Előfizetés

„Orbán Viktor számos NER-es szabályt megszegett”

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.21. 07:00

Fotó: BEATA ZAWRZEL / AFP / NurPhoto
A Transparency International Magyarország feljelentést tett és pert kezdeményezett II. Zsigmond Ágost gyermekpáncélja „visszaadása” miatt.
December 24-én határozott úgy a kormány, hogy II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélja tulajdonjogát a Lengyel Köztársaság részére ingyenesen átruházza. A kormányhatározatot jegyző Orbán Viktor a díszpáncélt február 17-én a krakkói Várban – a visegrádi országok miniszterelnökeinek a V4 megalapításának 30. évfordulójához kapcsolódó találkozóján – adta át ünnepélyesen. A magyar miniszterelnök beszédéből kiderült: a díszpáncél „visszaadásával” a lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki hivatalos kérésének tettek eleget. A páncél ezt megelőzően a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében és alapleltárában volt, sokáig II. Lajos gyermekpáncéljának hitték – egy több évszázados tévedésnek megfelelően. Lengyelországban először 1970-ben járt, de facto sosem volt II. Zsigmond Ágosté. A december 24-i kormányhatározat az állami vagyonról szóló 2007-es törvényre, valamint a lengyel–magyar kulturális és tudományos együttműködésről szóló 1993-as kormányrendeletre hivatkozott.   A Transparency International Magyarország (TI-H) január 15-én közérdekű adatigényléssel fordult a Miniszterelnökséghez, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériumához (EMMI), többek között azt kérve, a műtárgy elidegenítéséhez szükséges miniszteri engedély, műtárgynak a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) alapleltárából törlésére vonatkozó miniszteri engedélyt megalapozó szakvélemény másolatát küldjék meg, nevezzék meg azt a jogszabályi rendelkezést, amely lehetővé tette, hogy a díszpáncél tulajdonjogát ingyenesen átruházzák a Lengyel Köztársaságnak. Az EMMI 90 nap után megküldött válaszából kiderült: a műtárgy elidegenítéséhez szükséges miniszteri engedély, a műtárgynak az MNM alapleltárából törlésére vonatkozó engedély egy aláírást és keltezést sem tartalmazó helyettes államtitkári leiraton alapult. Ám az állami vagyonról szóló 2007-es törvény szerint állami vagyon tulajdonjogának ingyenesen átruházhatósága nemzetközi szerződésben vállalt, segítségnyújtási vagy más kötelezettség teljesítése érdekében lehetséges. A lengyel–magyar kulturális és tudományos együttműködésről szóló 1993-as kormányrendeletben ilyen nincs. Ráadásul a nemzeti vagyonról szóló 2011-es törvény alapján a páncél a nemzeti vagyon része, e törvény értelmében pedig csak törvényben meghatározott feltételekkel és esetekben lehet a nemzeti vagyon tulajdonjogát ingyenesen átruházni. „A tisztánlátás kedvéért szögezzük le, hogy a kormány és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök ezúttal csupa 2010 után, vagyis a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kialakított szabályt szegett meg. Nem a szabályokkal volt tehát a gond, hanem azzal, hogy a kormány még a saját maga alkotta előírásokat sem tartja tiszteletben. A Gyermekpáncél elajándékozása törvénysértő volt, és az, aki ezt engedélyezte, valamint végrehajtotta, megszegte a rábízott állami vagyon kezelésére vonatkozó kötelességét, és kárt okozott, amivel hűtlen kezelést valósított meg” – olvasható a TI-H közleményében amely szerint a hatályos törvények alapján nem lehetett volna a Lengyel Köztársaságnak ajándékozni II. Zsigmond Ágost gyermekpáncélját. Ezért a TI-H hétfőn feljelentést tett, valamint pert kezdeményezett a Legfőbb Ügyészségen. „A kormányhatározat mind formai értelemben (törvényi rendelkezés hiánya), mind tartalmi értelemben (nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség hiánya) ellentétes az állami vagyonról szóló törvénnyel” – olvasható a Polt Péter legfőbb ügyésznek címzett levélben.

Krimibe oltott korrajz

Horváth Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.20. 11:30

Kósa Henriknek nem kellett volna meghalnia. A diplomata ma már alighanem bottal járna, de még bőven itt lehetne köztünk, ha Kulcsár István nem öli meg. De az egykori rádiós könyörtelenül kinyírta, mert manapság kevesen olvasnak sima korrajzot, krimi viszont nincs hulla nélkül. A bajuszos nőcsábászt fel kellett áldozni az olvasmányosság oltárán, de halála nem hiábavaló: akit érdekel, most első kézből ismerheti meg, milyen volt fél évszázaddal ezelőtt a moszkvai magyar kolónia élete. Meg kicsit a moszkvaiaké. Kulcsár leningrádi egyetemistaként, majd a Magyar Rádió moszkvai tudósítójaként megint olyan témához nyúlt, amelyben igazán otthon van. Akárcsak tavalyi, Nem ezt ígértétek című korrajz-regényében, most is saját tapasztalatairól, a vele történt vagy általa akkoriban hallott sztorikról ír. Még a házból sem lép ki, amelyben tudósítóként maga is lakott: a Kutuzov sugárút 7/4 valós helyszín, ahol gyakorlatilag minden Moszkvában élő és dolgozó magyar megfordult. Márpedig ők nem voltak kevesen, hiszen a egyetemistákkal együtt egyszerre 2-3 ezres kolónia folyamatosan cserélődött, így szerény számítások szerint ma is több tízezer embernek ugrik be a sárga köves, hosszú épület, srégen szemben a ma inkább Radissonként emlegetett Ukrajna szállóval, aljában a szuvenírvadász külföldiek pumpolására szakosodott Berjozka bolttal. Itt végezte ki Kulcsár szegény Kósát, hogy elmesélhesse, miért volt a szovjet időkben öt-hat lelakatolt hűtőszekrény az egykori nagypolgári lakások előterében. (Megfejtés: mert annyi család lakott bennük, ahány szobásak voltak és a társbérlők persze nem bíztak egymásban.) A szerző kíméletes szereplőivel, mert nem nevezi őket a valódi nevükön, de biztosak lehetünk benne, hogy többségük nem a fantázia szülötte. Az álcázásban az idő is segítségére van: ötven év után már kevesen ismernek rá a kor (amúgy tipikus) figuráira, például az oroszul nem beszélő, munkáskáder nagykövetre vagy a kereskedelmi képviselet gazdasági dolgokban járatlan vezetőjére. A rejtvényfejtésnél talán izgalmasabbak is az élet apró részletei. Például az, hogyan lehetett Moszkvában jegyet szerezni egy éppen sikeres filmet vetítő moziba vagy mivel foglalkozott bódéja átlátszatlan üvege mögött a Kutuzov sugárút 7/4-nél posztoló rendőr. A krimi megoldása végül semmivel sem meglepőbb, mint hogy a külföldi diplomaták és tudósítók lakásait lehallgatta a KGB. No de nem is ezért érdemes elolvasni a Gyilkosság a magyar követségen-t. Infó: Kulcsár István: Gyilkosság a magyar követségen Atlantic Press  

„Ki beszél itt boldogságról?”

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2021.04.20. 11:00

Fotó: BALOGH RUDOLF
Molnár Ferenc három kisregényének központi témája a szerelem. Az író már fiatalon is tudta a siker receptjét: árnyaltan ábrázolni izgalmas nőket.
A kötet három kisregényt tartalmaz, melyek eredetileg a XIX-XX. század fordulóján a Budapesti Naplóban jelentek meg folytatásokban. A majdan világhírűvé váló szerző mindössze 21 éves az első, 22 a második, 24 a harmadik közlésekor. Zsengéknek számítanak tehát, noha hírlapíróként, afféle literátus emberként már nevet szerzett magának, így az egyik mű beharangozásakor az újság korántsem alaptalanul hangsúlyozza: „Molnár Ferenc nem szorul dicséretre. ismeri már a magyar olvasóközönség”. A nő és férfi kapcsolata, illetve ennek legintenzívebb formája, a szerelem mindhárom alkotás középponti témája. Közös bennük továbbá, hogy a női főszereplő valamiképpen megsérti az uralkodó szokáserkölcsöt, emiatt bűnhődnie kell. Elza, a Jour-fix kisasszony középponti alakja este gardedám nélkül találkozik szerelmével, a légyottnak azonban szemtanúja lesz egy ismerős társaság, az „erkölcstelenségnek” gyorsan híre megy, a normaszegő hölgyet a kiközösítés szégyene fenyegeti. Az Egyetlenegy asszony Évája azért kénytelen visszavonulni a fővárosból egy kis felvidéki bányászfaluba, mivel megcsalta – egyébként kicsapongó – férjét. Az utolsó ház falusi femme fatale-ja bármi áron kitörni szeretne fiatal életének roppant szűkösre szabott kereti közül, a Pestre költözés álmát férfi támasz nélkül is valóra váltja, így előbb-utóbb kóristalány lesz belőle, ami ebben a világban kitartottság szinonimája. A bűnhődés után az egyedüli járhatónak tűnő út, mint ezt Elza kisasszony elég keserű sorsa mutatja, a házasság, majd az ügyesebb, a lebukást elkerülő normaszegés. A fiatal Molnár Ferenc centrális nőalakjai rendre árnyaltabbak, mint a férfiszereplők. Ez utóbbiak ráadásul jóval esendőbbek: megbízhatatlanok, hipokriták, mindent ígérnek a testi közellét vágyteli pillanataiban, de amikor ezeket – józan fővel – valóra kellene váltaniuk, rendre megfutamodnak, infantilizálódnak. A vakmerőknek tűnő hősszerelmesekről előbb-utóbb kiderül, hogy csupán pipogya fráterek. Végül is – egy-két jelentéktelen mellékszereplőt leszámítva – elég gyenge jelleműek. E művekben tehát a nők többnyire bátrabbak, eszesebbek, így rokonszenvesebbek is, mint a nekik hódoló fiatalemberek, bár az emberismeretük időről időre csődöt mond: méltatlan frátereket tüntetnek ki bizalmukkal. Persze, Molnár hősnői koruk, azaz a XIX-XX. század fordulójának gyermekei. Egzisztenciálisan mindegyikük fatálisan kiszolgáltatott, életkörük kizárólagosan a magánszférára korlátozódik, s olykor az igazi férfiasságról is meglehetősen idejétmúlt elképzeléseik vannak. Ugyanakkor egy pillanatra sem feledhetjük, hogy az ifjú szerző érzéki nőalakjainak erotikus kalandjai izgatóan újszerűek voltak. A Budapesti Napló nem véletlenül közölte a reájuk épülő regényt, a szerkesztők ugyanis pontosan tudták: a bennük kibontakozó érzelmi tűzijáték elkápráztatja az olvasót. „Ki beszél itt boldogságról?” – kérdezi az egyik szereplő (s e fordulat szó szerint ismétlődik majd Az éhes város című regényben), méghozzá teljes joggal, hiszen ebben a világban nincs egyetlen beteljesült szerelem sem. Az „amour passion” itt leginkább valami romboló szenvedély, mely azonban nélkülözi az őt máshol rendszerint megillető nagyságot: leginkább groteszk és szánalmasan naív. A szerelmeseknek rendre keserű csalódás a sorsa. E kisregényekben akadnak motiválatlanoknak tűnő fordulatok, klisészerű figurák, sablonos fejlemények. Kötéltánc a Niagara fölött című tanulmányában Veres András méltán figyelmeztet arra, hogy „a pályakezdő Molnár Ferenc szépírói teljesítményét még legsikerültebb műveiben is lerontja a publicisztikus elnagyoltság és a túlhangsúlyozott didaxis”. Ugyanakkor persze, a fiatal író már pontosan tudta, mi kell a sikerhez. Bevált receptje szerint érdekes, izgalmasan titokzatos, szép nők, fordulatos – olykor meglepő – eseményekben gazdag cselekmény, szellemes elbeszélésmód, emlékezetes poénok. S e bőkezűen adagolt molnári mixtúra ma sem lehet hatástalan. Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony Athenaeum, 2020.