Magánbörtönben él mindenki -interjú Egressy Zoltánnal

Olyan időket élünk, amikor harc folyik mindenféle autonómia ellen. Mérgező légköröknek egyébként lehetnek akár pozitív hozadékai is, elősegíthetik például új kifejezésformák megszületését – véli Egressy Zoltán író, akinek Gordiusz című karanténkomédiáját online mutatták be a napokban.

Ha egy drámaíró karanténhelyzetben karantén témájú darabot ír, az elsősorban terápia, vagy inkább egzisztenciális kényszer?

Szerencsére egyik sem. Tavaly tavasszal a Litera felkérésére írtam a Gordiuszt, lett belőle egy felolvasószínházi előadás, aztán megkeresett a Zichy Szín-Műhely azzal, hogy Léner András rendezésében bemutatná a Hatszín Teátrumban. Terápiás céllal egyébként sem szoktam írni, ha pedig egzisztenciális kényszer állna fenn, akkor vélhetően más műfajjal kísérleteznék, nem egy háromszereplős tragikomédiával.

Önt hogyan érintette a vírus?

A kényszeres bezártság szerintem elsősorban tudati szinten hat rosszul. Lehet azt mondani, hogy egy író úgyis otthon ül és ír, tehát nem sokat változott a helyzete, de ez nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű. Eleinte több ismerősöm mondogatta, hogy ez tulajdonképpen hasznos, végre egy kicsit befelé lehet fordulni, de úgy látom, ez a legelszántabbak esetében is csak egy ideig tartott. Mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni, de alapvetően borzalmas, embertelen az egész. Egyfajta magánbörtönben él mindenki, és nagy a tanácstalanság.

Mintha ez rajzolódna ki a Gorduszból is, méghozzá elég harsány színekkel, pedig épp ön idézte az online bemutató utáni beszélgetésben egy kritikusát, aki azt írta: „Egressy Zoltán pasztelldarabokat ír, amelyeket a színház színesre fest.” A Gordiusz viszont önmagában is szenvedélyesen szól az árulásokról, a szembenézéshiányáról és a párkapcsolatok őrületig fokozódó abszurditásáról, amelyet a karantén csak tovább erősít.

Ami rossz, azt biztos felerősíti. A Gordiusz persze csak egy irodalmi mű, amelynek írása során elsősorban a komédia eszköztárát használtam, esetenként „harsány színeket” is. De amennyire komikus az alaphelyzet, annyira tragikus is. Általában egyszerre látom mindkét nézőpontból a világot. Egy színdarab mikroközösségek, emberi kapcsolatok szintjén, konkrétumokból kiindulva tud általánosabb érvényű dolgokról beszélni, más kérdés, hogy mikor mi találja el az embereket. Azt szeretnék, ha szembesítenék őket a saját életükkel, vagy ha felvillantanának nekik valami mást? Az irodalom, a színház személyiségformáló hatásában valamennyire hiszek ugyan, de azt is tudom, hogy a világot nem változtatják meg. Talán nem is feladatuk. Az sem kevés, ha kérdések merülnek fel a befogadókban.

A karantén miatt kezdett el újra festeni?

Teljesen véletlen, hogy éppen most kaptam megint kedvet hozzá. Ezek nagyon ritka és esetleges alkalmak. Jólestek a pozitív visszajelzések, néhány képem vászonnyomata el is került egy galériába, meg lehet vásárolni, de ettől még nem vagyok festő. Viszont mostanában sokat gitározom, ami azonban összefügg a karanténnal. Régen doboltam, azt nehéz volna lakásban művelni, úgyhogy inkább csendesen akkordozgatok. Legalábbis remélem. Még nem dörömböltek a szomszédok. Aktuális kedvencem a b-moll.

Megunta az írást vagy csak a határait próbálgatja?

A fő csapásirány az írás, azon belül különféle műfajokat művelek – a többi pedig hobbi. Amelyek viszont kellenek, mert feltöltenek, bár én az írást sem tekintem alapvetően munkának. Vagy legalábbis nem tudom úgy hívni. Kifejezetten élvezem a szöszöléseket, az újragondolást, a javítást, az átírást, a húzást, jól elvagyok ilyenkor magammal. Mindezzel együtt kell lendület, kedv, egy alapvetően energikus állapot ahhoz, hogy aztán viszonylag jóban lehessek a végeredménnyel. Legalábbis ez a tapasztalatom. És az is jó, ha az ember tele van kétségekkel, így tud kellőképpen szigorú lenni magához.

A kulturális élet, beleértve a színházat, ideológiai szétszakadását miként szemléli?

Hol szomorúan, hol rémülettel, de csodálkozás már nincs bennem. Az egész ország szét van szakadva, ez egy folyamat része, most érte el ezt a területet. Már magának az ideológia szónak a felbukkanása is idegesítő, hiszen a kultúra, a művészet nem lehet más, mint kreatív, bátor és mindenekelőtt szabad. Olyan időket élünk, amikor harc folyik mindenféle autonómia ellen. Mérgező légköröknek egyébként lehetnek akár pozitív hozadékai is, elősegíthetik például új kifejezésformák megszületését.

Az SZFE-vel történtekhez mit szól? Tanított, vagy adott órát korábban az egyetemen?

Az SZFE láncszem a sorban, az előbb említett autonómiaellenesség egyik áldozata. Nem tanítottam, és tanulóként sem jártam oda, személyes viszonyom tehát tulajdonképpen nincs az intézménnyel, de szolidaritásból őrt álltam én is, csatlakoztam a tiltakozásokhoz. Mindig lehet javítani körülményeken, csak mintha nem lenne elmagyarázva, mi miért történik, miért kell például kiszervezni egy állami tulajdont magánkézbe.

Mit gondol, reális elképzelés, kivitelezhető a FreeSZFE mozgalom keretében továbbvinni az egyetem korábbi szellemiségét?

Ezt nem tudom megítélni. Ami a mozgalmat illeti, megvan a veszélye egyfajta kifulladásnak, más ügyekben volt már példa ilyesmire.

Ez a korábban említett egyre durvább szétszakítottság miként befolyásolta a személyes kapcsolatait? Van olyan színház, ahol azért nem játszanak Egressy-darabot, mert önt valahová besorolják?

Ilyesmit nem vettem észre. Azt viszont a legkülönfélébb területeken tapasztalom, hogy az átpolitizáltság olyan mértékben sző át mindent, hogy ennek előbb-utóbb vége kell hogy legyen, mert kezd kibírhatatlanná válni. Nem tudom, van-e még ügy, amit nem politikai hovatartozás alapján ítélnek meg. Ez egészen abszurd. De a személyes kapcsolataimat mindez nemigen befolyásolja, többnyire olyan emberek vesznek körül, akikkel nagyjából hasonlóan gondolkozunk a világról. Igaz, ez egyfajta buborék is persze. Ugyanakkor egy író közönsége jó esetben nem csak azokból az emberekből áll, akik a napi híreket ugyanúgy értékelik, ahogy ő. Amit gondolok a mindennapjainkról, az a színdarabjaimnál talán pregnánsabban van benne a regényeimben, a Százezer eperfában például, amelyben eláll a szél Magyarország felett, vagy a Hold on-ban, amely ugyan 2050-ben játszódik, de a jelenünkről és a közeljövőnkről szóló gondolatkísérlet. Van bennük humor, de nem mondanám, hogy vidám regények.

Ön szerint milyen hozadéka lehet a kortárs drámát tekintve a járványhelyzetnek? Hogyan lehet majd innen továbblépni? Lehet-e egyáltalán?

Témát adhat, de a lényeget nem érinti. Ami globálisabb probléma, az az, hogy formailag mi történik. A színház élő dolog, az élmény nem helyettesíthető online előadásokkal, streameléssel. Egy útifilm sem olyan, mintha a helyszínen lennék. Nem csap meg a szellő. A színek nem valóságosak. Bár az is igaz, hogy a térdem nem fájdul meg, ha a szobában ülök. Szóval jó az is, csak mégsem ugyanaz.

Ír még karanténdrámát, netán más műfajban jelentkezik, vagy egyelőre marad a festés és a gitározás?

Nem gondolnám, hogy „karanténdrámákat” fogok termelni. Nemrég fejeztem be egy mesekönyvet, ősszel jelenik majd meg, és egy zenés darab prózai részének a megírását is, várom a színházak nyitását, hogy színpadra kerüljön. Szerkesztgetem a készülő novelláskötetemet, most pedig mindenekelőtt nekiülök egy b-moll variációnak, de csak a magam és a szomszédok örömére.