Atipikus Amerika

Volt egyszer egy zenekar, szólni többet nem akar – énekelte 1992-ben, Nyugati pályaudvari búcsúkoncertjén az LGT, és ez a sor a legjobban nem is a Locomotivra, hanem a Crosby, Stills, Nash & Young kvartettre illik. Az angolszász négyesnek ugyanis 1970-től 1988-ig egyetlen stúdióalbuma volt – koncert- és válogatáslemeze sem sok –, de az az egy olyan nagyot szólt, hogy megjelenésének ötvenedik évfordulóján kiadták újra. David Crosby így kommentált: „Egyfelől örülök, hogy megjelenik, mert büszke vagyok a lemezre. Másfelől nem igazán érint a dolog, mert nem tettek mást, mint hogy újracsomagolták. Közülünk Graham Nash az, aki szeret visszanézni a múltba, engem az ilyesmi nem érdekel.”

A jubileum tavaly lett volna, ám közbe jött a világjárvány, így az idén májusban jelent meg újra a fél évszázados Déjà Vu, amelyet annak idején egy hónap híján két évig jegyeztek a Billboard LP-listáján, 1970. május 16-tól egy hétig elsőként is. Több mint nyolcmillió példányt adtak el belőle; már két héttel a kibocsátása után aranylemez lett, ami abból a szempontból sem meglepő, hogy a korong hat hónapon át készült, nem kevesebb, mint nyolcszáz órányi stúdióidő volt benne.

Pedig csak a Helpless című számot játszotta fel egyszerre Crosby, Stephen Stills, Nash és Neil Young. „A felvételt hajnali háromkor fejeztük be, amikor már elfogyott a kokain, és lelassultunk” – emlékezett Nash. (A kábítószer később sem kerülte el a fiúkat. Crosby 1985-ben kilenc hónapot töltött Texas állam börtönében, mert – miután ittasan egy kerítésnek hajtott – autójában heroint és kokaint, valamint pisztolyt találtak, noha nem volt fegyverviselési engedélye.) A többi nóta szólamait külön-külön játszották fel, Crosby mondta is: „Nem vagyunk tipikus zenekar. Minden szabályt megszegünk. Ha akarunk, szólóalbumokat készítünk. Megváltoztatjuk a rock and roll szabályait.”

A négyes 1969. augusztus 16-án Chicagóban adta első, és két nappal később bizonyos Woodstockban második koncertjét. A Déjà Vu-lemezen van is egy Woodstock című dal, ám azt nem az együttes tagjainak valamelyike, hanem a legendás fesztiválon nem is szereplő Joni Mitchell írta. Mitchell előbb Crosby, majd Nash szerelme volt, utóbbi miatta vált ki a Holliesból, hogy hozzáköltözzön Los Angelesbe. Így beszélt kedveséről: „Amikor Jonival beléptél egy szobába, a helyiség fénybe borult.” Crosby sem tudta feledni Mitchellt, aki azért szakított vele, mert megcsalta őt a nemsokára halálos autóbalesetet szenvedő Christine Hintonnal. A That Song About the Midway című számot Crosbyhoz írta – búcsúdal gyanánt – Mitchell, akinek Blue című 1971-es nagylemezét minden idők harmadik legjobb albumaként rangsorolta a Rolling Stone magazin. (Az az 1971-es esztendő egészen tűrhetőnek mondható, Marvin Gaye abban az évben megjelent LP-je, a What's Going On áll ugyanis az első, míg a Beach Boys 1966-os Pet Soundsa a második helyen.)

A Déjà Vu feszült légkörben készült annak ellenére is, hogy Crosby úgy vélte: „Zeneileg hihetetlen kémia volt négyünk között.” Ezt az állítást kontrázza az a konfliktus, amely Stills és Young között kialakult, előbbi ugyanis nem győzte kritizálni kollégáját, mondván: „Rockzenekarban akar folkmuzsikát játszani.” A számok azonban csodálatosan sikerültek, a már említett Helplessen és Woodstockon kívül a címadó Déjà Vu, a Carry On, a Teach Your Children vagy az Our House egyaránt a műfaj történetének páratlan hangvételű, irányadó darabjai közé tartozik. Na persze, korántsem kezdők játszottak: Stills és Young azelőtt a Buffalo Springfieldben, Crosby a Byrdsben zenélt, arról meg már szó esett, hogy Nash a Holliesban domborított. A manchesteri együttes hatvan kis- és huszonhat nagylemezt jelentetett meg, ezek közül a legkülönösebb az 1967-es San Remó-i fesztiválon olaszul elénekelt Non prego per me.

A CSNY kvartett unikuma – a Déjà Vu album után – a tizennyolc évvel később közösen felvett második stúdiólemez, az American Dream volt.

Bár ami korszakos négyest illeti, az amerikai álom már hetvenben megvalósult.