Darvasi László – Szívünk, Ernőnk

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XVII.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy a kortársak is irigykednek, nem kicsit, nagyon. Itt van például ez a szigorú szemöldökű fekete magyar, ez az igazi alföldi származék Darvasi László – na, őrá lehet irigykedni. Hiszen úgy ír, ahogyan az aszú terem Tokajon: saját magából eredő, magától értetődő, saját magával magyarázható, természetes csodálatossággal. Nézed és nem akarsz hinni a szemednek. Ilyen is lehet egy szőlőfürt? Akarom mondani, egy fürt szöveg? Zamatos minden íze, színe és illata van, világossága. A Darvasi-szöveg közepén egyszerre mintha kisütne a Nap, a következő bekezdésben meg átdereng valami titokzatos csöndesség a holdvilág aranysárgájából. Üldögélsz a kortárs magyar irodalom egyik dombhajlatában alkonyatkor, egy Darvasi-tárcát szemezgetsz, vérzik a szíved a fájdalomtól és olyan boldog vagy, mint még soha. Arra gondolsz, hogy ha most születnél, akkor egy derűsen borongós tárca szeretnél lenni Szív Ernő hírlapíró egyik kötetéből.

Úgy huszonöt éve olvastam ezt a nevet először: Szív Ernő. Ez az ember hírlapíró volt, mint én. Egy megyei napilapnál dolgozott, mint én. Tárcaíró volt, mint én. Nem is az, hogy összevetettem volna magamat vele, hanem az élvezet, amit ez az azonosság, ez a kapocs, ez a láthatatlan kötelék csak fölerősített! Ó, hogy így is lehet hírlapi tárcát írni? Hogy a labdát ilyen könnyedén, bravúrosan, erőfeszítés nélkül, lazán, szinte oda se nézve, így be lehet vágni a hálóba a felezővonalról?

Akkor még Egerben laktam, húszéves lehettem, hírlapírókkal barátkoztam, Doros Judittal, Havas Andrással, Kovács Attilával, és ezekkel a megyei lapos újságírókkal csak néztünk egymásra, amikor egy-egy új Szív-tárca megjelent. Nem volt még internet, nem ment olyan könnyen az ismeretség, nem tudtuk, hogy Szív Ernő vajon hogyan nézhet ki. Volt köztünk egy hírlapíró – Szív Ernőnek ugyanolyan csodálója, mint én –, ő mondta egyszer a gyönyörűségtől elsápadva, hogy azt hallotta a minap Pesten: Szív Ernő a híres-nevezetes tárcáit a vonaton írja, Budapest és Szeged között, pihenésképpen, mintegy fél kézzel. Hittük is, meg nem is. Remekműveket a szegedi gyorson? Szakmányban? Hétről-hétre?

Az említett Havassal a kilencvenes években el is mentünk egyszer Törökszentmiklósra, hogy a Mestert megnézzük magunknak, mert azt írta valamelyik újság, hogy Darvasi a szülővárosában tart felolvasóestet. Elmentünk, megismerkedtünk a családból többekkel, csak vele nem, mert ő nem jött. Nem értettük, hogy miért, pedig vártunk rá nem kevesen. Később írtam erről a nemjövésről egy tárcát, amit a Mester is olvasott, s azt hitte, viccelek. Nem emlékezett semmiféle törökszentmiklósi estre, amiről lemaradt volna.

Húsz évvel ezelőtt beszélgettünk hosszasabban először, egy debreceni irodalmi esten. Keresztury Tibor beszélgetett vele, volt felolvasás, utána meg odaült az asztalunkhoz. Nem sokat beszélt, csöndes volt és hallgatag, de figyelmesen csillogott a szeme.

Már Debrecenben laktam, amikor felhívott, hogy egy barátjával alhat-e nálam, és nézhetnek-e tévét, mert valami dolguk van a városban, és pont akkor adnak a tévében egy meccset, nem akarnak lemaradni róla. Életemben akkor láttam először izgatottnak, amikor azt a meccset nézte. Irodalomról szerencsére nem sokat beszéltünk, arra emlékszem, hogy Fehér Béla miatt sajnálkozott, mármint hogy a Fehér Béla a szépirodalommal felhagy. Én nem sajnálkoztam annyira, mert a világ nélkülünk, írók nélkül is ugyanúgy elforog, mint velünk. Minek ebből olyan nagy ügyet csinálni?

Miután Pestre kerültem, azt hittem, gyakrabban fogunk találkozni, de nem így lett. Egyszer vendégül láttam őt, a feleségét és Kerékgyártó Istvánt a Mester utcai albérletemben, francia est volt természetesen. A Mester a maga szótlankodó módján dicsérte a főztömet, a rekedtes hangján néha dünnyögött valamit. Szerintem fejben dolgozott. Ha Darvasi rád néz, nem téged lát, hanem a mondatot, mert közben éppen ír.

Volt egy másik emlékezetes éjszakám vele: egy Pozsonyi úti vendéglőben együtt néztük azt az Oscar-díjátadót, amin a Saul fia díjat nyert. Voltunk vagy ötvenen, és úgy szurkoltunk, mint egy focimeccsen. Amikor a győztest kihirdették, Darvasi felugrott és a levegőbe csapott: GÓL! Hajnal felé megkért arra, hogy ne szólítsam többé Mesternek, őt ez a szó zavarja. Kissé elhűltem, de azóta erre vigyázok.

Azt az estet közös barátnénk, Rédei Éva, a pozsonyi úti Láng Téka vezetője szervezte, ő szokott néha Darvasiról rövid telefontudósításokat adni. „Láttam az utcán Lacikát, úgy tűnt, nincs jól” – mondja Éva, én meg rögtön írok Darvasinak egy emailt. Minden rendben, mon ami? Ezt kérdezem, de mielőtt elküldöm, kitörlöm. Hiszen most mondta Éva, hogy nincs jól – minek zavarjam még én is? Most szilveszterkor sem írtam neked, úgyhogy most pótolom: boldog új évet, Laccc!