kötelessége, hogy ellenfelével együtt lépjen fel a közös ügy kommunikálásakor.

Ez nem csak a fenti politikai konszenzus miatt lenne magától értetődő, hanem azért is, mert párthovatartozástól függetlenül mindegyik adózó magyar polgár kiveszi a részét belőle. Erre a továbbiakban is számítani lehet, annak ellenére, hogy a koronavírus előidézte gazdasági válság emberileg érthető aggályokat szül, hiszen a mélyszegénységben élő, a vírusjárvány miatt egyre nehezebb helyzetbe kerülő magyar honpolgárokban joggal merül fel a kétely, hogy miért kell százmilliókat áldozni például egy vajdasági birkózóakadémia vagy focistadion építésére. Ezek a példák árnyékot vetnek az indokolt, magyar kisebbség fennmaradását szolgáló támogatásokra, így például a kollégiumok építésére, a diák ösztöndíjakra vagy a kisebbségi kultúra ápolására is. A kollégiumok építésének és finanszírozásának nemcsak nemzeti, hanem szociális vetülete is van. hiszen nélküle a szegényebb vidéki magyar fiatalok még gondolni sem mernének a továbbtanulásra. Ez akkor is igazolt, ha az utóbbi években a magyar fiatalok egyre nagyobb számban nem a szülőhelyükön, hanem valamelyik szegedi vagy bajai középiskolába iratkoznak be, ami egyben azt jelenti, hogy magyarországi egyetemen folytatják a tanulmányaikat, utána pedig vagy Magyarországon maradnak, vagy Nyugatra távoznak.

Lesznek-e olvasók?

Ugyanaz a helyzet a kulturális élettel. A magyarországi támogatás nélkül a vajdasági magyar szellemi élet már évtizedek óta takaréklángra került volna. A Magyarországról érkező támogatásnak köszönhetően a könyvkiadók működnek, a könyvek megjelennek, lesznek írók és szerkesztők, de az már nem olyan biztos, hogy lesznek olvasók is. Ugyan milyen lesz a közösség nélküli helyzetben születő, a vákuum határtalan szabadságával büntetett irodalom? Eljön-e az idő amikor a vajdasági magyar író rádöbben arra, hogy írhat bármiről szabadon, a politikusok előtt pedig világos lesz, hogy még cenzúrázni sem kell, mert nincs kihez szólni? Arról szólnak a baljós jelek, miszerint a nyolcvanas évekhez viszonyítva a címszavak száma nem csökkent vészesen, de a vajdasági magyar kisvárosokban sorra becsuktak azok a könyvesboltok, amelyekben magyar könyveket árultak, s ahol nem csak a vajdasági magyar írók könyvei voltak kaphatók, hanem majdnem egyidőben a Budapesten forgalomba kerülő művek is.

A mai nemzetpolitika iróniája, hogy például a kádárizmus idején Újvidéken szinte minden különösebb utánajárás nélkül megjelenésük havában megvásárolhatók voltak Németh László vagy Csoóri Sándor könyvei, ma viszont nem kaphatók. Persze, számos kérdés e téren is felvetődik. Az anyaországi támogatás leveszi a teher nagy részét a szerb államról, mondván, hogy a magyarokról „úgyis gondoskodik majd Orbán Viktor”. Erről nincs pontos kimutatás, viszont kiderült, hogy számos, az önkormányzat által finanszírozott városi kulturális intézményben megszűntek a magyar nyelvű programok.

Kétarcú kisebbségpolitika

Nyilván a kisebbségi politikusoknak erélyesebben kell e téren fellépni, annál is inkább, mert a szerb politikai elit nem győzi dicsérni a magyar kisebbségi politikusokat. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kisebbségpolitikát illetően két Szerbia létezik. Az egyik Szerbia példamutató kisebbségpolitikát folytat, a másik pedig represszívet. Ez derült ki az utóbbi hónapok vitáiból is. A horvát nemzeti kisebbség képviselői többször is kifejezték elégedetlenségüket, a bosnyák és az albán képviselők pedig éppen az egypártinak nevezett szerbiai parlamentben robbantottak ki heves vitát. Az albánok és a bosnyákok nem csupán a nemzeti tanácsok kompetenciájával elégedetlenek, mondván, hogy a civilszervezetek jogaival egyenértékűek, hanem általában a nacionalista kisebbségpolitikával is. A vita hevében a Szerb Haladó Párt képviselőinek döntő érve volt, hogy a magyar kisebbségi politikusok példamutatóan elégedettek.

Tagadhatatlan, hogy a szerb kisebbségpolitika jelenleg hitet tesz egyféle homlokzati multikulturalizmus mellett. Ez azt jelenti, hogy szívesen látja a kisebbségi politikusokat a kormányban és számítanak rájuk a hatalmi funkciók elosztásában. A kormánypárti lapokban nem olvashatók magyarellenes szövegek. A hetvenes évek atrocitásai megszűnőben vannak. Fasiszta falfirkákkal egyre többször találkozunk, viszont a magyarellenes falfirkák száma csökkent, igaz a tetteseket a rendőrség egyik esetben sem füleli le. A szimbolikus térben is változások észlelhetők. Trianonról most már írhat a sajtó, engedélyezik, hogy a magyarság privát gyásznapja legyen. Igaz, szüleink eddig is privát gyásznapot láttak benne, a változás csak annyi, hogy a kisebbségi médiumokban ezt le lehet írni, cserébe viszont Vajdaság 1918-ban történt Szerbiához való csatolása közös nemzeti és kisebbségi ünnep lett. A magyaroké is.

Nemzetállami eszmény

Ez a homlokzati multikulturalizmus viszont nem számol a hétköznapokkal, azzal, hogy lassanként, sokszor észrevétlenül sorvadnak azok a kisebbségi jogok, amelyeket a magyarok is élveztek a Tito-érában. A magyarázat nem nevezhető szerb specifikumnak: Szerbiában is érvényesül az a nemzetállami, illetve szuverenista eszmény, amely az egész kelet-közép-európai térségben jelen van.

A jugoszláviai háborúk után Szerbiában is a többségi közvélemény rendkívül nyitott és fogékony a homogén nemzetállami eszme elfogadásában. Valójában a háború a független és szuverén nemzetállamok létrejöttének jegyében tört ki. Ez a fogékonyság tetten érhető a magyarországi eszmei áramlatok bemutatásakor is, amelyeknek hatása sokszor nem annyira a kormánypolitikában, hanem a hétköznapi életben érzékelhető. A szerb sajtó az utóbbi időben sokkal nagyobb figyelemmel kíséri a magyar eseményeket, mint pár évvel ezelőtt, főleg az EU-n belüli viták miatt. A tézist, miszerint a liberalizmus és a multikulturalizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzeti lét számára, az ellenzéki sajtó elmarasztalja, viszont a szerb nemzeti jobboldal követendőnek tartja.

Magyar zsargonban

A dicséret jobban aggaszt, mint a kritika, hiszen a térségünkben egyre inkább teret nyerő homogén nemzetállami paradigma mindenképpen hátrányos a nemzeti kisebbségek részére. A szerb kormány a napi politikában nem utasítja el a multikulturalizmus eszméjét, amelyet egyébként többoldali bírálat ér. A liberális sajtó szerint a kultúrák közötti bezárkózáshoz/elzárkózáshoz vezet a kollektív jogok jegyében születő kulturális „szuverenizmus”, s akadályozza a kisebbségek integrációját, hosszú távon pedig veszélyzónákat épít ki.

A szerb jobboldal azonban inkább a magyar politikai élet zsargonjában értelmezi ezt a fogalmat, s nem ritkán fordul elő, hogy miközben erőteljesen elutasítja a nacionalizmus vádját, hiszen elismeri minden polgár jogát, s azt sem vitatja el, hogy magánemberként bárki magyarnak, horvátnak vagy albánnak vallja magát, ám a kollektív jogok, főleg az előnyös megkülönböztetés (pozitív diszkrimináció – a szerk.) elve sérti a homogén nemzetállamot. Ezt az elvet próbálja érvényesíteni a szerb nemzeti jobboldal, amely a multikulturalizmus elmarasztalásában Magyarországot követendő példának tartja.