A Kéglidal a hét hónapos uralkodás után sem esett különösebben vissza, júliusban a második helyre került, és az év végén is „ezüstérmes” volt. Ilyen szériát még a Ne gondold! sem futott. A „nem fog mindig a szerencse könyörögni hozzád” 1967 májusától négy hónapon át állt az élen, majd szeptemberben hatodikként, decemberben nyolcadikként jegyezték. Trónfosztás nem volt, az Illés maradt az első helyen, időközben ugyanis bemutatták az Ezek a fiatalok című beatfilmet – a Kolos Zsuzsát alakító Koncz Zsuzsával a főszerepben –, és annak megannyi vadonatúj száma közül előbb a Sárga rózsa, majd a Láss, ne csak nézz! vitte a prímet a lajstromban. Nagy változás volt ez azzal egybevetve, hogy a Ne gondold! hatvanhét áprilisában Neményi Béla és az Atlantis Foxi Maxi matróz lett című felejthetetlen opusza mögött tűnt fel másodikként.
Kiváltképp nagy különbség mutatkozott az Ifjúsági Magazin Mondd meg, mit szeretsz! címmel 1966 februárjában közölt első listájához képest. Ennek élmezőnye a hazai számok tekintetében így alakult:
1. Fényes–Bacsó: Te szeress legalább (Mikes Éva), 2. Dobos–S. Nagy: Egy emberöltő oly kevés (Záray Márta), 3. Stark–ifj. Kalmár: Pletykálnak rólad (Mátrai Zsuzsa), 4. Payer–S. Nagy: Nem kell nékem nagyhercegnő (Németh József), 5. Mihály: Elment a papa, mama (Ambrus Kyri), 6. Payer–S. Nagy: Veled nem jó, de nagyon rossz nélküled (Vámosi János).
Beatesebb volt a külföldi sorrend, bár annak élén is az eurovíziós dalfesztivál 1965-ös győztese állt. Íme, a legjobbak az itthoni szavazatok alapján:
1. Gainsbourg: Poupée de cire (France Gall), 2. The House of the Rising Sun (Animals), 3. Mogol: Una lacrima sul viso (Bobby Solo), 4. Lennon–McCartney: A Hard Day's Night (Beatles), 5. Lennon–McCartney: Help! (Beatles), 6. Spencer: My Boy Lollipop (Millie Small).
A listavezető Viaszbaba olyan népszerű volt, hogy még a kottáját is leközölték Tardos Péter magyar szövegével: „Belvárosi fényes boltban áll egy viaszbaba...” Ezt a verziót senki nem énekelte, az iskolákban az eredeti francia szöveg fonetikus leírása járt körbe: „Zsö szvi zün pupé dö szirö ünö pupé dö szon...” Azért a korabeli tinédzserek jobban bezsongtak a Beatles Ticket to Ride-jáért vagy a Kinks Sunny Afternoonjáért, nem beszélve a négyszámos Illés-kislemezről, amelynek dalai közül előbb a Légy jó kicsit hozzám, majd Az utcán uralta a listát 1966 októberétől. (Eleinte „Kint az utcán” címmel jegyezte az IM.)
Nem tudom, mi volt a helyzet a korai nótákkal – magam szombatonként Metróra, vasárnaponként Omegára jártam, bár az Illés primátusát soha nem vitattam –, de a Kéglidalról Bródy János hetvenegyben azt mondta: „Minden előadáson háromszor-négyszer el kell játszanunk.” Amikor az ment itthon, odakinn a George Harrison My Sweet Lordja, a Deep Purple Strange Kind of Womanje vagy a T. Rex Hot Love-ja hódított, ám idegenben is akadtak Elment a papa, mama formátumú táncdalok. Hogy mást ne mondjak, a Middle of the Road akkoriban nyomta a Chirpy Chirpy Cheep Cheepet, amelyet kínzókamrákban alkalmazhattak volna, mert nincs fogoly, aki e kis ívű sláger két taktusa után ne törne meg. (Ma az egyperces híradó és a szívemet zúzza pont húúú! konkurál ezzel.)
Minálunk a lányok mentek el reggel, s amikor elvonult a vihar, az Illés Ambrus Kyri Halló, próbáljunk szerencsét!, Karda Beáta Nem bolondság és Monyók Ildikó Csend, végre csend című örökbecsűjével versengett a hetvenegyes Táncdalfesztiválon. Közben a koncerteken ezrek üvöltötték Szörényi Szabolccsal mámorosan: „Nem szól ránk a házmester.”
Ha lemezről hangzott, a szomszéd azért néha, furcsa hangulatban átkopogott.
