Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
A 32-es listámon, amely azon jeles kortársainkról szól, kiket van szerencsém személyesen ismerni, mai hősünk a legfiatalabb: még nincs 47 éves. Már nem siheder, de az öregségtől még messze van, sőt, ahogy elnézem, furcsán fiatalodik: irodalmi munkáit tekintve egyre radikálisabb, extravagánsabb és eredetibb.
Pedig több mint húsz évvel ezelőtt a felbukkanása is éppen ilyen hatást váltott ki, vagy legalábbis az akkori íróban már benne volt mindaz, ami mára a védjegyévé vált. Nem emlékszem, mi volt az első írás, vagy az első kötet, amit olvastam tőle, arra emlékszem csak, hogy mit éreztem olvasás után: te jó ég, milyen különleges, karcosan szellemes és gunyorosan őszinte ez az írói hang! Ki lehet ez a velem szinte egykorú, és szépségesen magyar hangzású írói nevet viselő fiú? Ez az ezredforduló környékén lehetett, és a következő pár évben erről a bizonyos Cserna-Szabóról sokat hallottam egy bizonyos Bächer Ivántól, aki íróként igen nagyra tartotta és emberként is nagyon szerette. Ivánban bíztam, ha tehát ő megszeretett valakit, azt én is megszerettem. Személyesen is Bächer Iván mutatott be minket egymásnak egy kicsiny Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, a szépségesen szláv hangzású nevet viselő Dubicsány községben, ha jól emlékszem, 2006-ban.
Magától adódik a kérdés, hogy mi a fészkes francot kerestünk mi akkor az Isten háta mögötti Dubicsányban? Az igazság az, hogy ott egy kulturális fesztiválon vettünk részt, ahol Bächer és Cserna-Szabó közös irodalmi felolvasást tartott a Fignár-udvarban. Csak az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy igen, jól olvasták, személyesen találkoztunk egy olyan helyszínen, ahová csak azért utaztunk el, hogy egymással legyünk: igen, régen az emberiség bizonyos értelemben közösségben élt, az emberi faj különböző egyedei ugyanazon földrajzi helyen egymás személyes közelségében tartózkodtak közös programjaik során! Ennek egyebek mellett az volt a következménye, hogy fajunk egyedei dumáltak, ettek és ittak egyszerű örömszerzési céllal – márpedig Cserna-Szabó Andrással dumálni, enni és inni: jelentős örömforrás. Az első dubicsányi találkozást követte egy debreceni ebéd az egykori Mester 8-ban, majd sok levélváltás a jól ismert Cserna-féle aláírással: „csók, csb”. Majd budapesti találkozók ebédezéssel éttermekben, ivással kocsmákban és jóízű fecsegéssel. Cserna-Szabó a valóságban is olyan karcosan szellemes és gunyorosan őszinte, mint az írásaiban szokott lenni. Ha valami baja van veled vagy az írásoddal, akkor előbb-utóbb megmondja a szemedbe. Nem húzott magára látványos irodalmi köpönyeget a magyar irodalmi múltból, hanem éli az irodalmi tömegből kiragyogó életét a saját, jól bejáratott, kényelmes pólójában: nem imitál és nem játszik szerepeket, nem képvisel senkit és semmit, nem akar megfelelni senkinek és semminek. Szabad ember, független író, kritikus szellem. Sokat elárul róla, hogy könyvet saját tulajdonba ritkán vásárol, mert otthon azokkal a könyvekkel szereti körbevenni magát, amelyek megszeretett. A többit inkább könyvtárban olvassa, s ha megtetszik neki, megveszi.
Öntörvényű és magányos az az alkotói pozíció, amit Cserna-Szabó (akaratlanul is) betölt, nyers, szarkasztikus, szatirikus írói hangja pedig sokak számára rokonszenves. Ez lehet az oka annak, hogy ő már sok éve rendelkezik az írók legnehezebben megszerezhető, s leggyorsabban elveszíthető kincsével: a saját olvasóközönséggel. Neki ugyanis már tábora és közönsége van! Neki olvasói, azaz (mai szóval) követői vannak, akik számára egy-egy új Cserna-Szabó könyv: esemény. Két éve leutaztam miatta Szegedre, ahol irodalmi túravezetést tartott a Sömmi című regényének helyszínein, s bizony, eléggé sokan eljöttek. Nem vagyok irigykedő, sem díjakat, sem elismeréseket, sem példányszámokat nem irigyeltem soha senkitől, de ami a saját olvasóközönséget illeti: ebben hősünk irigylésre méltóan messze kimagaslik a mezőnyből.
Ráadásul veszettül népszerű!
Tavaly nyáron ültünk hármasban Kerékgyártó Pistával a Szabó Ervin Könyvtár melletti Fecske teraszán, és egyszerre csak odalépett hozzánk valaki, hogy Cserna-Szabó kezét gratulációképpen megszorítsa. Tíz perc múlva jött egy másik alak, aki tiszteletteljesen megkérdezte tőle, hogy tényleg Cserna-Szabóhoz van-e szerencséje. Gyanakodva néztünk Pistával: Bandi képes volt ideszervezni két haverját, hogy „véletlenül” elsétáljanak mellettünk és gratuláljanak neki az új könyvéhez? Hadd egye a fene a két kollégát? De tíz perc múlva jött egy harmadik ember, és Bandi felfénylő arcán látszott, hogy azért ez neki is sok a jóból. Félóra alatt három ismeretlen ember, három nagybetűs Olvasó. Ráadásul két kolléga szeme láttára. Ehhez azért kellett teljesítmény, kivételes tehetség, fantázia és eredetiség. Sok erőt a következő 47 évhez, mon ami.
