Demokráciában a hatalom és a pénz annak a kezében van, akinek a kezébe a szavazatukkal teszik a polgárok. A szavazathoz elköteleződés kell, amelyet az ismert tények alapoznak meg. Ha ezek a tények nem ismerhetők meg vagy csak eltorzítva (közérdekűadat-megtagadás, álhírgyártás, propagandamédia), akkor sérül az információszabadság, deficitessé válik a népuralom. Illiberálissá, méltatlan gúnynéven kereszténydemokráciává. Amit a megszerzett hatalommal és pénzzel évtizedekre jegelni lehet, adagolva az alternatív valóságot. Végül a rendszer elkezd kilökődni a Nyugatból a távoli Kelet felé.
A – nem minden ok nélkül – sokat bírált alaptörvény megnyugtatóan rögzíti, hogy a demokratikus közvélemény éltetéséhez szükség van a tájékozódás és a tájékoztatás szabadságára. Ez lehetetlen volna a közérdekű adatok megismerése és terjesztése nélkül, ezért ezekhez mindenkinek joga van, szögezi le a jogszabály. Szép és liberális elvek, az utóbbi években nem véletlenül kerültek botként az illiberális államgépezet küllői közé többször is. Az Orbán-rendszer a saját szabályai miatt esik hasra rendre. Többször lelepleződött a közpénzeket eltüntető bűvészmutatványuk például az MNB-alapítványi vagy a taomilliárdok nyilvánossága ügyében. Persze nem adták föl, a 9. alaptörvény-módosítással ismét odabetonoztak egyet a közadatok elé; a „merlini fal” állékonysága ez esetben is a bíróságokon múlik majd.
Az adatnyilvánosságnak köszönhetjük a valósághű, jetes-jachtos-terepjárós Mészáros Lőrinc-képet is. Ez a neki – de még inkább a baráti kormányfőnek és a rezsimnek – kínos imázs Mészáros közszereplőségének köszönhető. Polgármesterként még kérdezhette is a sajtó, nyilatkozatai a kortárs politikai popkultúra gyöngyszemei. „Hogy lennék én Orbán Viktor strómanja?” – mondta a gazdagodását firtató 444.hu-s kérdésre a gázszerelőből a leggazdagabb magyarok közé szökkent milliárdos. A fenti kérdést megalapozóan azt is kijelentette: „a Jóistennek, a szerencsének és Orbán Viktor személyének” köszönheti a sikerét. Egy másik váratlan őszintesége sem került volna napvilágra nyilvánosság nélkül: „Egy pár évvel ezelőtt azt sem gondoltam, hogy szállodákat fogok venni, és ugye, hát végül is vettem szállodákat.” És még mi mindent!
Kényes rivaldafény
„Önmagában azért, mert valakinek már nincs formális pozíciója, még lehet közszereplő. Ezt sok szempont megalapozhatja – mondja Döbrentey Dániel jogász, a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) Politikai Szabadságjogi Projektjének munkatársa. – Mészáros Lőrincnek például megszűnt ugyan a felcsúti polgármesteri tisztsége, de ettől még gyakran olvashatunk arról, hogy éppen milyen tendert nyert meg egy hozzá köthető cég, és ez jól is van így, hiszen Magyarország leggazdagabb embereként jelentős hatása van a közügyekre.”
A 2003-as ügynöktörvényben megfogalmazottak alapján a közhatalom-gyakorlás és a politikai közvélemény feladatszerű alakítása tesz valakit közszereplővé. Egyébként a bírói gyakorlat dönt a konkrét esetekben, felismerve azt is, hogy a politika közvélemény-alakításához nem kell politikusnak lenni. A Fővárosi Bíróság ezért döntött úgy 2007-ben, hogy egyházi méltóság is lehet közszereplő, az Alkotmánybíróság (Ab) pedig tovább árnyalta a képet, amikor úgy vélte: közszereplés az a megnyilvánulás, amely a szűkebb vagy a tágabb társadalom életét befolyásolja. Még tovább ment, amikor az önkéntes elhatározást tette feltétellé, és az értelmezés tartományát a politikai térből kinyitotta a társadalmi és művészeti élet felé. A kétes művészeti értékű VV-botrányhősöktől a V4 hírügynökséget gründoló Habony Árpádig mindenki közszereplő. Ezt utóbb a Kúria mondta ki a nyilvánosságot kerülő kormányfői tanácsadóról két éve az „Ők lopnak” című jobbikos plakátkampány ürügyén.
Gyakran húzzák az időt
Az államhatalom mindig a saját érdekeit akarja megvédeni, kényes ügyekben kerüli a nyilvánosságot, és ha csak teheti, nem köti az adatkérők orrára a szerinte nem rájuk tartozó információkat. Még akkor sem, ha azok kétségkívül közérdekűek. Az állami szervek adatkiadási hajlandóságában nem történt jelentős változás 2010 óta Ligeti Miklós, a Transparency International (TI) Magyarország jogi igazgatója szerint. Az elmúlt tíz évben azonban, teszi hozzá, valami mégis nagyon elromlott: a hatalom egyre elzárkózóbb, egyre nehezebb ellenőrizni.
„Az is alátámasztja ezt, hogy a demokratikus jogállami nyomsávot egyre nagyobb kilengéssel elhagyó hatalom ellenőrzésében felértékelődtek a civil, újságírói lehetőségek: az adatkérések, az információszabadság-eszközök. Így már könnyebben észrevehető és jobban fáj, hogy ezek az eszközök mennyire nehezen használhatók. Akár két-három évig is eltarthatnak a peres eljárások, és a végén még végrehajtóra is szükség lehet” – sorolja Ligeti Miklós.
– Az információszabadság (vagyis a hatalom ellenőrzését, a közintézmények átláthatóságát szolgáló közadatok megismerésének szerepe) mind a közvélemény, mind a professzionális adatigénylők – sajtó munkatársai – körében folyamatosan felértékelődik, erősíti meg Ligeti Miklós állítását Péterfalvi Attila. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnöke pozitív fejleményként értékeli, hogy az adatigény elutasítása esetén szinte egyenes út vezet a NAIH-hoz és/vagy a bírósághoz. A NAIH-döntések általában az adatkérőknek kedveznek, és ezeket számos híradás népszerűsíti. Péterfalvi példaként a Külügyminisztérium lélegeztetőgép-beszerzéseinek nyilvánosságát vagy az Országos Vérellátó Szolgálat vérplazmaszerződéseinek ügyét hozta föl. Utóbbi a hatóságnak köszönhetően egy szerződéspont kivételével mind nyilvánossá vált. Az elnök elismeri ugyan, hogy sok tényező miatt előfordulhatnak elhúzódó eljárások, a lélegeztetőgépes ügyben a vizsgálat például 50 hét alatt zárult.
„Mivel a bíróságoknak alapvetően jogkérdésben kell dönteniük (közérdekű adatról van-e szó, az adatkezelő birtokában van-e az adat, van-e nyilvánosságkorlátozó tényező), nagyon gyakori, hogy – legalábbis első fokon – már az első tárgyaláson ítéletet hoznak. Ha pedig az ügy eljut a Kúriáig vagy az Alkotmánybíróságig, akkor ennek azért lehet örülni, mert ezekre a döntésekre sikeresen lehet alapozni egy következő adatkérést” – mondja Péterfalvi Attila. Így születtek a Questor-ügy egyéb érintettjeivel kapcsolatos Ab-határozatok, és ennek köszönhető a 2017-es „vizes-vb”-szerződés nyilvánosságát elrendelő Kúria-ítélet.
Megfélemlített ország
A kormány kezdetben a jogszabályok átfogalmazásával próbált gátat vetni az adatkéréseknek, mondja Ligeti Miklós. Igyekezett újabb és újabb lehetőségeket teremteni arra, hogy mikor tagadhatja meg az adatszolgáltatást a közpénzt használó vállalat, vagy éppen az üzleti titok határait tágította, vagy kimondta, hogy tilos kétszer ugyanazt az adatkérést előterjeszteni. Ezek az új adatmegtagadási okok zömében lepattantak a bíróságokról.
„A kormány ezt követően a költségtérítésben megtalálta az obstrukció hatékony eszközét, és ez vezetett a mai állapotokhoz. Az adatkezelő költségtérítést állapíthat meg az adatok kiadásáért cserébe, amit a bíróságon ugyan meg lehet támadni, de ez 2-2,5 évvel is lassíthatja vagy akár teljesen ellehetetlenítheti az adatok megismerését” – mondja a jogász.
Mind a polgárok, mind az újságírók jóval nehezebben jutnak hozzá nemcsak közérdekű adatokhoz, hanem minden olyan információhoz, amely az államot, az állami cégek működését, a közpénzek felhasználását érinti, meséli Döbrentey Dániel. A TASZ az újságírók hozzáférésének nehézkességét érzékelve kétszer is készített sajtót érintő kutatást. Most éppen a harmadik van folyamatban, amely a koronavírus-járvánnyal összefüggő tapasztalatokat tárja fel.
„A sajtóérdeklődések ügyében tapasztalható akadályozás jól tetten érhető, és az utóbbi tíz évben folyamatos romlást látunk. Az ignorálás látványos, gyakran levegőnek nézik az újságírókat, az írásbeli kérdéseket nem válaszolják meg. Ritkábban nyílt elutasítás is előfordul, és a média munkatársainak sértegetése, hiteltelenítése sem példátlan. Továbbra is akadályozza a munkát a fizikai távoltartás: a Parlamentben egy kis területen, kordon mögött állva tudósíthatnak az újságírók, így lehetetlen megszólítaniuk a választott képviselőket. A sajtótájékoztatókra is sok panasz érkezik: a járvány kitörése óta az online tájékoztatók miatt gyakorlatilag arra válaszolnak az állami szervek, amire akarnak. És sok mindenre nem akarnak, még egy ilyen krízishelyzetben sem.”
Döbrentey Dániel szerint ugyancsak veszélyezteti az újságírók munkáját a források eltiltása a nyilatkozatoktól, és a megfélemlítésük. Mostanában éppen azok vannak kitéve potenciális munkáltatói szankcióknak, akik a járványról valós képet tudnának adni: az orvosok, ápolók, szociális intézményekben dolgozók. „Az már szinte természetes, hogy a nevét vállalva sem mer nyilatkozni. Ez a légkör áthatja az egész országot. Kevesen vannak, akik elég bátrak, hogy felvállalják a véleményüket a nyilvánosság előtt. Ez persze valamennyire mindig jelen volt, de nem függetleníthető az utóbbi tíz év fejleményeitől.”
A jogász szerint már az információhoz jutás is akadályt jelent a sajtónak. Ezért fals a kormány érvelése, miszerint nincs cenzúra. Ha az információhoz hozzáférés lehetősége beszűkül, az a sajtó működésére is kihat. Különösen azért problémás ez, mert ezek nemcsak szép lózungok, hanem az alaptörvény is rögzíti: Magyarország nemcsak elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, de a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás lehetőségeit is biztosítja.
„A szabad tájékoztatás feltételeinek minimuma, hogy a közhatalom használható sajtótájékoztatókat szervez, megválaszolja a kérdéseket és teljesíti a közérdekű adatigényléseket. Nagyon súlyos problémák vannak ezek a téren” – mondja a jogász.
Miniszterek füle botja
A média munkatársainak napi szinten szükségük van a hírek megerősítésére. De mi történik sok esetben? Elmegy az adatkérés a megfelelő állami intézménynek. Eltelhet két hét is, amíg érkezik egy reakció, hogy kell még 15 nap a válaszhoz, mert nehéz az adatok összeszedése. Nincs mit tenni, hiszen 30 nap a határidő (a jelenlegi veszélyhelyzetben 45, illetve legfeljebb 90 nap). Így aztán előfordulhat, hogy hiába jön meg az információ, addigra az eset elvesztette a hírértékét. Ennél is rosszabb, amikor határidőre sem szolgáltatnak adatot. Ha kitartó egy orgánum, peres úton lendítheti tovább az ügyet, melynek költségeit meg kell előlegeznie. De nagyobb baj, hogy ez akár két évig is eltarthat.
György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője egyre elkeserítőbbnek látja a helyzetet: „Ha a rendőrségnél érdeklődünk bűncselekményről, általában még kapunk választ. De más állami szervezetektől, hivataloktól nem nagyon érkezik információ. Az Emmihez tartozó intézmények szinte sosem reagálnak. Más minisztériumoknál vegyesebb a kép, de a válaszok többnyire elnagyoltak, nem tárnak fel részleteket. Azt sem tudni, kitől kapjuk a dokumentumot, az aláírás helyén egyszerűen a sajtóosztály vagy más hasonló szerv neve szerepel. Próbálkozunk persze személyes megkereséssel is, de nekünk eddig egyetlen minisztériumi vagy kormányzati tisztviselő sem adott nyilatkozatot.”
A főszerkesztő szerint az adatok elhallgatásával párhuzamosan feljelentések, perek útján próbálkoznak egyes orgánumok hiteltelenítésével, ellehetetlenítésével. „A Szociális és Gyermekjóléti Főigazgatóságnál visszaélésgyanús ügyeket tártunk fel. Négy ember bukott bele, bár hivatalosan átszervezéssel indokolták a menesztésüket. Azóta több pert is indított ellenünk a főigazgatóság, de mindet megnyertük. Előfordul, hogy feljelentést tesznek, hogy nem törvényesen szereztünk információt, és mehetünk a rendőrségre.”
Az egyik ilyen hírhedt esetről Gulyás Balázs, a hetilap publicistája számol be: „Tavaly májusban kaptunk egy infót, hogy a bicskei Erőmű-tó partján, azon a területen, amelyet egy Mészáros Lőrinc nevén levő cég vásárolt meg, és luxusmagánüdülő-parkot alakítottak ki rajta, két harckocsi állomásozik. Fényképeket is kaptunk. Hírértékűnek tartottuk a dolgot, nyilván közérdeklődésre tarthat számot, mit keres két harci jármű az ország egyik leggazdagabb emberének a telkén. Megírtam a cikket, Mészáros feljelentett, októberben behívtak a rendőrségre. Megkérdezték, miért jelent meg erről írás, ki engedélyezte, kitől kaptuk az információt. Elmondtam nekik, hogy demokráciában nem faggathatnak ilyesmiről egy újságírót.”
György Zsombor hozzátette: itt a harci járművek árulkodtak valamiről. A cikk alapján az Átlátszó.hu később drónfelvételeket is közölt róluk. Az ő újságírójukat szintén beidézték.
Drónos oknyomozás
Ez az újságíró Horn Gabriella volt. „Amikor az ember nem kap egy hírértékű dologról hivatalos információt, kénytelen más eszközökhöz nyúlni. A drónozás is ilyen, ha nincs adat, így próbáljuk kideríteni, mi történik. Az új törvény szerint magáningatlanokról csak engedéllyel lehet felvételt készíteni, ami újabb korlátozás számunkra” – kesereg az oknyomozó portál munkatársa.
Számtalanszor ütközött falba ő is, és egyre elkeserítőbbnek látja a helyzetet. „Többször írtam műemlékvédelmi témájú cikket arról, hogyan kaphatnak beruházók, építési cégek engedélyt, hogy védett épületeket átalakítsanak, vagy esetleg lebontsanak. Feltételezhető, hogy baráti szálak mentén. Jelenleg a kormányhivatalok döntenek az engedélyezésről, és szinte semmilyen kérdésre nem reagálnak érdemben.
– Ilyen különös ügy például a Radetzky-laktanya megcsonkítása. Szerettem volna interjút kérni Sára Botondtól, de egyik megkeresésemre sem reagált – mondta. – Vagy ott a belvárosi Mahart-ház, amelyet Tiborcz István és egy üzlettársának érdekeltsége szedett darabokra két másik épülettel együtt világörökségi védettséget élvező területen. Az ügy a Miniszterelnökséghez tartozna, de persze tőlük sem kapok választ. Pedig az UNESCO is figyeli az efféle eseteket, és jelentést készít róluk. De ez sem számít. Jött tőlük egy küldöttség, a parlamentben lett volna egyeztetés civil szervezetekkel és a kormányképviselőkkel. „Aztán kaptunk egy e-mailt, hogy ez a találkozó elmarad, máshol, kisebb helyen lesz, ahol nem lehet vetíteni, nem jöhetnek annyian. Egyszóval, bújkáltak előlünk. Máig nem tudtuk meg, mit is akar a kormány, mint ahogy azt sem, mit válaszoltak az UNESCO felvetéseire, mert a kiadott összefoglalóban nem volt érdemi információ.”
Perelő képviselők
Az ember azt gondolná, a honatyák könnyebb helyzetben vannak az adatigénylésnél. Ám erről szó sincs, főleg, ha az ellenzék padsoraiban ülnek. Juhász Péter, a „néhai” Együtt elnöke, volt parlamenti képviselő sem kapta tálcán az információkat parlamenti munkája során.
„Amikor én kértem ki adatot, semmivel sem volt könnyebb hozzájutni, mint egy magánszemélynek – emlékezik vissza. – Sokakhoz hasonlóan én is az Átlátszó KiMitTud szolgáltatását használtam adatigénylésre. Én sem kaptam válaszokat, pereskedhettem, hosszas procedúrákat kellett végigcsinálnom. A képviselői státusz abban jelentett előnyt, hogy az ember a munkája során akarva-akaratlanul sok információba botlott bele. Részt vettem bizottsági üléseken, megkaptam a jegyzőkönyvüket, kezembe kerültek dokumentumok. Bejöttek előterjesztések, hol, mit akarnak eladni. Az V. kerületi ingatlanügyekre is így bukkantam rá. De mikor magától a kerületi önkormányzattól kértem adatokat, elakadtam. Csak 2-3 év pereskedés meg egyéb erőszakoskodás után kaptuk meg, hogy milyen ingatlanokat adtak el. A 2010 utáni Fidesz-kormányzás egyre jobban ellehetetleníti a közérdekű adatszolgáltatást. Én korábban a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédője voltam. 2012-ben azért hagytam el a szervezetet, mert a jogvédelem csak jogállamban lehetséges. Ezért mentem el politizálni. A jogállam helyreállításáért.”
De 2010 előtt valóban jobb volt a helyzet? És ha igen, mennyiben? Kétségtelen, hogy a Medgyessy-kormány alatt született meg az ún. üvegzsebtörvény, amely a közpénzek, a köztulajdon használatának nyilvánosságáról, átláthatóbbá tételéről rendelkezett. Az állami cégeknek, intézményeknek szinte minden gazdálkodási adatukat elérhetővé kellett tenniük a honlapjukon. Sok erőfeszítésbe telt, míg olajozottá vált a rendszer, de fellendülést jelentett, máig működik, igaz, egyre több az ügyeskedés az adatok szűkítésére. Ezzel együtt Horn Gabriella úgy véli, minden hatalomnak vannak titkolni való ügyei. „2010 előtt volt, mikor az akkori országos környezetvédelmi hatóságtól szerettem volna megtudni, milyen bírságokat szabnak ki egyes szennyezésekre, hogy megvizsgálhassuk, eléggé visszatartó erejű-e a nagyságuk – idézi fel egy esetét az újságírónő. – Pokoli nehezen közölték az adatokat, csak egy részüket adták ki, cégnevek nélkül. Adatvégrehajtásig folyt a dolog.”
György Zsombor inkább a jó dolgokra emlékezik: „Én ellenzéki újságíróként dolgoztam a Gyurcsány-korszakban is. Az akkori Magyar Nemzet nyilván nem kapott volna nagyinterjút a miniszterelnöktől, de a sajtófőnökével tudtam beszélni, ha valamire szükségem volt. Ha pedig egy minisztériumhoz vagy háttérintézményhez fordultunk információért, meg tudtuk szerezni. Igaz, sokszor nehézségek árán, de legalább volt kommunikáció.”
Most jól láthatóan egyre több az akadály a közérdekű adatszolgáltatás útjában. A médiában dolgozók joggal tartanak újabb szűkítésektől, a közpénz alkotmányos újraértelmezésének következményeitől. Komoly jogi segítséget talán az jelentene, ha megalakulna egy speciális hatóság, amely gyorsan tudna ítélkezni, és kényszerítő erejű határozatot hozni, ha nem teljesülnek adatigénylési kérelmek. De egyelőre járvány van, és ha ezzel kapcsolatos adatért fordulunk az operatív törzshöz, várhatunk 45 napig, ha megérjük. Mert az elmúlásnál azért még „a soha napján kiskedden” is jobb.
