Előfizetés

Hálózatok csapdájában

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.02.21. 17:50

Fotó: Mehdi Chebil / AFP - Hans Lucas
Liberálisok cenzúrát követelnek, szélsőjobboldaliak védik a szólásszabadságot. Furcsa dolog az internet, egyaránt gondban van vele demokrácia, diktatúra. Mi lett a közösségi médiából, amely az ezredforduló óta gyökeresen megváltoztatta az életünket? Szabad vélemények demokratikus fóruma, vagy járványosan terjedő közveszélyes hazugságoké? A világháló jogi szabályozása jó évtizeddel kullog a valóság mögött, ez pedig aggasztó, mert a valóságot egyre szofisztikáltabb módszerekkel manipulálják.
A látszat csalóka, Földi László valószínűleg nem ad tanácsot a mianmari katonai juntának. Mégis, mintha a távoli tábornokok az egykori titkosszolga ötletét valósították volna meg: államcsínyük után blokkolták az internetet. Földi, a NER kedvelt „biztonságpolitikai szakértője” arról elmélkedett a kormánymédiában, hogy tudatos támadás folyik a társadalom alapértékeinek megbontására. A mesterséges intelligencia alkalmazásának megjósolhatatlan következményeire hivatkozva váratlanul kijelentette: „Le kell kapcsolni az internetet.” Ugyanekkor a mianmari katonai puccs vezetői utasították az internetes és mobilszolgáltatókat, hogy blokkolják a Facebookot, a Twittert és az Instagramot. Ám virtuális magánhálózatokon civilek újabb tüntetéseket szerveztek a hatalomátvétel elleni tiltakozásul, mire a délkelet-ázsiai országban mindenestül elérhetetlenné tették az internetet, a vezetékes és a mobilhálózatot is. Az ENSZ Emberi Jogi Hivatala felszólította a junta vezetőit, hogy állítsák helyre a kommunikációs szolgáltatásokat, mert az embereknek joguk van információkhoz jutni és szabadon szólni. A Facebook arra hívta fel a figyelmet, hogy a mianmariaknak a válságos helyzetben még fontosabb lenne, hogy kapcsolatba tudjanak lépni hozzátartozóikkal.

Aggódó diktatúrák

 Hogy a diktatúráknak van félnivalójuk a közösségi médiától, az az Arab Tavasz óta nem kétséges. Észak-Afrika és a Közel-Kelet sok országában a nyugati nyilvánosság platformjai fölött nem rendelkezett az egyébként mindenható állam (ahogy a televíziókkal, rádiókkal és újságokkal pedig igen), és ennek előre nem látott, drámai következményei lettek. Nem lehetett a régi módon eltitkolni, amit a hatalmon lévők akartak. Így terjedhetett el a tunéziai árus, Mohamed Buazízi kétségbeesett önégetésének mobiltelefonnal megörökített videója online (2010), ami hetek alatt lángba borította az arab világot, a felkeléshullám elnököket és kormányokat döntött meg. Egyiptomban is a közösségi médiában szerveződtek a tömegtüntetések, ott tették közzé a rendőri túlkapásokról, kegyetlenkedésekről készült amatőr felvételeket is, ami újabb lökést adott a felkeléseknek. Az internetet le lehet kapcsolni, de nem érdemes. Gazdasági jelentősége ugyanis felbecsülhetetlen. Manapság a cégeknek csupán el­enyésző hányada tudná zavartalanul folytatni a munkáját online kapcsolat nélkül. Megállna a pénzforgalom. A járvány idején tapasztalhatjuk, mekkora előny, ha otthonról dolgozhatunk online, akár karanténban is, vagy ha sorban állás nélkül intézhetünk hivatali ügyeket. „Ahogy egyre fontosabb az életünkben, úgy egyre több támadás is éri, és egyre inkább mindenki kontrollálni akarja. Most már látjuk, hogy enélkül az emberiség nem működik. Nem tudjuk elkerülni. Hogy hétmilliárd ember gazdálkodni tudjon az erőforrásaival, tartsa az életszínvonalát, ahhoz az internet kell. Enélkül nem tudjuk túlélni a következő időszakot”, mondta Rab Árpád, a Corvinus Egyetem docense a Klubrádióban.

Belorusz ballépések

Fehéroroszország példája tanúskodik arról, hogy a lekapcsolás veszélyes fegyver. A minszki rezsim az ellenzék szerint elcsalt tavalyi elnökválasztás után, a tüntetők elleni brutális rendőri fellépés és a tömeges letartóztatások közepette három napra felfüggesztette az internetszolgáltatást. Ez Katja Glod, a Center for European Policy Analytics (CETA) munkatársa szerint megijesztette a technológiai szektor progresszíven gondolkodó képviselőit, a középosztályt, a magáncégeknél dolgozókat, akik változásokat akarnak. Válságba került az ország virágzó IT-ipara, várhatóan tovább gyorsul a tehetséges, vállalkozó szellemű fiatalok elvándorlása.
Súlyos melléfogásnak bizonyult, hogy Lukasenko elnök rendőrsége átkutatta a legnagyobb orosz internetes keresőmotort üzemeltető Jandex minszki irodáját. A cég kivonta munkatársait, és ezzel lavinát indított el. A Hi-Tech Park vállalkozásai közül sokan áttelepülnek a szomszédos balti országokba, Lengyelországba vagy Ukrajnába. Komoly cégnek nincs jövője egy olyan országban, ahol az állam bármikor önkényesen bebörtönözheti egy cég dolgozóit, vagy ahol a munkájukhoz nélkülözhetetlen internetkapcsolatot politikai döntésre simán megszakíthatják. A Moscow Timesnak névtelenséget kérve nyilatkozó fehérorosz újságíró szerint ezzel befellegzett hazája virágzó technológiai szektorának.

Tétova demokráciák

Csakhogy az arab és a belorusz felkelések közötti évtizedben a nyugati demokráciáknak is meggyűlt a bajuk a nagy „technológiai cégekkel”. Ezek éveken keresztül úgy szolgáltattak tartalmat, hogy közben hangoztatták, nem tartalomszolgáltatók: csak a felületet biztosítják, a posztokért viszont nem vállaltak semmiféle felelősséget. Eljárásukat Geoffrey Jones történész, a Harvard Business School professzora az egyik első hírhedt multi, a banánköztársaságokat kizsákmányoló United Fruit Company gátlástalan rablógazdálkodásához hasonlította. Amíg sikeres az üzleti modelljük, magyarán dől hozzájuk a pénz, a legkevésbé sem törődnek az általuk okozott „kollaterális” károkkal, a durva következmények kezelése a társadalmakra, az államra hárul. Kijózanító volt a Cambridge Analytica nevű tanácsadócég botránya (2018). Ez a vállalkozás részt vett Donald Trump győztes elnökválasztási kampányában, illetve szerepet kapott a nagy-britanniai Brexit-népszavazás előtt is. Mint kiderült, törvénytelenül jutott hozzá több tízmillió Facebook-felhasználó adataihoz. Az azóta felszámolt cég emberei a gyanú szerint vesztegetéstől és zsarolástól sem riadtak vissza. Tovább rombolta a Facebook iránti bizalmat, hogy az óriáscég nem különösebben zavartatta magát, amiért az általa gyűjtött adatok illetéktelen kezekbe kerültek. Egyik mérnökének hamar feltűnt az is, hogy orosz IP-címekről nagy mennyiségű adatot halásznak le (2014). Moszkva hagyományos módszere, a „fellazítás” terepévé tette a közösségi médiát. „Amíg a telefonjainkkal és az alkalmazásaikkal szórakoztunk, demokratikus intézményeinket a jelek szerint felforgatta a kaliforniai milliárdosok klubja”, állapította meg Charlie Angus kanadai parlamenti képviselő.

A Trump-tényező

 Donald Trump hajmeresztő tweetjei új dimenziót nyitottak a közösségimédia-használatban. Az Egyesült Államok elnökeként gátlások nélkül népszerűsített hazugságokat, eszelős összeesküvés-elméleteket a Twitteren, ahol mint vezető politikusra külön, az egyszerű felhasználónál lazább szabályok vonatkoztak rá. Találó a megállapítás, hogy ez végső soron köz­érdeket szolgált: sokkal többet tudtunk meg személyiségéről így, mintha csak a hagyományos módon kommunikált volna. A Capito­lium­ januári ostroma után a jelentős platformok sorra tiltották le a fékevesztett Trumpot, aki már az alkotmányos rend erőszakos megdöntésére bujtott fel. Ez furcsa szerepzavart okozott: liberálisok sürgették az elnök elhallgattatását, miközben szélsőjobboldaliak védték a szólásszabadságot; más kérdés, hogy utóbbiak inkább a rágalmazás, rémhírterjesztés és uszítás szabadságára gondoltak. Azt viszont világnézettől függetlenül látni kell: hogy egy magánvállalkozás saját hatáskörben belefojthatja a szót egy választott vezetőbe, az nagyon nincs rendben. Ünnepeljük-e Trump letiltását? A kérdést a brit The Guardian tette fel tekintélyes szakértőknek, és a válaszok igencsak sokfélék. Suzanne Nossell, a Pen America vezérigazgatója nem gondolja, hogy a kormányoknak törvényben kellene szabályozniuk, mit szabad posztolni a közösségi médiában, mit nem. Ezzel szemben átláthatóságot akar, bepillantást a gigavállalatok működésének jelenleg üzleti titokként kezelt szabályaiba, döntéseikbe. „A közösségi média cégeitől meg kellene követelni, hogy hozzák nyilvánosságra, hogyan vannak beállítva az algoritmusaik, milyen fajta tartalmak tűnnek el és mikor, mit erősítenek fel és támogatnak a hálózatukban, és miért.”

Trösztök a célkeresztben

Ben Wizner, az American Civil Liberties Union (ACLU) igazgatója a probléma egy másik aspektusára mutat rá. Ki aggódna egy néhány millió tagú közösségi hálózat moderálási elvei miatt? A bélyeggyűjtők, kaktuszbarátok, teknőstartók megoldanák maguk között, különösebb izgalom nélkül. Ám a Facebooknak 2,5 milliárd felhasználója van, így mindnyájuk bőrére megy a játék. Hatalmas monopóliumok jöttek létre. „Nem lett volna szabad megengednünk, hogy egy maroknyi cég ilyen dominan­ciára tegyen szert a piacon, ennyire fontos közös területek fölött.” Törvényeket akar, amelyek megakadályozzák, hogy ezek a cégek megszilárdítsák befolyásukat a közbeszéd felett. Ez a gyakorlatban szigorú trösztellenes lépéseket jelent, akár multicégek feldarabolását is. A net szabályozása, mint látjuk, roppant összetett feladat akkor is, ha tisztességes szándék vezeti. Nem csupán a véleményszabadság korlátaival és korlátozásával kapcsolatos dilemmákat kellene megoldani, hanem más jellegű, például versenyjogi, adózási, szerzői jogi, nemzetbiztonsági vonatkozású kérdéseket is. A NER Magyarországán nincs sok okunk jóhiszeműnek lenni, amikor politikusok, kormányközeli megmondóemberek fantáziálnak az internet megregulázásáról. Ám a közösségi média megkerülhetetlenségének apró, groteszk jele, amikor egy miniszter, akinek felháborító ingatlanügyei kommentek és mémek sokaságát generálják, a Facebook cenzúrája ellen hadakozik, és a Facebook megrendszabályozását szorgalmazza – Facebook-posztban.

A kínai nagy tűzfal

 Ami Nyugaton égető tennivaló, azt Kína már megoldotta a maga módján. Hűen a néhai Teng Hsziao-ping szelleméhez, aki a reformok atyjaként figyelmeztetett: „Ahol szellőztetnek, ott a légy is berepülhet az ablakon.” Már akkor pártdirektívákban szabták meg, mit szabad online, amikor az országban még jóformán ismeretlen volt az internet. A hálózatbiztonsági törvény (1997) tételesen meghatározza a „káros tartalmakat”, illetve „káros tevékenységeket”. A világháló kínai cenzúrája páratlanul hatékony, és ebben bizony felelősségük van nyugati nagy techcégeknek is, amelyek szemrebbenés nélkül tesznek engedményeket a rendszernek, hogy jelen lehessenek az 1,4 milliárdos kínai piacon. Ezen persze nincs mit csodálkoznunk: egy kapitalista vállalkozás definíció szerint profitorientált, tehát haszonért üzletel, akár diktatúrákkal is. A kínai hatóságok mesterséges intelligencia segítségével szigorúan felügyelik az internetet, törlik a nem tetsző bejegyzéseket, kommenteket, videókat. Már külföldi IP-címmel sem lehet megkerülni az ellenőrzést, néhány éve minden szolgáltatónak regisztráltatnia kell magát. A „nagy tűzfal”, más néven Aranypajzs az állambiztonsági szervek nagyszabású alkotása, külön állami hatóság felügyeli, a Kiberbiztonsági Adminisztráció. Sok oldalt alapból blokkolnak, köztük a nyugati hírforrásokat. Elérhetetlen a Facebook, a Twitter és a YouTube is, ugyanakkor vannak saját, kínai közösségi oldalak. Nem lehet keresni a Pekingben tabunak minősített témákra, például a Tienanmen téri vérengzésre, Tajvanra, a Falunkgkung szektára, az ujgurokra, Tibetre és a dalai lámára. Tiltólistára került Micimackó is, mert a rajzfilmfigura Hszi Csin-ping elnökre emlékeztette és tréfákra ragadtatta a netezőket.

Ausztráliát nem félemlíti meg a Facebook, jelentette ki Scott Morrison miniszterelnök, miután az ­óriáscég eltüntette felületéről a híreket, hogy ne kelljen fizetnie a megosztásukért. Az új szabályozás értelmében a nagy techvállalkozások Ausztráliában kompenzációval tartoznak az előállítónak a náluk megjelenő tartalmak után. A Google beadta a derekát, és megállapodott az érintett médiapiaci szereplőkkel. A Facebook viszont csütörtökön inkább törölte az ausztrál híreket a nemzetközi platformról, az országon belül pedig egyáltalán nem jelennek meg hírnek minősített tartalmak. A felhasználók azokat sem látják, amelyeket külföldi ismerőseik osztanak meg. Olyan cikkeket sem oszthatnak meg, amelyekért nem kellene fizetni, az állami híreket is tiltják. A miniszterelnök kiábrándítónak és arrogánsnak nevezte a döntést. Átmenetileg kormányzati és nonprofit szervezetek oldalai is a blokkolás áldozatául estek, köztük kórházak, tűzoltóságok, szeretetszolgálatok, a meteorológiai szolgálat. A Facebook elismerte a hibát, ezeknek az oldalaknak a többségét napközben helyre is állították. A Human Rights Watch jogvédő szervezet igazgatója, Elaine Pearson szerint „veszélyes fordulat”, hogy a Facebook cenzúrázza a hírek áramlását, és az éj leple alatt információktól zárta el az embereket. A platformot 17 millióan látogatják a kontinensnyi szigetországban, ami csupán töredéke a globálisan 2,5 milliárd felhasználónak. Szakértők szerint elvi kérdés, hogy a cég nem hajlandó fizetni, mert azzal precedenst teremtene. Ha az Európai Unió is hasonló szabályozásra szánná el magát, az már fájna a megavállalatnak. Ezért nem akarja, hogy az állam diktáljon. Mark Zuckerberg lépése erőfitogtatás, amellyel azt akarja megmutatni, hogy nélküle már nem működnek a dolgok. Közben az olasz versenyfelügyelet, az AGCM 7 millió euróra bírságolta a Facebookot, mert az nem tájékoztatta kielégítően a regisztrálókat arról, hogyan használják fel személyes adataikat. 

Szabadon jár-kel az életfogytiglanra ítélt gyilkos

Bernau Péter
Publikálás dátuma
2021.02.21. 16:28

Fotó: BERND THISSEN / AFP - DPA
Nem kell börtönbe vonulnia Ralf H.-nak, akit bűnösnek mondott ki a dortmundi bíróság a 16 éves Nicole Schalla meggyilkolásában. A tettes addig maradhat szabadlábon, amíg nem emelkedik jogerőre az elsőfokú ítélet. A védelem felmentésért nyújtott be fellebbezést. A bíróság indoklása szerint nem kell a vádlott szökésétől tartani, ezért nem kell egy cellában kivárnia az ítélet megszületését.
Nicole Schalla rendszeresen Hollandiába járt nyaralni a szüleivel, 1993 őszén azonban a 16 éves lánynak nem akaródzott velük menni, inkább a barátjával töltötte szabad idejét. Október 15-én este éppen hazafelé tartott. Leszállt a buszról, és valaki a nyomába szegődött. A férfi megfojtotta és valószínűleg meg is erőszakolta. Utóbbit a rendőrség csak feltételezte, biztosan megállapítani nem tudta, mert a rossz idő miatt (a bűncselekmény elkövetésekor szakadt az eső) kevés nyom maradt. A nyaraló szülőket a sógornő értesítette a tragédiáról. „Először nem akartam elhinni, amit hallottam, úgy is tettem le a telefont, hogy azt mondtam a feleségemnek, itt valami félreértés történt – idézte fel Joachim Schalla, Nicole édesapja a német RTL televízióban a történteket. – Pár perccel később azonban már a rendőrség telefonált, így számunkra is nyilvánvalóvá vált, hogy sajnos nem tévedett a sógornőnk. Nem tudom leírni az érzést, senkinek sem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. A mai napig nem tudtuk feldolgozni, ami történt. Megtanultunk együtt élni a helyzettel, mert nem volt más választásunk. A tettest a rendőrség ekkor még nem találta meg.”

Új eljárással bukkant fel a DNS

2018 júniusában egy új metódussal vizsgálta a rendőrség az áldozat testén talált DNS-nyomokat, és ekkor sikerült azonosítani a jelenleg 53 éves Ralf H.-t, aki összesen már hét évet töltött börtönben – mégpedig nőkkel szemben elkövetett szexuális bűncselekmények miatt. Előzetes letartóztatásba került, szeptemberben elkezdődött a per, de másfél évig alig haladt a vizsgálat. „Huszonhárom tárgyalást tartottak ebben az időszakban, de egyszer megbetegedett a bíró, újat kellett kijelölni. Utána akták, szakértői vélemények vesztek el, mert postai úton küldték el ezeket, de nem érkeztek meg. Illetve a védelem is folyamatosan igyekezett lassítani az eljárást – emlékezett az édesapa. – A tárgyalásokon szemben ültünk a vádlottal, sosem nézett a szemünkbe, kerülte a tekintetünket. Egyszer megkérték, hogy mondjon nekünk valamit, de amikor arról kezdett beszélni, mennyire megterhelő neki ez az eljárás, akkor a feleségemmel kimentünk a tárgyalóteremből, erre nem voltunk kíváncsiak. Én többször megkérdeztem tőle, mit ártott neki a lányunk, miért tette ezt vele, de nem kaptam választ.” Másfél év elteltével a bíróság ügyvédi indítványra úgy döntött, hogy a vádlottnak nem kell előzetes letartóztatásban maradni, szabadlábon védekezhetett a továbbiakban.

Ítélet nincs, infarktus van

A 42. tárgyalási napra, 2021 elejére tervezte a bíróság az ítélethirdetést, ám a védelem ekkor azzal érvelt, hogy az egyetlen bizonyíték Ralf H. ellen a több mint tíz éve tárolt DNS-minta. Udo Vettel védőügyvéd szerint ennyi idő után a DNS-t már nem lehet figyelembe venni az ítélethirdetésnél, ezenkívül, mivel más bizonyíték nem áll rendelkezésre, ítéletet sem szabad hirdetni. A vádlott felszólalásában azért kérte felmentését, mert azt mondta, a DNS-e a busz üléséről kerülhetett a lány testére, szerinte az történhetett, hogy ugyanazon az ülésen ülve utazhattak valamikor egy tömegközlekedési járművön. A bí­róság ezután elhalasztotta az ítélethirdetést, új napot jelölt ki, Nicole édesanyja ezt nem tudta feldolgozni, szívinfarktussal került kórházba. A 43. tárgyalási napon az volt a nagy kérdés, hogy gyilkosságot állapít-e meg a bíróság. Ha nem, akkor emberölésért nem lehetett volna elítélni Ralf H.-t, mert ez a bűncselekmény húsz év elteltével elévül. A bíróság a kihirdetett ítéletben gyilkosságnak minősítette a vádlott tettét és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A védelem felmentésért nyújtott be fellebbezést és kérte, hogy a jogerős ítéletig Ralf H.-nak ne kelljen elkezdeni letölteni a büntetést. Kérelmét azzal indokolta, hogy a vádlott másfél évet töltött előzetes letartóztatásban, a védelem szerint ez indokolatlanul hosszú idő volt, miközben a bűnösséget nem sikerült bizonyítani. A másik érv a vádlott együttműködő magatartása volt, minden tárgyaláson megjelent, egyszer sem volt szükség az előállítására, ezért kérte a védőügyvéd annak megállapítását, hogy nem áll fenn a szökés veszélye, a bíróság pedig helyt adott a kérésnek.

Ez hihetetlen!

„Szabadlábon maradhat, pedig gyilkosságért elítélték, ez hihetetlen – reagált Nicole édesapja az elsőfokú ítélet kihirdetése után. – Valamikor minden bizonnyal börtönbe kerül, de nem megnyugtató a tudat, hogy valaki szabadlábon jár-kel, aki gyilkosságot követett el, mert számunkra a feleségemmel ő a gyilkos, ez a véleménye a bíróságnak is. Jogilag biztos minden szabályosan történt, mégis úgy érzem, hogy ebben a történetben az elkövetőt védték meg velünk szemben. Ez így nem korrekt és nem lehet normális. Hogyan fogja túlélni ezt az egész tortúrát a feleségem az infarktusa után?”

Amikor költészet és politika rímel

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.02.21. 16:27

Fotó: PATRICK SEMANSKY / AFP
Joe Biden hivatalba lépésével nemcsak az Egyesült Államok politikájában kezdődött új fejezet, de úgy tűnik, kultúrpolitikájában is. Azzal ugyanis, hogy a 46. elnök beiktatási ceremóniáján a színes bőrű költő, Amanda Gorman felolvasta A hegy, amit megmászunk című versét, az új kabinet, ha szimbolikusan is, de jelezte: hangsúlyt fektet a magaskultúrára. Persze lehet, hogy ennél összetettebb a sztori.
Ritkán esik meg, hogy a világ meghatározó hír­csatornái egy költőre koncentrálnak. Most is kellett hozzá egy elnöki beiktatás, de a tény, az tény: a huszonkét éves, színes bőrű Amanda Gorman „vitte a show-t”, amikor felolvasta A hegy, amit megmászunk (The Hill We Climb) című versét. A Capi­tolium teraszán előadott performansz nemcsak a líra diadalát hozta el, de politikai célokat is szolgált: Gorman verse egy új korszakot hirdetett meg, egy olyan elfogadásra és szolidaritásra alapozott országot, ahol az elmúlt évek rombolása után kezdődhet a közös építkezés. Kérdés azonban, hogy az új kormányzat csak egyfajta ideológiai díszletként használta a fiatal költőt, vagy tényleg fontosnak tartja a művészeteket, szűkebb értelemben a költészetet?  – Az Egyesült Államokban a népszerű, vagyis a popkultúra jelenti elsősorban a kultúrát – magyarázza L. Varga Péter irodalomtörténész, kritikus, aki szerint éppen ezért lépnek fel az amerikai elnökök beiktatásain olyan előadóművészek, akik széles körben ismertek, és így a legkülönbözőbb választói rétegeket tudják megszólítani (és persze közösséget vállalnak az elnök személyével, illetve az elnököt adó párttal). Donald Trump beiktatásán például countryzenészeket hallhattunk, míg a mostani eseményen Lady Gagát, Jennifer Lopezt és Amanda Gormant. – A fiatal költőnő szereplése másrészt azért is különleges, mivel az amerikai történelemben mindössze négy alkalommal fordult elő, hogy egy elnök – és mindig demokrata elnök – beiktatásán vers is elhangzott – mutat rá az eset jelentésére a kritikus. Gorman fellépése így bár a ceremónia része volt, de túl is mutatott az esemény ünnepi jellegén. L. Varga Péter szerint másrészt egy autonóm művész akkor is auto­nóm marad, ha van politikai véleménye. Amanda Gorman költői szereplése ebből a szempontból kifejezetten erősnek bizonyult, hiszen egy olyan, az első kötete megjelenése előtt álló, fiatal és küzdelmes életű fekete nőről van szó, aki az utóbbi idők politikai-társadalmi zivatarait tekintve összetartó erőt és kiállást képviselt. – Gorman a versében nemcsak klasszikus amerikai toposzokat idézett meg, de a saját egyéni és a közösség sorsáról is szólt – mondja a kritikus, aki szerint ezúttal nem a politika vonta hatáskörébe a költészetet, hanem a költészet emelte föl magához a politikát.

Irodalom mint presztízs

– A költészet mindig is szólt politikai kérdésekről – állítja Bárány Tibor filozófus, kritikus, megjegyezve, hogy bár sokaknak a versekről olyan témák jutnak eszébe, mint a szerelem vagy a lét végső kérdései, a művek jelentős része nemcsak ezekről szól. Az Isteni színjátékban például Dante és Beatrice viszonya vagy a vétek és az erény filozófiai koncepciói mellett megismerjük a korabeli társadalmi viszonyokat is, hiszen nem mindegy, hogy a pokolnak éppen melyik bugyrában milyen kínokat szenved el egy akkori vallási vagy politikai vezető. A közszereplők éppen ezért vonzódnak az irodalomhoz, mivel még mindig magas a kulturális presztízse, így abban bízhatnak, hogy rájuk is vetül némi fény a művek „ragyogásából”. Egy kiemelt politikai eseményen, például egy kampányzárón az írók és költők a pódiumra állva olvasnak fel a műveikből, és ez a gesztus azt üzeni a választóknak, hogy olyan politikai közösséghez tartoznak, amelyben a művészet tisztelete és szeretete érték. Persze nem mindegy, hogy pontosan milyen műveket választanak a rendezvény szervezői, és ezzel milyen kulturális önképet sugallnak a nézőknek. Olykor azonban a költőknek is fontos szellemi muníciót jelent a politika. Bárány Tibor példaként hozza fel az általa szerkesztett Édes hazám című versantológiát, melynek megszületését egy, az Élet és Irodalomban lezajlott 2012-es vita indította el, melyben elhangzott, hogy nincsen kortárs magyar politikai költészet, amit Bárány mint a vita egyik résztvevője cáfolni igyekezett. Ennek hatására nem sokkal később a Magvető Kiadó felkérte Bárányt, hogy készítsen egy versválogatást, melynek ihletésére később a Klub Rádióban szintén ugyanezzel a címmel elindult egy műsor, melyben a kötet szerzői olvasták fel a politikai témájú verseiket.

Már a rómaiak is

A politika és a költészet kapcsolata persze nem új keletű, a nász már az ókorban megesett. Bazsányi Sándor irodalomkritikus példaként hozza fel Vergiliust, aki már az Aeneasban megénekelte a regnáló császárhoz, Augustushoz vezető előtörténetet. Homérosz Iliásza híres pajzsleírásának újragombolása nála ugyanis nem a háborúval szembeállított békés mindennapok ábrázolását szolgálja, hanem az ­augustusi birodalom dicsőségének bemutatását. Másfelől a császár cserébe megkönnyítette a minőségi költészet létfeltételeit, és a körébe tartozó Gaius Maecenas is pénzzel támogatta az alkotókat. – Bonyolultabb az eset, amikor a császár saját maga kíván a császárság legnagyobb költője lenni, és kiirtja a riválisokat, mint Nero – mondja Bazsányi. Persze ez esetben nem a költészet szolgálja a hatalmat, hanem fordítva: a hatalom teszi lehetővé az önjelölt költő érvényesülését. Az irodalmár kiemeli, hogy Kosztolányi regényének címében Nero hangsúlyosan költőnek mondatik, és nem császárnak, igaz, „véres költő”-nek. A középkorból a hatalom és a költészet összefonódására Janus Pannonius példáját lehet felhozni: a reneszánsz költő azért is dicséri alkalmanként a hatalom birtokosát, mert az eleve becsben tartja a költészetet, a művészetet. A XVII. században alkotó Gyöngyösi István viszont sokkal rosszabbul járt: őt az utókor egy ideig afféle élősködő, szolgalelkű írónak könyvelte el, aki például Wesselényi György titkáraként klasszikus formában, mitologikus díszletekbe ágyazva dicsérte eltartója erényeit, többek között párválasztási bölcsességét. Bazsányi továbbá kiemel egy rendhagyó esetet is: II. Rá­kóczi Ferenc titkára, Mikes Kelemen híres leveleiben ugyanis nem a hatalomban levő, hanem a száműzetésbe kényszerült fejedelem mellett tette le a maga szépirodalmi voksát, vagyis nem a politikai méltóságról, hanem az emberi minőségről kívánt beszélni. Szintén rendhagyó példa XIV. Lajos udvarának művészeti világa, amelyben olyan dicsőítő poé­mák is születtek, mint például Charles Perrault királyt éltető alkotása, amely kiindulópontja lett az egyáltalán nem hatalompolitikai, sokkal inkább művészetkritikai vitának, miszerint melyik művészeti teljesítmény volna az értékesebb: a régieké, például az Augustus-koriaké, vagy a moderneké, többek között a Napkirály körébe tartozóké. Ebben az esetben a hatalompolitikai szándék vezetett a művészeti csúcsteljesítményekhez, amelyek egyrészt visszaigazolták a hatalom nagyságát, másrészt munícióval szolgáltak máig fontos esztétikai viták kibontakozásához.

Capitolium: a szent hely

Amanda Gorman beiktatási fellépését az is magasabb rangra emelte, hogy versét a Capitolium előtt olvasta fel, vagyis annál az ikonikus épületnél, melybe Donald Trump szélsőséges hívei pár héttel korábban betörtek. L. Varga szerint a Capitolium ráadásul egy olyan „szentség”, mely az alapító atyák hagyományának folytonosságát szimbolizálja, és amelynek feldúlása a megszentségtelenítéssel egyenértékű cselekedetként értelmezhető. A kritikus úgy látja, nem véletlen, hogy számos kommentár, köztük Biden elnök megszólalása az ügyben, a demokrácia sérülékenységére emlékeztetett. – Éppen ezért volt kiemelkedő Amanda Gorman szavalata, aki a szentség megsértése után annak helyreállításában játszott szerepet – mondja a kritikus. Ez a helyreállítás – illetve a versben is hangoztatott „gyógyulás” – azonban nem egyszerű visszatérést jelent a megelőző állapotokhoz, sokkal inkább újrakezdést, egyfajta újraalapítást. Az elhangzott versnek persze lehet árnyoldala is. Bárány Tibor szerint ugyanis fontos kiemelni, hogy míg Gorman verse a társadalomban kiépült falak lerombolásáról és az Egyesült Államok egységesítéséről szól, maga a szöveg és a szavalás aktusa mégiscsak egy konkrét kultúra- és társadalomfelfogást jelenített meg. Verssel köszönteni a politikai fordulatot azért mégiscsak hagyományosan elitkulturális gesztus, így Bidenék, ha önkéntelenül is, de jelezték a nézők felé, hogy ők nem az alacsonyabban iskolázott választók értékvilágához és kulturális ízléséhez szeretnének igazodni. – Nem kizárt, hogy a versolvasás a republikánusokban rossz érzéseket keltett, amivel a Biden-vezetés inkább ráerősített a megosztottságra – vallja a filozófus, hozzátéve, nehéz egy politikai rendezvényen megtalálni azt a hangot, amelyen a résztvevők tényleg a társadalom egészéhez tudnak szólni. – Normális esetben erre nincs is szükség, most azonban „Amerika egyesítése” volt a fő üzenet.

Szóljon őszintén

– Kosztolányi szerint egyvalami igazolhatja csak a politikai tárgyú költészetet: az indulat – mondja Bazsá­nyi, kiemelve, hogy az indulat sok esetben nem valami mellett, hanem valami ellen működik, nehéz volna például megtalálni az „Akasszátok fel a királyokat!” szólam érvényesen pozitív megfelelőjét. Másfelől, ha a szabadság teljességgel pozitív eszméjének van aktuálpolitikai megfelelője, akkor az irodalmár szerint az csakis ritka pillanatokban és helyeken található meg. Például, amikor Bessenyei Ferenc elmondja a Szózatot 1956. október 23-án a Bem téren, illetve Cserhalmi György a Nemzeti dalt 1989. március 15-én a Szabadság téren. – A gesztusérték mindkét esetben nagyjából azonos hatásfokú volt, a kockázatérték az előbbiben viszont nyilván nagyobb – mondja Bazsányi. Egy vers elszavalásánál viszont a lényeg: az indulat őszintesége. Ba­zsá­nyi szerint ugyanis ha egy színész vagy költő előadásában nem érződik a hitelesség és a kockázatvállalás, akkor a fellépése is hamissá válik. L. Varga úgy látja, Gorman szavalata éppen ezért lett nagy hatású, mivel a fiatal költő is őszintén állt ki az amerikai népért, vagyis a beiktatási versmondás nem vált puszta díszítőelemmé. – Gorman a versével nem egy eseményt akart feldíszíteni, hanem önmaga jogán szólni. Szóhoz jutni, sőt szóhoz juttatni sokakat.