Előfizetés

Zubbony a szögön – veszélyhelyzeti kényszer: politikai szervezetbe menekülnek a leszerelni készülő rendőrök

Balassa Tamás Koncz Tamás
Publikálás dátuma
2021.04.04. 08:00

Fotó: AFP
Hadi- vagy szükségállapot idején nem lehet szögre akasztani az egyenruhát – ezzel tisztában van, aki rendőrnek, katonának áll. Azt viszont a koronavírus-járvány – és nyomában a kormány – írta törvénybe, hogy veszélyhelyzet idején sem. A rendőrségen belül ugyanakkor évek óta feszült a hangulat: hiányzik a megbecsülés, elégtelen a létszám, sok a túlmunka. Sokan évek óta tervezik a civil életüket, kilépni – leszereléssel – utoljára június és november között tudtak. Ugyanezért manapság belépnek egy pártba, cégvezetők lesznek vagy szlovák címre költöznek. Mindezekről több legenda kering, mint ahány új párttag lesz valójában, de a szokatlan esetek mégsem egyedülállóak.
Egy rendőr, nagyon helyesen, nem lehet párttag. Ha mégis csatlakozik egy politikai szervezethez, akkor az összeférhetetlen lesz a hivatásával, és ha nem szünteti meg a tagságát, leszerelik. Nem fér meg az egyenruhával az sem, ha gazdasági társaságban többségi tulajdonos vagy cégvezető valaki. Mint például P. (Riportala­nyaink többsége ragaszkodik a névtelenséghez, és erre mindannyiuknak jó okuk van.)

Haza és szeretet

P. közlekedési járőrként kezdte, majd baleseti és bűnügyi helyszínelőként dolgozott az ország egyik legnagyobb kapitányságán. A térség régen bűn­ügyileg fertőzött terület volt, ma kevésbé számít annak. „Annyira pénztelen ez az ország, hogy már a bűnözői is elmentek” – ironizál szociológiai mélységgel a volt rendőr. Sokakban hosszú évek óta munkál az elvágyódás, meséli, de van, aki tesz érte, és van, aki a csodára vár. Ő lépett. „Harminc év után szereltem le, tök jó beosztásból. Sorban állnak a helyemre, de nem hiszem, hogy be fogják tölteni, mert ezzel pénzt takarítanak meg. Így lehet igazolni azt a központi kamut, hogy 92,5 százalékos a rendőri állomány feltöltöttsége. Egy tollvonással megszüntetik a felszabadult státuszokat, és máris pofásabb a statisztika.” P.-nek mindig volt B és C terve, anyagi okokból végzett, engedélyezett másodállása. Fölépítette a civil életét, az új szakmájából vizsgát tett. Megalapította a többségi tulajdonú kft.-jét, ahol ügyvezető lett. Ez a hivatásos állomány szolgálati jogviszonyáról szóló törvény (Hszt.) szerint külön-külön is összeférhetetlen, ezért le kellett szerelni. Szembesítem P.-t azzal a közösségi médiában hangos, díványharcos véleménnyel, hogy a veszélyhelyzeti leszerelés egyenlő a dezertálással: árulás. „Milyen árulás! Halványlila fingjuk nincs róla, miről beszélnek! Ez borzasztóan nem az. Egyszer egy fórumon ezzel állt belém egy katona, két mondattal leoltottam. Az utóbbi 30 évben eleget bizonyítottam hazaszeretetből. Dolgozz úgy évtizedekig, hogy tele vagy éjszakai szolgálattal, én ’92 óta éjszakáztam, minden negyedik hétvégéd szabad úgy, hogy reggel hatkor végzel szombaton. Dolgozz minden karácsonykor, a szilveszterek kétharmadán. És közben viseld el, hogy néha úgy beszélnek veled, mint egy kapcaronggyal. Ezt mennyiért csinálnák az emberek?” „De hát te választottad ezt a hivatást!” – kapta meg P. is a kézenfekvő érvet. „Igen, és valamikor régen nagyon szerettem. De már nem így van. Amikor odakerülsz, fiatalon varázslatosnak látod az egyenruhát, hivatástudatod van, tenni akarsz a jóért a rossz ellen. Ezt a hivatástudatot gyorsan kinyírják a mai fiatalokból. Katasztrofális a hangulat, ordító rendszerhibák vannak, nem vállalt vezetői felelősségek, jövedelmi problémák. Nincsenek meg az alapvető feltételek. Csak egy példa: szép új autókkal járunk ugyan, de amikor új pisztolyt adnak, a régivel mész gyakorlatra, mert nincs pénz lőszerre. Járőrként 150-170 ezer forintot viszel haza, gyakran a családodtól távol vezényelve, miközben a TEK-nél egy tiszthelyettes is félmillió körül keres. A létszámhiány egyes helyeken tragikus. A közlekedésieknél egykor kihalásos alapon töltöttek be egy pozíciót, ma már null kilométeres embereket is beraknak. Van, ahol 80 ember helyett 17 szolgál, bűnügyileg fertőzött területen. Ha meghal valaki egy kórházban, és süt az ügyről a műhiba, a teljes kórházvezetés kiáll érted. A rendőrségen rögtön odadobnak, kivéve, ha te vagy a kapitány, mert akkor bevédenek a végletekig. Rombolják a hivatástudatot, a lelkiséget. És még sorolhatnám.”

Elég volt a maffiából

Régebben számos módja volt a leszerelésnek, mondja P. A közös megegyezés és a lemondás volt a leggyakoribb, és a 2015-ös Hszt.-módosítás előtt az is jogviszony-megszüntetést jelentett, ha valaki nem járult hozzá a feddhetetlen előélet ellenőrzéséhez. Ezt a pontot az egy évvel ezelőtti veszélyhelyzet idején a jogalkotó likvidálta. Leszerelést ér az is, ha – mint P. – önálló gazdálkodó szervezet többségi tulajdonosa vagy vezetője valaki, illetve egyre többen említik azt is, hogy ha nem rendelkezik állandó magyarországi lakcímmel. És összeférhetetlen a legszürreálisabb faktum, a párttagság is. P. korábban három magyarországi pártnál érdeklődött online. „A Momentum nem jöhetett szóba, náluk három hónap pártolótagsággal kezdődik a történet. Végül a Jobbik, a DK, és ha jól emlékszem, az LMP maradt. Valaha MSZP-szavazó voltam egyébként, de tőlük több tökösséget várnék. A Fideszbe nem akartam belépni, akkor inkább vezessenek áramot a herémbe” – meséli P. December óta egyébként egyik párt sem jelzett vissza neki. P.-nek általában mindenki gratulál, hogy összejött a leszerelése, és jó egészséget kíván neki a civil élethez. Amit nemrég kezdett meg Sándor is – igaz, ő nem húzott le egy fél életet a rendőrségnél, előbb besokallt. „Huszonnégy éves vagyok, öt éve dolgoztam a cégnél, egy kelet-magyarországi kapitányságon. Kereken 160 ezer forint volt a nettó bérem, úgy, hogy közben emeltek is rajta. A barátnőmmel szeretnénk közös életet kezdeni egy saját házban, de ehhez a kettőnk fizetése sem lett volna elég. Aztán váratlanul kaptam egy sokkal jobb fizetést ígérő, civil állásajánlatot, egy benzinkútnál” – foglalta össze Sándor, hogy miért hagyta ott a rendőrséget. A korábban járőrként dolgozó fiatal férfinak elege lett a végeláthatatlan karantén-ellenőrzésekből, az olykor 12 órás munkából is, amiért semmilyen pluszjuttatás nem járt – miközben az őket „biodíszletként” kísérő, intézkedési joggal sem bíró katonák napi 10 ezer forintot kaptak a honvédségtől műszakonként. Sándor panaszai amúgy teljesen átlagosnak számítanak a több mint 37 ezres állományban. És a jelek szerint a menekülési módja sem egyedi. Legalábbis hasonlókat olvasni a Zsaruellátó című Facebook-csoportban is, ahol december óta téma: a leszerelés a párttagsággal megoldható. Március elején „Egy volt kék” aláírással közölt egy történetet az oldal. „Megpróbáltam belépni egy politikai pártba, amely sikerült is, majd ezt szabályszerűen lejelentettem kapitányságvezetőm irányába ügyfélkapun. Ebben az iratban hivatkoztam arra hogy felszólításra sem fogom megszüntetni párttagságom – meséli a volt kék. – Ezt követően a kapitányságvezetőmmel történt egy elbeszélgetés, amelyen kézhez kaptam a felszólítását, hogy szüntessem meg a párttagságom, amelyet helyben elutasítottam. Összeférhetetlenségi el­­járás keretein belül, a következő napon meghallgattak és röviden-tömören szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak »tetteim miatt«, ezért a következő napon már mehettem is leadni a szerelésemet. (…) Sajnálom, hogy meg kellett hoznom ezt a döntést, de mivel a közös megegyezésre irányuló kérelemre, amelyet arra írtam, hogy nem tudok megélni a fizetésemből, elutasító választ kaptam, így nem volt más választásom.” A hozzászólások többsége ünnepelte a leszerelőt. „Hiányozni fogtok kékek, pirosak, lilák a Népnek, de a vezetés és a miniszteri tárca a füle botját sem mozdítja” – szomorkodott É.

És itt vannak a riaszosok is

Bár a nehézségek kapcsán a hivatásos állományról esik a legtöbb szó, nem rózsásabb a 2019-ben a belügyhöz csapott „riaszosok”, vagyis rendvédelmi igazgatási szolgálati viszonyban állók helyzete sem. A középfokú végzettséggel rendelkező riasz-alkalmazott 3 évig bruttó 230 ezer forintos fizetést kaphat, ami 7 esztendőnyi szolgálat után is csak 260 ezer forintra kerekedik. Ráadásul a veszélyhelyzet alatti felmondási tilalom őket is érinti.

De mit lép a 133 bátor?

A kommentek között megszólalt egy kis párt egyik vezetője is: „Ha esetleg valaki nem bűnpártba kíván belépni emiatt, hanem olyanba, amelyik a létesítő okiratában vállalja az erénygaranciákat, és tenne is valamit az erényes politikáért: Platón Párt.” Vázsonyi Miklós jogász, alelnök – magánemberként nyilatkozva – megkeresésünkre azt mondta: ez a történet a szolgálati jogviszony önkényes, egyoldalú, kormányrendeleti módosításáról szól. A veszélyhelyzet elrendelése mögött ugyanis nincs meg az elvárható szakmai és demokratikus felhatalmazás: ettől önkényes. Szerinte a hölgy nem dezertőr, hanem egy kiszolgáltatottságából és megalá­zottságából menekülő értelmiségi, aki jogszerű módot talált a kormányzati önkény elegáns kikerülésére. „Erre egyik rendőr dolgozó sem esküdött fel előzetesen, és nem is fogadta el korábban, méltatlanul rákényszerítették a teljes állományra, csak mert az ellopott közpénz következményeként előállt áldatlan állapotokat máshogy nem lehet kezelni – érvel Vázsonyi. – A kormányrendelet, ami önkényes jogállapot alatt egyoldalúan megtiltja a rendőrök leszerelését, zsarnoki. A tanulság az, hogy az európai értékek tükrében végül minden zsarnoki intézkedés konfrontálódik valamilyen alapvető emberi joggal vagy európai alapértékkel. Jelen esetben az egyesülési szabadság ütközik az alacsonyabb szintű kormányrendeleti tilalommal. Ha már nemcsak a rendőröknek, hanem a köznépnek is nyilvánvaló lesz a szabályozás nevetségessége, akkor a 133 bátor ember alkot majd gyorsan egy új törvénymódosítást, ami meg ezt a lehetőséget is elveszi a rendőrök elől” – magyarázta Vázsonyi Miklós. Hozzátette: eddig ilyen korlátozás csak háború és a köztársasági elnök által kihirdetett szükségállapot idején lehetett. A párt telefonszámát napokkal később hívta egy egyenruhás, és érdeklődött a belépés lehetőségéről. Elmondta: felépített egy saját céget, és most szeretne főállásban foglalkozni vele. Végignézte a pártokat, és elmondása szerint a Platón Párt tetszett meg neki a legjobban. Belépett, átutalta a 12 ezer forintos éves díjat, tagsági igazolást kapott. Utána írt még egy levelet, hogy valójában segíteni is szeretne, mert azt vallja, amit a párt képvisel.

„Imádtam rendőr lenni”

A Zsaruellátón több egykori rendőr is beszámolt a leszereléséről. Ezt hagyományos módon az első veszélyhelyzeti rendelet vége, vagyis június 18. után, és a jelenleg is érvényes szabályozás hatályba lépése, november 4. előtt tehették meg. I. novemberben akasztotta szögre az egyenruhát, 27,5 év után, lemondással. K. az év végén „szabadult meg tőlük”. A pártba belépésről ő is hallott, illetve arról is, szlovák címekre jelentkeznek be kollégák, hogy le tudjanak szerelni. Azt nem tudja, mennyire járnak sikerrel. „Egyszerűen undorító, amit a rendőrökkel művelnek évek óta, ezért is menekültem el nyolc év után” – mondja.
86300
túlórát teljesített a járványhelyzet miatt a hivatásos és riaszos állomány (utóbbiról lásd: keretes írásunkat), ebből 83 ezret ki is fizettek, a többit pedig szabadnap formájában kapták meg az emberek. Csak a januári pluszfeladatok 101 millió forintos tételt jelentettek.

Orgoványi-Fáth Andrea a gazdaságvédelmi alosztályon dolgozott mint főnyomozó. Lépését a megbecsülés hiányával, a motiválatlansággal, az alkalmatlan vezetőkkel indokolta. „Tudatosan, két évig készültem a leszerelésre, addigra lett meg az új szakmáról a végzettségem” – mesélte. Andrea leszerelése december 1-jén élesedett. Élményét a közösségi portálon is megosztotta: „Közel 28,5 év után az első nap, hogy már nem vagyok rendőrtiszt – írja. – Még szinte gyerek voltam, már a 18. születésnapomat is ott ünnepeltem. Imádtam rendőr lenni, és mindig büszke leszek erre. Még akkor is, ha a mai világban ez egy rohadtul nem megbecsült hivatás. A fotelből mindig mindenki jobban tudja, hogy mikor, mit és hogyan kellett volna csinálni. Egy percre sem bántam meg, hogy leszereltem, a reggeli eligazítások és az elmúlt pár nap történései megerősítettek abban, hogy jól döntöttem. Nem jó olyan helyen dolgozni, ahol nincs sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülés, ahol szinte mindenki motiválatlan és frusztrált a leterheltségtől, ahová szar bemenni hétfőnként.” A volt rendőr számára nem volt könnyű a döntés, hiszen egy fegyveres testület alkalmazottjából kellett új szakmát tanulnia és egyéni vállalkozóvá válnia. A legrosszabb érzés az volt számára, mikor le kellett adnia a jelvényét és az igazolványát. „Voltak céljaim, álmaim, amikért keményen küzdöttem, és most itt állok egy új élet küszöbén. (…) Az elmúlt két év nehéz volt nekem is és a körülöttem élőknek is, ezért szeretném megköszönni a családomnak és a barátaimnak a türelmet” – összegez csak három évtizednyi egyenruhás lét után a pécsi személyi edző, funkcionális tréner. A rendőrségtől leszerelők közül többen nem kerülnek messze az egyenruhától: az Országgyűlési Őrség és a Frontex, az unió közös határvédelmi szervezete (Európai Határ- és Parti Őrség) lényegesen jövedelmezőbb és nyugodtabb közeg. Mindkettőhöz történtek átszerelések az elmúlt hónapokban. Egy volt rendőr azt meséli: általában fizetés nélküli szabadsággal és rendelkezési állományba vétellel lehet a határvédelmi ügynökséghez igazolni, és ez az időszak a szolgálati törvény szerint legfeljebb négy év lehet. A Frontex-munkaszerződés viszont öt évre szól, és meghosszabbítható ugyanennyivel. „Ha a gazdaság megindul a Covid után, és lesz hova menni, sokan leszerelnek, az biztos – véli a volt rendőr. – Nekem is egyszerre jött a Frontex-állásajánlat és egy multicég közeli gyártelepének biztonsági vezetői helye. Léptem volna mindenképpen, csak azt vártam, legyen hova. A civil céghez biztos nem engedtek volna így el, és akkor nekem is maradt volna a pártba belépés…”
A rendőrségi bérekről és a felmondásokkal kapcsolatban lapunk megkérdezte a Belügyminisztériumot, de Pintér Sándor tárcája hallgat. Az ORFK – melynél a Népszava szintén érdeklődött – azzal hárított, hogy a juttatások mértékének meghatározása nem rendőrségi hatáskör. Illetve a szervezet az elkívánkozó rendőrökről sem árult el semmit, mondván: a távozni készülő nem vezet hivatalos nyilvántartást.

Etikátlan röghöz kötés

Párthoz csatlakozó rendőrről még nem hallott, de a „legbecsületesebb trükközésnek” tartja ezt a módszert Pongó Géza. A Független Rendőrök Szakszervezetének főtitkára szerint például keringenek olyan pletykák, hogy a mindenáron szabadulni próbáló kolléga csokilopást vállalt, aztán maga jelentette a bűncselekményt felettesének – így is le kellett őt szerelni, viszont immár büntetett előéletűnek számított, és ennek nyoma marad az erkölcsi bizonyítványában. Szintén kiutat jelenthet, ha valaki a fizikai vagy mentális állapotának romlására hivatkozik, igaz, az ilyen típusú bajokat bizonyítani kell – és ha sikerül, ugorhat a jogosítvány és a fegyvertartási engedély. Pongó trükkös esetek helyett inkább tömeges vágyról tud: becslése szerint a távozni készülő, de arra a veszélyhelyzet miatt egyelőre képtelenek több mint 2 ezren lehetnek. Ez a szám egyébként azt jelenti, nincs változás a korábbi évekhez képest, amikor hasonló számban, évente 2000-2500-an hagyták oda a testületet. Most viszont csapdába estek, sokan panaszolják a szakszervezetnek, hogy hiába adták be a leszerelési kérelmüket, azt felsőbb szintről, a kormányrendeletre hivatkozva visszautasították. Márpedig – magyarázza Pongó Géza – főként olyanok próbálkoztak, akiknek volt esélyük a továbblépésre, például kaptak egy jobban fizető civil állásajánlatot. Ezt a gyakorlatot a főtitkár etikátlan röghöz kötésnek tartja, szerinte a hivatásos rendőrt nem paranccsal, hanem jobb bérrel és több megbecsüléssel kell megtartani. Különösen most lenne szükség erre, amikor a járványhelyzet és az (amúgy láthatatlan) migráció rendkívüli pluszterheket ró a testületre. „Korábban a fiatalok mentek el, most már a 20-25 éves szolgálati viszonnyal rendelkező kollégák is nézegetik az álláshirdetéseket. Az nem jövőkép, hogy belépsz az állományba 150 ezres nettó havi bérrel, és húsz év múlva jó, ha megkeresed a 220 ezret” – egyértelműsíti a pályaelhagyók motivációját Pongó Géza. Márpedig szerinte az említett fizetési tartományban keres a mintegy 37,5 ezer hivatásos állományú rendőr 65-70 százaléka: azok a (szakzsargonban tiszthelyettesnek nevezett) egyenruhások, akik bűnügyeket derítenek fel, járőröznek, a határt védik vagy forgalmat irányítanak – egy­szóval akikkel nap mint nap találkozik az átlagember. Ebben a helyzetben valóságos arculcsapásként élik meg a közrendőrök, hogy januártól lényegében a duplájára hízott az országos vezetők bére, és a megyei parancsnokok is szépen gyarapodtak. „Miközben egy vezető minimum 1,5 millió forintos bruttót vihet haza, mi azért is hiába küzdöttünk, hogy a tavaly megkapott 10 százalékos bérpótlékkal idén már az alapbérünket növeljék, noha korábban erre ígéretet kaptunk. Nem változott az éves cafetéria összege sem: a közigazgatásban sikerült a duplájára, bruttó 400 ezer forintra növelni értékét, nálunk maradt a bruttó 200 ezer” – sorolta a sérelmeket Pongó Géza. Aki szerint az sem hozza meg a maradási kedvet, hogy a vidékről nagyvárosokba vezényelt rendőrök legfeljebb 38 ezer forintnyi lakbértámogatást kapnak – ez a fizetésükkel együtt is édeskevés egy fővárosi albérlet ­fenntartásához (önkormányzati ingatlanba, szállóra pedig csak kevesen jutnak be).

1333
hivatásos állományú rendőr és 644 rendvédelmi dolgozó mondott fel a cégnél tavaly röpke pár hónap alatt (az év nagy részében veszélyhelyzet volt érvényben).

Sokan azért maradnak, mert a kollégáikkal szúrnának ki, de a veszélyhelyzet végén leszerelnek

Powell Pál, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat Érdekképviseleti Szervezetének elnöke és a Belügyi Érdekegyeztető Tanács munkavállalói oldalának vezetője kérdésünkre megerősítette: tudnak olyan esetről is, amikor pártba történő belépéssel szerelt le kollégájuk, és külföldi lakcím bejelentéséről is van információ­juk, bár ezek az adatok csak közvetetten jutnak el hozzájuk. Tudomásuk van olyan esetekről is, amikor a munkavállaló bejelentette, hogy a kifogástalan életmód ellenőrzéséhez nem járul hozzá, ami a Hszt. módosításáig szintén leszerelést ért. A módosítás után ez a lehetőség megszűnt. „A rendvédelmi szakszervezetek tisztségviselőinek sokan jelezték, hogy az anyagi, egzisztenciális helyzet rosszabbodása, a sok esetben tapasztalható parancsnoki hozzáállás, valamint a túlszolgálatból adódó leterheltség, kimerültség következtében tervezik a rendvédelmi életpálya elhagyását a Covid-járvány csökkenése, a veszélyhelyzet visszavonása után. Sokan hivatástudatból, kollegialitásból maradnak még a rendszerben, hiszen ők is tudják, hogy ha most elmennek, azzal a közvetlen munkatársaikkal szúrnak ki, a maradóknak még több végrehajtandó feladat jut. Minden rendvédelmi szervnél (rendőrség, büntetés-végrehajtás, katasztrófavédelem stb.) problémát, gondot jelentene a pályaelhagyás viszonylag nem magas száma is” – véli Powell Pál. 

Heti abszurd: Gazság és mintha

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.04.04. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Hogy egyeztet-e Orbán Viktor naptárával az ismeretlen plakátharcos, azt nem tudjuk. De tény: a meghekkelt kormányzati üzenet tökéletesen rímel arra, amit Orbán Viktor Üzbegisztánban közlésbe tett (közérthetőbben blöffölt). Országszerte arcba gúnyolják az embert a kabinet sikerplakátjai, például itt van az, amelyik alap nélkül hirdeti (jó, erről nem a reklámhordozó felület tehet), hogy „újraindítjuk a gazdaságot”. Van, aki bólogat erre. Van, aki legyint. Van, aki köp. És van, aki átír: a da betűket kötőjellé formálja, és máris a valóság veszi át a sikerpropaganda helyét, miszerint: újraindítjuk a gaz-ságot. (Persze jogos a felvetés, hogy mikor hagyott fel vele a hatalom, de kár elveszni a részletekben.) Nem kérdés, hogy politikai gazság, amit a miniszterelnök beszél, miszerint azért vizitál Üzbegisztánban, mert Magyarország épp a kanyarban előz – azaz a válság közepette is erősíti gazdaságát, és az utóbbi évek kormányzati politikájával helyzetbe hozott kis- és középvállalatok a türk világban (lényegében odahaza, hisz kipcsákok volnánk) ruháznak be, és szedik meg magukat. Csakhogy épp a munkavállalók mintegy háromnegyedét foglalkoztató kis- és középvállalkozások rogynak térdre tömegesen a válságban, és a kormány nem lohol lihegve a megsegítésükre. Például a 10 milliós, kamatmentes, a vendéglátósoknak járó állami hitel kiosztási gyakorlata is meglehetősen kirekesztő: ha 2019-ben bevetted a barátnődet a cégbe; ha 2019-ben nincs meg az üzleti éved, legyen bármilyen sikeres a vállalkozásod; ha 2019-ben fejlesztettél és munkahelyet teremtettél, így a mérleg – tervezetten – mínuszba ment – nos, akkor egyik esetben sem jár segítség. A prosperálás és az innováció a jelek szerint nem számít. Így erőst kérdéses, milyen kis- és középvállalkozásokra gondolt Orbán, amelyek majd megpörgetik a közép-ázsiai országok gazdaságát. Persze ha az állami pénzen hizlalt oligarchákra gondolt, akkor az egy gazsággal felérő álszentség. Persze az is lehet, hogy nem gondolt senkire, csak a mostanában szokásos szereposztást tolja, hogy az ő ajkairól a jövőbeni boldogság méze csorog, miközben a kórus próbálja a magyar valóságra nyitni az emberek szemét. Akik erősen szorítják a szemhéjukat, nehogy szembesülni kelljen az őket körülvevő járványvilággal – hiszen élni akarnak, nem túlélni. És ezt a látszólagos ellentmondást precízen jelzik is a közvélemény-kutatások, márpedig a közzel ilyen romló állapotok között nem dacol az újraválasztásáért küzdő kormánypárt. Akkor sem, ha netán a köz a vesztébe rohan. A miniszterelnök a jelek szerint megjegyezte egykori hatalomtársa, Simicska Lajos mondását, miszerint mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen. Sőt, nemcsak memorizálta az aranyköpést, de tovább is fejlesztette, úgyhogy most úgy hangzik: mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülyének nézzék. És ezt a jogot esze ágában sincs csorbítani a rezsimnek. Így eshet meg, hogy miközben a kormányfő a „mindjárt nyitunk!” szlogent fújja, az egészségügyért felelős Kásler Miklós nem kétli, hogy május vége, június eleje előtt szó sem lehet semmiféle lazításról. És a kommunikációs gépezet mindent meg is tesz, hogy legalább a hívek elértsék az üzenetet, a tárcavezető Bayer Zsoltot kapta meg felkérdezőnek, és az ő show-ját díszletül. De mondhat bármit, a miniszterelnök kitakarja. Ez az egyszemélyes rendszerek rákfenéje. (Márpedig a Corvinus rektora, Lánczi András szerint Fidesz addig lesz, amíg Orbán Viktor aktív – azaz a rezsim leírható egyszemélyes rendszerként.) Úgyhogy Orbán csak beszél és beszél a vírus utáni életről, és ezt sokan biztatásnak érzik, hogy le lehet venni a maszkot, egy kicsit talán kevésbé kell megfogni a forintot, egyszóval el lehet kezdeni visszarázódni a normalitásba. Hát nem lehet. Legalábbis a pár hónappal korábbi Orbán Viktor szerint semmiképp. A miniszterelnök akkor a vírus elleni küzdelem sikere fokmérőjeként a halálozások számát jelölte meg. És a szomorú valóság az, hogy arányaiban sehol nem szed olyan sok áldozatot a járvány, mint nálunk. De csitt! Ez titok, felelős államférfi ilyet nem mond, akkor sem, ha a statisztikákból kiolvasható. Köpje ki ezt az adatot az ellenzék, amelyről immár köztudomású (a kormány politikusainak és médiájának szíves közlése szerint), hogy oltásellenes. És mint ilyen, kéjeleg a halálszámokban. Nem véletlenül jegyezte meg helyesen Lázár János, hogy súlyos emberkísérlet politikát csinálni a vakcinából. Persze lehet, hogy az olykor a Fideszen belül is kurucuskodó Lázár János csak úgy csinált, mintha az ellenzék lenne a bírálat címzettje.

Fel kell nézni az égre

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2021.03.28. 16:34

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Nemzetközi csapatban és nem teljesen veszélytelen országokban töltötte az utóbbi húsz év javát Zicska Szilárd. A kaposvár-töröcskei fiatalember fél éve költözött haza, hogy terciáján azt az életet élje, amit mindig is elképzelt magának. Ez az idill sokak álma: természetközeli létezés egy faluszéli házban, melynek minden szeglete hagyományokat idéz. A művelődésszervezőként végző, de külföldi szakirodalmat olvasó, agrármérnök-tudású Szilárd kivételes igényességgel műveli gyümölcsösét: régi fafajtákat telepít. Szerinte a hitelességhez nem elég a bennfentesek mégoly gondos vélelme sem, így almafáit az angol nemzeti génbankban azonosíttatta be.
Póni nagyságú ebek vigyázzák a töröcskei birodalmat. A nagyobbik, jó hetvenkilós kaukázusi juhász szuka semmivel sem tűnik ártalmatlanabb­nak, csak mert Pucoknak hívják, kisebbfajta katarzis a barátsága. A hasonló kiállású Barcs szintén tekintélyt parancsoló, de idősebb és szikárabb, hányattatott sorsú kan. Egy éve fogadta be a gazda, s így Zserbóval, a lomhább monstrumokkal szertelenkedő német vizslával hárman felelnek a csaknem hektáros területért. „A felső sarokból jól látszik a cseri víztorony teteje” – invitál Szilárd az erdőszéli, vadhálóval kerített telek végébe. A hatalmas söröspohárra emlékeztető, jó néhány kilométerre lévő betontárgy valóban a helyén van, a kilátás pazar. Nyugaton a szerdahelyi dombokra néző magaslat, keletre a kislaki tető: a zselici dombság kapujában állunk. A héthektáros, hagyásfákkal tarkított erdő szélén jókora borzvár, a végében pedig a Betyárút, ahol Patkó Bandi kerülgette a pandúrokat egykor. Ma a vadak a gyakori vendégek, Szilárd időnként vadkamerát is kitesz, hogy alaposabban megfigyelhesse őket. „A rétisas és a holló sem ritkaság, csak fel kell nézni az égre. De az emberek egyre inkább a tévében élik meg a természetet, pedig elég lenne az eget kémlelni, és ott lesz az” – mondja, és ezek után nem csoda, hogy a tévétulajdonlásra vonatkozó kérdésünkre „Isten őrizz!” a válasza. A faluvégi dombra kapaszkodó egykori marhalegelőjét, melyet négy nadrágszíjparcellából sikerült egyesítenie, úgy tizenöt éve vette meg. Később a környező erdőt is hozzácsapta a birtokhoz – egy német tulajdonossal közösen –, így sikerült megakadályozni, hogy harsány motokrosszpálya épüljön a paradicsomi csendbe.

Csigás íjjal lombok közt

Szilárd, amióta csak az eszét tudja, vonzódik a tücskökhöz-bogarakhoz, állatokhoz-növényekhez. Már bölcsődés korában többet tudott a hím és tojó verebekről az indokoltnál, az ovis dadusokat rovarok begyűjtésével foglalkoztatta. Érdeklődése később sem hagyott alább, s amikor édesapja a kardosfai vadászház gondnokának szegődött, tovább erősödött az elköteleződése. Vadászni is elkezdett, csigás íjjal. Fegyvere nagy türelmet igényel, alkalmasint a fák lombja között. „Ez az őzbak az első trófeám, tizennégy napig lestem, végül ő jött oda hozzám – mutatja a kikészített koponyát a házban. – Gyilkos bak volt, nem nőtt elágazás az agancsán, így a más egyedekkel vívott harcban életveszélyessé vált. Ezek a bakok tisztában vannak e képességükkel, és könyörtelenül ki is használják: agresszívek lesznek. Előbb-utóbb mindenképpen ki kellett volna lőni” – szabódik az érezhetően sajnálkozó, életpárti tekintetünk láttán. A vadászíjászatot az állhatatos kitartás miatt választotta. Igazából az erdő békéje vonzotta, és az idő, amelyet nap nap után megfigyeléssel tölthet. Az akár harminc kimenetel egyetlen lövésért. Vadászlesre nem megy, mivel csak viszonylag közelről oldhatja föl az ajzást, és ez a lövésszög felfedné a jelenlétét. A vadász gazdát hamar elárulja a takaros ház berendezése: a cserépkályha fölött hántolt fa ruhaszárító-keret csatlakozik a testes gerendázathoz. A téglatalapzatú, kemencés épület, melynek központjában öles fatörzs tartja a födémet, belsőépítészeti szakfolyóirat címlapsztorija lehetne. Minden rész­letében bensőséges. Tartófalait a telekről termelt földtéglából húzták, és a válaszfalakban is ott a hely szelleme: téglái a volt Petőfi elemi és a Kinizsi élelmiszeripari iskola bontásából valók. Egyiken-másikon nyest-, macska- és tyúklábnyom. A telek minden épületét Grátz Antal tervezte, aki Makovecz-tanítványként dolgozik az archaikus népi építészet gyakorlatias értékmentésén. „Ahogy betegségeinkből leghatékonyabban az Ige által gyógyulunk, úgy épített környezetünkből leginkább az Igével testesült, Igébe öltözött házak, épületek gyógyítanak – építik emberré válni szándékozó mimagunkat”, idézi az építészt a gazda Zselicben című honlapja. Szilárd később a vendégháznak beillő, egyelőre lakók nélküli tyúkól, a félkész aszalókemence és a kocsiszín homlokdeszkáin mutatja a hagyományos formavilágot idéző kivágásokat, s a kinyújtott kezet formázó tartógerendákat a ragaljában. Tíz-egynéhány volt az első kapavágás a területen, amelybe első látásra beleszeretett. „Mivel akkoriban már javában külföldön dolgoztam, így lényegében Skype-on építkeztem, ami négy évig tartott” – mondja mosolyogva. „Építésvezetőként” rengeteget segített édesapja vigyázó tekintete is.

Megvalósult az „alma”

A töröcskei permakultúrás ökogazdaságban kétszáz fa áll, a ráoltás ­miatt kétszázötven fajtával, döntően alma és körte, és némi szilva, kajszi, cseresznye, háziberkenye. Telepítőjük az almával és a körtével foglalkozik komolyan, mert azoknak az eredetét tudja szavatolni a génbank. „Az első fáimat Kovács Gyula gyümölcsész gyűjteményéből hoztam” – mesél a híres Tündérkertről, amelynek göcsejin telkein 3500 őshonos, a mikroklímát jól tűrő fajtát őriz a jövőnek a mozgalom atyja. Metszés és permetezés nélkül. Szilárd szerint egyik sem ördögtől való, és még a vegyszer is olyan, akár az éles kés, amely fegyverként és hasznos konyhai eszközként is ismeretes. A fákat elsősorban természetes környezetükben erősíti, lombtakaróval, darált pontyból készülő levéltrágyázással, esővizet megállító árokrendszerrel. Vagy éppen a mikorrhiza gombákkal: a talajban élő mikroszkopikus fonalrendszer szimbiotikus együttéléssel javítja a víz- és táplálékfelvételt, vagyis a növények immunrendszerét. A területről minden fát eltávolított, amely genetikailag nem megfelelő. „Ha már őrizzük a régi, őshonos fafajtákat, akkor tegyük azt hitelesen. Amit ma ősi magyar fajtáknak gondolunk, azokról gyakran kiderül, hogy mégsem azok” – meséli kutatásainak eredményéről. Legutóbb négy fát vizsgáltatott be az Angol Nemzeti Gyümölcsgénbankban, ahol 3000 európai típus genetikai ujjlenyomatát őrzik. Egy BBC-dokumentumfilmben hallott a cégről a YouTube-on, érdeklődött, vállalnak-e bevizsgálást, és vállaltak. „A négy, legutóbb kiküldött levélminta alapján csak egyről derült ki, hogy valóban az a fa, aminek mondták, a többit régóta ismert nemzetközi fajtaként azonosította a génbank.” Szilárd külföldi állomáshelyein szedte magára a tudást. A hét minden napján 12 órát dolgozott, és szabad perceiben olvasott. Elsősorban angolul, és szakirodalmat. Michael Phillips Holisztikus gyümölcsöskert és Mikorrhiza bolygó című köteteit meg is mutatja, az amerikai szerzőtől időszakos „levelező iskolában” tanul tovább. Mozsgói barátjától a metszés fortélyait lesi el. A korabeli antikváriuskiadványokat is olvassa, erre egy 1887-es kötet a bizonyság, amiben míves metszetek mutatják Duval vajkörtéjét és társait. Jó­kait­ is meg tudja közelíteni az almán keresztül, a romantikus regényírás jelese a kanadai renetért rajongott. Szerinte az almákért valóban lehet rajongani, különösen a szép, kívánatos termésekért, amelyeknek mennyei az ízük. Például a kirobbanóan déligyümölcsös ananász renetért vagy a parfümös batulért: almából mindenkinek meg lehet a kedvence.

Későn érik a pamuk is

Szilárd tíz éve a hozzá közel álló apai nagymamájával is ültetett almafát, de a nagyi nem várhatta meg, hogy az angol génteszten átment pamukcsemete termőre forduljon. Ez idén nyáron lesz először kóstolható, ahogy minden más vadalanyra oltott fánál évtizedet kell várni az első termésre. A nagymama emlékét nemcsak a fában őrzi, hanem egy egyedi könyvben is, amelyben a beszélgetéseik leiratát nyomtatta ki. Az ízes, olykor egészen hétköznapi közlések közül kettő mozgóképen is megmaradhatott: a dödölle- és a sóspogácsa-készítés tudománya. A 43 éves töröcskei gazda megélhetését egyelőre nem biztosítja a gazdaság. A terve az önellátás, amikor az egyszer csak sarokba szorított ember nincs kiszolgáltatva senkinek. „Ez az idő már majdnem eljött” – utal a járványhelyzetre. A függetlenedés fatermeléssel, esővízhasználattal elkezdődött, és a prémium tyúkóllal, a faluban lévő vendégházzal és a komposztworkshoppal, valamint a távolabb tervezett húsmarhateleppel folytatódhat. Erőnlétét mint külhonban képzett crossfitedző tartja karban, és ha kell, kaszálással, amit egy szekérrel járó, a jószágokról a böglyöket zöldégetéssel elűző, paraszti létet őrző utcabelitől igyekszik eltanulni. „Egyszer a kaszámmal csapkolódtam éppen, amikor láttam, hogy vágja a rendet. Nézegettük-nézegettük egymást, aztán megismerkedtünk” – meséli, és az azóta újított old school marhaszarvtokból előveszi a fenőkövet. Kaszálni most nincs mit, de a pengefogást megmutatja. Elköszönésünkkor Barcs, az agg kaukázusi az egyik apró csemetét ölelő lombágyon melegszik. „Ez a Tibi fája” – eszmél Szilárd, és fotót készít a telefonnal a megrázó pillanatról. Barátja, a természet iskolájának mestere, a tavaly tragikusan elhunyt Szombathelyi Tibor neve kerül elő, akinek nemcsak a kutyáját, hanem a fáját is befogadta a töröcskei gazda. Zicska Szilárd gyermekkori álmából már csak a család hiányzik, de bízik benne, hogy hamarosan ez a vágya is valósággá válhat. Kalandos, kacskaringókkal teli útkeresés van mögötte, de mint a tévedésekről mondja, „a kanyarokat az embernek be kell vennie”.