Köszönjük

Felnőtt már egy generáció anélkül, hogy tudná, milyen érzés, amikor a magyar kormány köszönetet mond egy kommunista államnak „a magyar nép nevében”. Nem is idézném föl, hogy mely esetekben történt ez meg korábban – bár talán nem én vagyok az egyetlen, akiben rossz emlékeket idéz –, mert nem lenne teljesen méltányos.

Részben azért méltányos lenne, mert a kínai vakcina, a kínai egyetem, a kínai vasút, a kínai hitel ugyanúgy a befolyásszerzés és az annexió eszköze – ha puhább is valamivel –, mint azok a gesztusok, amelyeket egy rendszerrel ezelőtt megköszöntünk. De ezúttal talán fontosabb, milyen érzés a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetés birtokosainak (és most nem az utóbbi néhány évben a pártszolgálatukért kitüntetett fideszesekre gondolok, hanem Rubik Ernőtől Portisch Lajosig sokan másokra), hogy Szijjártó, amikor ugyanezt az elismerést átnyújtotta Vang Ji kínai külügyminiszternek, egy szélsőségesen demokráciaellenes, kereszténység- és kisebbségüldöző diktatúra kiszolgálójával helyezte őket egy platformra.

Nyilván nem az a megoldás erre, hogy tömegesen visszaadják a keresztjüket, de azért ha eljön egyszer egy korszak, amikor normálisan kezd el működni ez az ország, talán érdemes lenne lefektetni bizonyos áthághatatlan alapelveket az állami kitüntetésekkel kapcsolatban, hogy ha már úgymond a magyar emberek nagyrabecsülését és köszönetét jelképezik, legalább ne kelljen szégyenkeznünk egynémely viselőjük viselt dolgai miatt.

És persze az is fontos lenne, hogy olyan érdemeket, olyan teljesítményeket jutalmazzunk, amelyeknek az értékéről, a minőségéről a társadalom már konszenzusra jutott. (Bőven vannak ilyen érdemek és teljesítmények, azért említettem példaként a fenti neveket.) A Fidesznek, Orbán Viktornak, Mészáros Lőrincnek stb. tett szolgálatok elismerése pedig hadd legyen a Fidesz, Orbán Viktor, illetve Mészáros Lőrinc feladata, lehetőleg saját zsebből – mindhárom zseb elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen még a jelenkori kommunisták kitüntetéséhez is a miénkben kotorászni.