Idén nyáron már lehetnek olyanok Magyarországon, akik egy évtizede közmunkásként tudnak csak jövedelemhez jutni, s mivel az ő foglalkoztatásukra ennyi idő elteltével nem lehet támogatást igényelni, kiesnek a közmunkaprogramokból. Velük mi lesz?
Vidéken, és főleg Kelet-Magyarországon a helyzet nem sokat javult a rendszerváltás óta, a koronavírusos időszak pedig tovább rontotta a helyzetet: bezártak az éttermek, a fürdők, kisebb vállalkozások tucatjai mentek tönkre, s utcára került térségenként több száz ember. Ők most ott állnak sorban a munkaügyi irodák előtt, vagyis egy közmunkásnak még az eddiginél is kisebb esélye van állást találni az elsődleges munkaerőpiacon, még akkor is, ha netán mentálisan, vagy egészségügyi szempontból alkalmas rá. A kérdésre tehát egyelőre nem tudok válaszolni, de ismerve a hazai viszonyokat, talán majd nekünk polgármestereknek kell megkeresni a kiskaput, átirányítani például a saját „túlkoros” közmunkásainkat a szomszéd faluba és viszont, így kikerülve a szabályozást. Elég szomorú, hogy ezt kell tennünk a saját embereink érdekében, ha az állam már leveszi róluk a kezét. Egyben biztos vagyok: a hozzánk hasonló kistelepüléseken biztosan megmarad hosszútávon a közfoglalkoztatási program, az csak álom, hogy mindenkit felszív majd a nyugdíj vagy a munkaerőpiac.
A Belügyminisztérium adatai szerint első körben idén legfeljebb 523 embert érint ez a szabályozás.
Egy ember kiesése is sok, ha azt követően nem tudja eltartani a családját, s azt a minimális jövedelmet sem képes előteremteni, amiből legalább vegetálhatna. Ezek az emberek valamilyen okból beleragadtak a közfoglalkoztatási rendszerbe, és mivel ez így alakult, az őket foglalkoztató önkormányzatok gyakorlatilag már egyfajta bázis-munkásként gondolnak rájuk, amikor az aktuális közmunkaprogramokat tervezik. Kialakult a rutin, az évek során ők is elsajátítottak bizonyos készségeket, belerázódtak a rendszeres munkába, megtanultak olyan részszakmákat, amikről papírjuk ugyan nincsen, de akár asztalosként, akár kőművesként egy adott településen megállják a helyüket. Azzal, hogy őket kilökik a rendszerből, nemcsak velük tesznek rosszat, hanem azokkal az önkormányzatokkal is, akik a karbantartási, felújítási munkákat ezekre az emberekre alapozzák. Már nincsenek karbantartó brigádok, s egy falunak nincs arra pénze, hogy vállalkozókat bízzon meg ilyen feladatokkal. A közel 2000 lelkes Ricsén legalább 15 olyan emberről tudok, aki a Munka Törvénykönyve alapján hamarosan kiesne az ellátásnak ezen formájából. Nyilván ők már az idősebb generációhoz tartoznak, néhány év múlva elérhetik az öregségi nyugdíj korhatárt, de nekik elvileg most júliusban azt kellene mondanunk: álljatok fel és menjetek haza!
Azok, akik ilyen régóta bennragadtak a közfoglalkoztatásban, vajon azért jártak így, mert a térségükben nincsenek munkahelyek? Vagy egyszerűen csak elfogadták az alacsonyabb bérrel, viszont kényelmesebb feltételekkel járó, támogatott lehetőséget?
Ezt a kérdést máshonnan közelíteném meg. A rendszerváltás idején az adott kormányok egyszerűen nem tehettek mást, mint hogy bevezették a közhasznú foglalkoztatást, mert az ipar és a mezőgazdaság átalakulásával, a gyárak bezárásával a téeszek megszűnésével nagyon sokan váltak munkanélkülivé, és őket hirtelen nem tudta felszívni semmilyen valódi munkaerőpiac. Visszatekintve az elmúlt harminc évre, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közmunka-programokra elköltött százmilliárdok rosszul hasznosultak. Persze egy-egy épületben, vagy szép parkban megmutatkozik némi hasznosság, de a fő probléma – ami miatt szükség volt és a jövőben is szükség lesz ezekre a programokra –, közel sem oldódott meg.
Mire gondol?
Ott vannak nagyobb létszámban közfoglalkoztatottak, ahol nincs a térségnek gazdasági arculata. Ha ebből a temérdek pénzből tudatosabban írták volna ki a pályázatokat, akkor ki lehetett volna alakítani egy adott térség gazdasági arculatát, s általa később az embereket is ki lehetett volna emelni a támogatott státuszból. Erre egyetlen jó kezdeményezés volt csak az elmúlt időszakban, a szociális szövetkezetek létrehozása. Ezek ugyanis már alkalmasak lennének arra, hogy átvegyék a közmunkásokat és normál munkarendben alkalmazzák őket. Persze ehhez a szociális szövetkezeteket is becsületes módon kellene működtetni és nem arra használni őket, hogy minél több pénzt vegyenek ki ebből azok, akik a tűz közelében vannak.
Orbán Viktor 2014-ben Ózdon, a hajdani kohászati üzemek területén egy időkapszula elhelyezésekor fogalmazta meg a teljes foglalkoztatottság elérésének vágyát.
A közmunkások kétségkívül javítják a munkanélküli statisztikákat. Beszédes, hogy egész Európában sehol nem számítják bele őket az igazi munkaerő-piaci statisztikákba, kivéve Magyarországon, ahol úgy teszünk, mintha a közmunkásnak valódi állása lenne. Bármikor lehet játszani a számokkal, ha például romló tendenciát mutatnak az adatok, meg lehet emelni a most 165 milliárdos közfoglalkoztatotti keretet a duplájára – s félek, hogy a koronavírus következményei miatt erre szükség is lesz – és kétszer ennyi közmunkást alkalmazni szerte az országban. Ezzel pedig egyből javulnak majd a munkanélküliségi adatok, persze csak bizonyos mértékig „játszanak” ezzel, mert ha túl jók az arányokat, akkor viszont az uniós pályázati pénzekből nem lehet többet megszerezni.
Említette, hogy a koronavírust követő válsághelyzetben bizonyára megnő majd azok létszáma, akik utcára kerülnek, és ha nem is véglegesen, de átmenetileg közmunkásként kell dolgozniuk.
S majd szembesülni fognak azzal, hogy a munkabér, amit ebben a státuszban kaphatnak, töredéke lesz a korábbi bérüknek. Hosszú-hosszú évek után 2017-ben emeltek először a közmunkás-béreken, havi 2500 forintot, s így értük el a jelenlegi közel 57 000 forintos szintet. A közmunkások talán nem számolgattak, de én igen: ez az emelés mindösszesen 30 eurócentet jelentett naponta, amiért Európában szinte egy doboz gyufát sem tudnánk venni. Nincs tehát ok, vagy valós érv arra, hogy bárhol a világban eldicsekedjünk a magyar gazdaság jó állapotával, ha csak ennyit tudunk adni a leginkább kiszolgáltatottaknak. A hazánk által is elfogadott Európai Charta kimondja, hogy az elvégzett munkáért mindenkinek legalább annyi bért kell kapnia, amennyiből meg tud élni, vagyis újra tudja termelni a saját munkaerejét. Ez lenne a minimálbér, aminek alig felét kapja meg egy közmunkás. Értem én a filozófiát, hogy ne legyen segély, és munka nélkül ne kapjon senki jövedelmet, s egyet is értek vele. Másfelől viszont aki dolgozik, azt fizessék meg! Ehhez kellene a már említett gazdasági arculat kialakítása térségenként, csakhogy az vesződséggel és gondolkodással jár. Ricsén szinte minden közmunkából épült vagy újult meg, kezdve a ravatalozótól az általános iskola homlokzatán, a kultúrház bővítésén át a saját csárda, vagy épp az idősek otthona építéséig. Erdőt telepítettünk, amiből százmilliós bevételre tettünk szert, de én ott voltam gumicsizmában a közmunkások mögött, és kitéptem a földből azokat a facsemetéket, amiket ferdén ültették el. Nem akarom megbántani polgármestertársaim némelyikét, de sokkal könnyebb seprűt és lapátot adni az emberek kezébe, hogy pirgálják az árokpartot, mint valódi értékeket teremteni. S úgy tűnik, a kormánynak is egyszerűbb ehelyett lélegeztetőcsövön tartani az elszegényedett térségeket, alamizsnaként kínálva fel a közmunkás státuszt és a hozzá kapcsolódó arcpirító munkabért. Cseppet sem viccesen azt szoktam mondani, hogy ez a kormány valóban egyetlen rászorulót sem hagy az út szélén: belöki őket az árokba.
