Számomra mindig nagyon képlékeny valami volt a hazaszeretet. Úgy nőttem fel, hogy ezt az érzést nem lehet komolyan venni. A román tévében mindig kipirult pionírok vették körül a haza legszeretettebb fiát, máskor felnőttek tapsolták pirosra a tenyerüket, miközben ütemesen skandáltak. A haza szeretete összemosódott a párt, a Kondukátor, a rendszer iránti elvárt rajongással, és ettől ez az érzés gyanússá, művivé, sőt: egyenesen árulássá vált. Aki ezt a hazát szereti, csak úgy teheti, hogy közben elárulja és feladja magát. Hagyja, hogy arctalanul feloldódjon ebben a határtalannak hazudott érzelemben.
Épeszű ember képtelen volt részt venni ebben a komédiában. Legnagyobb meglepetésemre a románok is mosolyogtak ezen, holott elvileg mégiscsak nekik kellett volna legfőképpen szeretniük a hazafias versekben megénekelt Romániát. Én magyarként úgy éreztem, némiképp fel vagyok mentve. Mi – ez derült ki a tévéből – jóval visszafogottabban szeretjük a sajátunkat. Nincs az a nagy felhajtás.
Szóval úgy voltam vele, hogy az igazi hazaszeretet jóval szűkebb valami, szerényebb léptékű, leginkább csak a puszta környezetet jelenti, Szatmárt és Kolozsvárt, de annak sem minden utcáját, mert például utóbbiban a várost övező lakótelepek már a románok művei, sanda szándékkal épültek, hogy megváltoztassák a város nemzetiségi arányait. A lakótelep tehát már nem lehet haza.
A rendszerváltozás után meg azért nem lehetett maradéktalanul szeretni Romániát, mert a komédia helyett tragédiába váltott. A Kondukátor helyére csakhamar a nacionalizmus lépett, a titokzatos román tűzhely, és már a szabadság első évében, 1990-ben megmutatta, hogy a gyűlöletet véresen komolyan gondolta. Aztán persze Funar, Vadim Tudor és a nemzeti színű kukák révén ez is visszaváltott komédiába, ám akkor a valódi szeretet esélye már réges-rég elúszott. Ezt az új Romániát sem lehetett szeretni, főként, hogy bár új módszerekkel, de ez is elvárta volna a feltétlen rajongást. A hűséget. Bennem viszont az elvártság és a valódi szeretet mindig is ütötte egymást.
Talán akkor jutott leginkább nyugvópontra bennem ez az érzet, amikor végleg átköltöztem Magyarországra. Akkor úgy tűnt, hogy végre földrajzilag is konkrét keretet kap a dolog, és végre egyértelművé válik: no gyanú, no para. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt is van egy jelentős réteg, amely elvárja a haza szeretetét, ám ez alatt leginkább konkrét személyt és pártot ért, és ehhez legalább olyan mereven ragaszkodik, mint annak idején a „románok” tették. A szeretet így megint visszahúzódott, megint priváttá vált, odabent tűztem ki a kokárdát, hogy úgy mondjam, mert nem akartam egyből a politikai térbe sodródni azzal az érzéssel, ami elfogott, valahányszor a Margit-hídról néztem a Dunát vagy végigsétáltam az éjféli rakparton. Azzal, ami önkéntelenül elkapott Egerszegi aranyérmei, a kevés góljaink alatt, olvasás közben vagy az épp elúszó dinnyehéj láttán, vagy pusztán a himnusz hallgatása közben, ami néha bizony még valódi könnyeket is elő-előhívott, amit persze soha nem vallanék be senkinek. Ugyanakkor azokkal sem tudtam azonosulni, akik az elvárt szeretetre, s főként a megbélyegzésre (hazaáruló stb.) azzal válaszoltak, hogy gunyorosan álltak az egészhez, ellen-szeretetet fejlesztettek ki magukban, valamilyen ironikus distanciát nem csupán a rajongók hazájától, de a sajátjuktól is.
Arra viszont, hogy nekem mennyire fontos ez a rejtett, szinte szemérmes érzet, amelyet soha nem tudtam egyetlen konkrét emberhez vagy párthoz kötni, mert sokkal összetettebb volt annál, itt jöttem rá Bécsben. A megérkezésünk pillanatában. Amikor eufória helyett olyan szorongás tört rám, mint még soha. Nekem a külföld mindig az új élményeket, a tágasságot, a kíváncsiságot, a felfedezés bizsergető élményét jelentette. Most meg álltam új otthonunk(?) ajtaja előtt, és hirtelen azt éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem vagyok egy tárgy, amelyet büntetlenül ide vagy oda lehet tenni. Miközben attól menekültem, hogy egy konkrét személyt vagy pártot szeressek hazámként, rájöttem, hogy az én szemérmes szeretetem nélkül sem tudok meglenni. Hogy azt nem tudom áthozni magammal, és gond nélkül ráragasztani az amúgy rajongásig szeretett Bécsre, annak utcáira, tiszta európaiságot árasztó zugaiba. Persze meg fogom szokni, el fog ez múlni, előbb vagy utóbb büszke bécsi leszek, de vajon elég ez? Mintha egy soha ki nem kezelt sajgás, a lábujj szinte nevetséges gondjáról bizonyosodott volna be minden átmenet nélkül, hogy akár az egész testet magával ránthatja. És ez olyan komoly, hogy akár nevethetnék is rajta.
Aztán persze engedett a szorongás, megszólalt bennem a rutinos utazó, megnyugtatott, hogy a gyereknek viszont mindez igen természetes, ő bárhol otthon érzi magát, ha mi is ott vagyunk mellette. Hát akkor most ez a „mi” lesz a haza, gondoltam. Aztán majd szép lassan jön hozzá a többi is. Osztrák himnuszt talán nem fogok énekelni, de abban is biztos vagyok, hogy további szívdobbanások és elérzékenyülések várnak még rám. Amit persze majd ugyanúgy le fogok tagadni.
