Levegőosztásra várva – azaz a „leittasodott váltókezelő” esete Magyarországgal

Attila meseországban: a magyarságnak nem először gyűlt meg a baja a párhuzamos valóságot mímelő nemzetvezetéssel. Nincs viszont az a hűséges propaganda, Németh Balázs vagy Bohár Dániel, aki a járvány halottait feltámasztaná, a mélyszegények tányérját megtöltené. Koncz István, a Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület elnöke szerint az ország múltba révedő és ottragadt állapotba került: látványkorszak ez egy zárványországban. A mérgező hazugságáradat, a kicsinyes, hebrencs diktátumok és a gátlástalan lopás azonban már építi a szövetséget a generációk között.

– A világjárvány atomjaira szedte a magyar társadalmat: a kezdeti romantikus összekapaszkodás után (piros szívek a kórházi dolgozóknak, karanténslágerek) még erősebb lett az embereket szétválasztó politikai és gazdasági feszültség. A rezsim a hibás, amelyet a szembenállás éltet?

– A járvány nemcsak a társadalmunkat, a világot is atomjaira szedte. Az emberek – kiszorulva a közösségi terekről, egyre növekvő egzisztenciális veszélyben – a legalapvetőbb létezési mezőben, a családban tapasztalhatták meg személyiségüket, világlátásukat, életjártasságukat és helyzetkezelési képességüket. Ilyen próbapálya, individuális konfliktuskezelési időszak még nem volt nemzetünk történelmében. Európaizálódó személyiségként most mérettettünk meg először igazán, globálisan vizsgázott – Csepeli György és Popper Péter kifejezésével – a „magára hagyott generációk, az idősök és a fiatalok” élet- és tűrőképessége, a hatalom embersége/embertelensége. A fájdalmaikkal, tehetetlenségükkel magukra hagyott emberek átláthatatlan, manipulatív, megosztó és mindinkább hazug dicshimnuszokkal találkoztak, ez volt a kormányzati kommunikáció. A veszélyhelyzet irgalmatlanul mérgező mozzanataitól lefegyverzett értelmiség, a sok százezer tanuló, az egyébként is jövőkép nélküli kis fizetésű emberek, illetve azok, akik hirtelen munka- és jövedelem nélkülivé lettek, naiv hittel várták a kormány „felmentő seregeit”.

Ilyen válsághelyzetben, amikor – Durkheimet idézve – „a világos szabályok hiányában kialakul a társadalmi anómia” (normavesztés), maguktól is felerősödnek a társadalmi konfliktusok. A hatalom kezdetben áttolta a védekezés kockázatát a társadalomra, s ezzel lemondott a segítőkész értelmiségről és a legelveszettebb milliókról. Azonnali segítség helyett arrogánsan és rosszkor hirdette, hogy „nincs visszaút a segélyalapú társadalomhoz”. A tekintélyuralmi tendenciák felerősödtek, és azóta is butítanak, befolyásolnak, manipulálnak. Ferge Zsuzsa kifejezésével élve: folytatódik a „gyűlöletalapú társadalom” építése. A hullámokban előtörő embertelenség érzetét kiváltó intézkedések – vagy tétlenkedések – miatt egyre erősödött az elégedetlenség, a felháborodás, a kétségbeesés, a düh. Majd jött a közöny, a csömör, az újfajta (infokommunikációs) rabságérzet, a szociális, anyagi és szellemi biztonság hiánya, az intellektus leértékelődése.

– Várható egészséges válasz a társadalom immunrendszerétől?

– Mintha kezdené lezárni a közönyt a manipuláció, a szegényedés-kilátástalanság, a szerettek elvesztése. Erősödik a cselekvés igénye, a jelkép- és példaképkeresés. A megalázott, szenvedő, gyászoló generációk ugyan még nem tartoznak össze, de már összekacsintanak, és formálódik köztük a kohézió. Egyre többen mondják: „erre nem megyünk”. Megszólalnak, és szervezik magukat az okos generációk, köztük a világlátott értelmiségiek. Jövőbe mutató, hogy egyre többen vágyják a tisztességet a becstelenség helyett. A vidék nem veszítette el a kollektív életösztönét, csak – átmenetileg – az öntudatát és önbecsülését, de a magyarságát, a kultúráját, s „mindenáron megvédem a családomat” érzését nem.

A vidék mélyen tudatában van az állapotának. Tudja, hogy sok százezren élnek kiszolgáltatva, gyakran középkori körülmények között, és hogy csak magára számíthat. S számít is: mélyen rejtőzik benne az erő, amely évszázadokig megtartotta Magyarországot és Európát, miközben a hatalmon levők ezerszer korrumpálódtak, elloptak mindent, s látványosan most sem segítették. A népben megérett a változtatás igénye (elsőként az elszámoltatás, a felelősségre vonás és az ellopott vagyonok visszaadásának igénye) és akarata, csak még nem mozdul.

– Mi mozdíthatja meg?

– A hatalom önfelszámoló cselekedeteinek tobzódása tömegeket mozgathat a tisztánlátás és a lépéskényszerek felé. Az emberek „levegőosztásra” várnak. Várják a kibontakozás tervével – és nem ígéretével – érkezőket, akik nem cserbenhagyni, kirabolni akarják őket. A jelenlegi hatalom csak hápog, sunyít a helyi kiskirályok mögött, s nekik, de sokszor a hatalomra törekvőknek sincs elég karakteres hangja feléjük. De vajon meddig tűrik a szorítást a vészhelyzetben segítség és perspektíva nélkül hagyott milliók? Meddig viselik el, hogy magukra hagyták őket legszentebb ügyükben, az életük, a családjuk megvédésében? E szorítás béklyóját szétfeszítő kohézió formálódik, és hamarosan nem lesz nemzeti opció a harc és a szembenállás generálása. Az ország békében akar élni, s csak azokat fogadja el, akik képesek ezt megteremteni.

– Miért maradtak el sokáig az adekvát társadalmi reakciók? Vagy a demokratikus reflexek tompulása után tényleg kínai és orosz típusú autoriter vezetésre vágyna az ország?

– A releváns társadalmi reakciók csírái megvannak, ezekből akár rohamszerűen is szárba szökkenhet a változás. A felelőtlenség, a felelősség áttolása másokra, a gátlástalanság, a nap mint nap ránk öntött, mérgező hazugságáradat, a kicsinyes, hebrencs diktátumok, a vezetők szövege és a valóság közötti szakadékok, a kormányfő „leittasodott váltókezelő”-szindrómája felnyitja a tömegek szemét, s erős változtatási igényt indít el. A szimilaritás (hasonlóság) sugalmazásának napi kísérletei („én is bérből és fizetésből élek”), a nép „begyében” lévő nagy problémákkal való nem törődés (köztörvényes devizahiteles bűntett vagy a magánnyugdíjak intézményes lenyúlása). De ide tartozik a rokonok, a feleségek, a haverok mérhetetlen és pofátlan gazdagodása, a még meglévő nemzeti, épített értékek vagy a földek gátlástalan ellopása, a már nem is takargatott, sunyi vagyonszerzések, a király és udvartatásának a kereszténység és vallásosság látszatát keltő kinyilatkozásai, és a mind gyakrabban reflektorfénybe kerülő „fertő életmód” is. Az általános véleményt egy vezető színésznő fogalmazta meg pontosan: „A jelenlegi vezetés kirabolta az országot.”

– Pedig számos fordulópont, konszolidációs lehetőség kihasználása emelhetett volna szobrot Orbánnak. Van még visszaút számára?

– A fent említett ordító tények egy részét hamar szüntethetné a hatalom, hiszen számos példa van a parlamenti többség rapid törvénykezésére. De a túlnyomó többségben már semmiféle bizalom, hit nincs a hatalom iránt, és – talán a járványkezelés hatására is megvilágosodva – nemet mond az autoriter hatalomgyakorlásra. Tömegek nem akarják ismét „megégetni” magukat, s tehetetlenül veszélyben látni a szeretteiket. Az emberek egy ideig el is fogadják, vagy talán el is várják, hogy a valóságtól megóvják őket, de amikor a szikár valóság a személyes köreikben jelenik meg, akkor a hatalmi kinyilatkozások helyett konkrét helyzetképet, ténylegesen segítő mechanizmusokat és a döntésekhez elengedhetetlen valóságos információkat várnak. Mindez elmaradt a vezető politikusaink, de az őket szolgáló médiumok részéről is.

– Zsebre vágott média nélkül aligha jutott, züllött volna idáig az ország.

– A hatalom tömegkommunikációs stratégiájának és az agytröszt által kimunkált, a maga módján profinak mondható közlési módszereknek jelentős szerepe van a bizalomvesztésben. A túlélés legfőbb bizalmi eszköze a hiteles információadagolás lehetett volna, ám ennek ember- és nemzetidegen módszereinek a tömegét tapasztaltuk meg. Nálunk továbbra is folyik a népbutító, manipuláló mákonyosztás, álomvilágba menekülés, megbízva ezzel elsősorban a hatalom által alkalmasnak vélt manipuláló személyeket, köztük a leporolt hitelteleneket is.

Ezt még az sem változtatta meg, hogy fellépéseik, szövegük nyomán a világ egyre több pontján gondolják azt rólunk, hogy ocsmányul beszélő, gyalázkodó, primitív nép vagyunk. A Szentatyát degradáló útszéli kommentek és vérlázító kommentátorok menthetetlenek. Hányingerrel gondol ezekre az emberek többsége, s mindinkább vágyik gazdái „kicserélésére”. Amikor a politikai „látványpékség” és az „újraindított sikerhajsza” áll a hivatalos propaganda középpontjában, akkor ki kell mondani, hogy a király nem jól öltözött, vagy egyenesen meztelen.

– Hová lett a valóság?

– A talpunk alatt van. Aki a földön jár, látja, hogy milliószámra nyomorognak az emberek, és sokféleképpen gyászol a kisemmizett ország. Mindez nagy biznisz keveseknek, ami többé már nem adható el. Más lett Magyarország, mást akarnak az emberek. Egy széles körű, 20 ezres reprezentatív mintával lefolytatott kutatás szerint döbbenetes a lecsúszottság, s az ország legtöbb táján fellelhető újszegénység. Tapintható a fiatalok többségének kilátástalanság- és haszontalanságérzése. Általában emigrációban van a vidéki értelmiség nagy része. Csaba László közgazdász szavaival: „Nem előre, hanem hátrább haladunk.” Természetesen tudjuk, hogy ez a helyzet nem mindenben az elmúlt évek terméke, de ettől még a felelősség a ma hatalmon levőket is terheli.

– Hogy éli meg az ország ezt a körmönfont tudathasítást?

– A realitásérzék eróziója és a hatalmon levők álomvilágba menekülése (képtelenek kezelni a valóságot, ha ismerik is egyáltalán) kognitív funkciózavarokat okoz, és a bizonytalanság, a bizalmatlanság (ezek nem értenek hozzá) érzéseit váltja ki. Megjelennek a megkérdőjelező, a valós tényeket is hamisnak vélő, s azokat terjesztő-elemző reakciók. Megszaporodnak a kuruzslók, az önjelölt váteszek, a hamis politikai-lelki próféták is. A vészhelyzetben segítségre váró emberek mindenbe belekapaszkodnak a tragédia elkerülése, az élet érdekében, politikai bűn kóklerek kezére adni őket.

Ilyen légkörben visszafordul, és egyre inkább süvít a bumeráng. Felerősödik az a helyzet, hogy ölni lehet a lelki szféra gyötrelmeivel és a kezelési képtelenséggel is, amelynek hatására megváltoznak a személyközi reakciók, s a józan észre alapozódva kidurrannak a lufik – itthon és Brüsszelben. A vidék ocsúdik, a nép már nem viccel, hanem szentségel, morog és gúnyolódik, „durcás kismalacnak” aposztrofál például egy vezető politikust.

– Milyen állapotban van ma Magyarországon a néplélek?

– Horatius szerint „amit a nép megad, holnap könnyen veszi vissza”. Főleg akkor, teszem hozzá, ha visszaélnek a delegáltsággal. De a nép nagy része még nem érzékeli, hogy az elmúlt 10 évben a rezsim átfordult egy autokratikus valamibe, és a hatalom egy ember kezébe került. Miközben a nemrég megjelent „Orbán-szabályból” már mindent tudhatunk az urizáló hatalomgyakorlásról, az ócska trükkök kitervelőiről.

Sokan érzik, hogy ez a korszak egy új civilizáció, a természetes és mesterséges intelligencia szimbiózisának a kezdete, de ennek nyoma sem látszik nálunk. Egy múltba révedő és ottragadt állapotban vagyunk: látványkorszak a zárványországban. A látványon keresztül „beszélget” önmagával szüntelenül, egy végtelen öndicsőítő monológban a fennálló rend. A magyar látványkormány szembemegy a forgalommal, az EU „zárványává válik”. A nép sokáig nem ismerte fel, hogy hipnotizőr áldozatai lettünk, de ma már sokak számára egyre világosabb, hogy amit ígérnek és csinálnak, nincs összhangban a társadalom szociális helyzetével, az emberek többségének a várakozásaival. Mérő László szavaival élve: „Orbán, a zseniális szélkakas” kihasználná az emberek lelkületét saját céljai eléréséhez, de mind kevésbé hat rájuk. A Csepeli György által infokommunikációs évfolyamoknak és generációknak nevezett fiatalokat már elveszítették.

A nép – ha tud róla – nem szereti, hogy a fideszes képviselők kifutnak a parlamenti bizottság üléséről, ahol saját miniszterük beszámolóját hallgathatták volna meg. Nem szereti, ha veszélyben vannak a szerettei, s ha a vezetői magára hagyják a bajban. Nem szereti, hogy globálisan elégtelen a korrupció elleni harc Magyarországon. Indulat gyűlik a rangkórság (parisztokraták), a kormányzati dáridók, a rokonok-haverok kistafírozása, a gőg és az – Eszterházy Péter szerint a gyávaságból és bizonytalanságból eredő – arrogancia miatt is. Acsarkodó, mocskolódó, igénytelen kincstári egyenszövegekkel nem lehet pozitívan hatni. A lakájmédia győzelmi híradásai körül is drasztikusan fogy a levegő.

– Hová tartunk?

– A megváltozott tömeghangulatot, az „action” közeledését jelzi a félelem fent és lent, az „ezt már nem!” érzése, a motivált-hergelt alattomos, ellenséges reakciók, a zsarolás, a megfélemlítés, a szekérvárak. A célra fordított közvélemény-kutatás, a létbizonytalanságban élő, megsebzett tömegek, a félelem-féltés, a fájdalom-gyász-megalázottság generálják a változás tömeges igényét. Mintha támadás előtti állapot lenne. A történelmi bűnök elkövetésének, a vezérkultusz erősödésének, a nemzet kirablásának hatásai jelentkeznek, az ellenségképgyártás, a kivagyiság, a letaposás és a segítség koncepciózus hiányának az eredményei visszafordíthatatlanul jelezhetik ezt.

A tömeges, fő dilemma az: hogyan lehet megnyerni az embereket, a csaknem gerince tört népet? Miként valósítható meg a Csengey Dénes barátom által megfogalmazott, és eddig minden kormány által jegelt levegőosztás? Ugyancsak ő mondta, hogy „Fogjuk kézen egymást, és álljunk útjába a politikai kommandóakcióikkal Európa második elrablására készülő bikáknak”. Ezerkilencszázkilencvenben, és ma is aktuális.