Van-e ok a derűlátásra, esély az amerikai-orosz kapcsolatok javulására a genfi csúcstalálkozó nyomán?
2021 nyarán egy új, történelmi fordulat kezdetén állunk. Az elit- és tudomány-ellenes, szélsőséges, populista, nacionalista hullám az utolsó éveit éli, befolyása máris csökkent az utóbbi időszakhoz képest. Az atlanti szövetség visszanyerte korábbi jelentőségét. Boris Johnson brit miniszterelnök, akit nem sokkal ezelőtt még Donald Trump elvtársának tekintettünk, most lelkesen egyetért a demokrácia értékein alapuló politikát hirdető Joe Bidennel. Marine Le Pen ellenben nagyon csalódottan nyilatkozott szélsőjobboldali pártja legutóbbi szerepléséről a francia regionális választásokon. A zöldek németországi népszerűsége példamutató, Netanyahu megbukott Izraelben, az osztrák politika pedig ismét a centrum felé vette az irányt. A populista lengyel párt, a Jog és Igazságosság (PiS) elvesztette támogatóinak egyharmadát, s hasonló a helyzet Szlovéniában is. Magyarországon egyelőre még csak bizakodni lehet, de erre van ok: a Fidesz ellen felvonuló koalíció győzelme 2022-ben reális lehetőség. Persze bőven vannak a világban negatív fejlemények is, de mégis örülnék, ha a többnyire pesszimizmusra hajló magyar értelmiség is észrevenné a pozitív esélyeket és változásokat. Hozzáteszem, hogy a történelemben persze semmi sem végleges, lesz hátraarc, lesz kultúrharc és feltehetően háború is, a diktatúrák és a diktatúrácskák hatalom iránti ragaszkodása aligha változik, univerzális probléma marad a múlt átfestése az éppen divatos politikai hangulat szellemében, de mégis: sokkal több ok van az optimizmusra, mint egy évvel ezelőtt.
Az amerikai-orosz kapcsolatok javulására is van esély. Putyin részletes nyilatkozata a csúcstalálkozó után, amelyben agyba-főbe dicsérte Bident és kifigurázta azt a Trumpot, aki őt négy éven át a szövetségesének tekintette, nemcsak meglepő fejlemény, de potenciálisan jelentős is. Ilyesmi talán még sohasem fordult elő az amerikai-szovjet vagy az amerikai-orosz kapcsolatokban. Ennek ellenére sok a megoldásra váró probléma, közülük az első az évek óta tartó orosz beavatkozás Amerika politikai és gazdasági életébe a kibertámadások vagy a Facebookon terjesztett álhírek, dezinformációk révén. Ugyanakkor az orosz gazdaság roppant gyenge és nem tud lépést tartani a Kreml politikai ambícióival. A két ország közötti gazdasági egyenlőtlenség - az orosz GDP nagyjából Olaszországéval vagy Kalifornia államéval hasonlítható össze - és Putyin ebből fakadó kisebbségi érzése szinte megoldhatatlan dilemma.
Egyáltalán, létezik-e olyan megoldás, amely mindkét félnek javára válna vagy ez egy "nulla összegű játszma", ami jó az egyiknek, az automatikusan rossz a másiknak?
A két ország kapcsolatának, mint a múltban, most is három dimenziója van. Egyszerre, egymással párhuzamosan van együttműködés, van konfliktus és sajnos van konfrontáció is. Ez a három dimenzió tartós, ebben nincs változás, de valami remény azért van, hogy a hangsúly nem a konfrontáción lesz. El tudom képzelni, hogy a külpolitikában nagyon járatos és a dolgokat józanul megítélő Biden nemcsak Afganisztánból vonja ki az amerikai csapatokat, de valamennyire csökkentené az Egyesült Államok katonai jelenlétét a Közel-Keleten is, és Moszkva ennek nyomán talán kevesebb bajt okozna az iráni, valamint a szíriai rendszer támogatásával.
A tévériporter Rachel Scott Genfben feltűnést keltett a politikai gyilkosságokra és az ellenfelek bebörtönzésére utaló kérdésével: mitől fél Putyin?
Szerintem semmitől. Nincs rá személyes oka. A nyugati sajtó eltúlozza az orosz ellenzék szerepét és befolyását. Lehet, hogy Alekszej Navalnij tábora viszonylag jól szerepelne egy szabad választáson, de hát ő börtönben van és amúgy sem lesz szabad választás. Ukrajna NATO-tagságát is kétlem, a jelenlegi körülmények között még felvetni sem lehet. Ha félelemre tehát nincs is oka Putyinnak, a politikával kapcsolatos aggodalomra azonban valóban van. Képtelen megoldani a járvány döbbenetes következményeit. A gazdaság egy helyben topog. Népszerűsége az ukrajnai beavatkozás után az egekbe szökött, azóta azonban folyamatosan csökken. Az orosz nagyvárosok aránylag mérsékeltebb és liberálisabb politikai légköre – mint szinte mindenhol – veszélyesen ütközik a falvak és a kisvárosok avítt világával. Amikor legutóbb Moszkvában jártam, egy régi ismerős, aki még csak nem is ellenzéki, azt magyarázta nekem, hogy a fővárosban elég jól lehet élni, csupán egy baj van: az, hogy körös-körül Oroszországgal van körülvéve.
No és van-e oka félnie Bidennek? 2022-ben mennyire lesz fontos a külpolitika?
Öt hónap után el lehet mondani, hogy Biden sokkal, sokkal sikeresebb, mint azt akár támogatói, akár ellenfelei várták. Amerika megmozdult, a gazdaság fellendülőben van, a tőzsde is tovább szárnyal. Most éppen New Yorkban töltök néhány napot, számomra is meglepő a vírus utáni életkedv. Már alig látni maszkot, a vendéglőkbe napokkal előre kell asztalt foglalni, a munkanélküliség újra a normálisnak tekintett öt százalékot közelíti. Sok-sok állás betöltetlen, különösen a vendéglátóiparban, ahol óriási munkaerőhiány van. Az viszont igaz, hogy a politikai élet egyelőre sajnos nem tükrözi a kedvező gazdasági és társadalmi változásokat. A Republikánus Párt politikusainak többsége továbbra is a trumpi szélsőséget hirdeti, ami azt jelenti, hogy nem politikai ellenfélként, hanem ellenségként tekint Bidenre és általában a Demokrata Pártra. Szerencsére most úgy tűnik, hogy a republikánusok józanabb csoportja végülis támogat egy alaposan meghúzott infrastruktúra-fejlesztő törvényjavaslatot, de ez sajnos már nem Eisenhower vagy akár Nixon vagy Bush pártja. Én az évtizedek során többször szavaztam republikánus jelöltekre és még ma is távol tartom magam a Demokrata Párt radikálisan baloldali szárnyától, de már csak a Demokrata Pártot tekintem egészséges alternatívának. Pedig nagyon nagy szükség lenne egy hatékony, de nem örökké ellenséges ellenzékre!
Ami Biden külpolitikáját illeti, a legfontosabb kérdést máris megoldotta. Az atlanti szövetség visszanyerte kohézióját és egyben önbizalmát is. A jó hírű Pew Research Center 12 országban folytatott felmérése szerint a Biden elnök iránti bizalom 75 százaléknál tart, míg ugyanerre a kérdésre egy évvel ezelőtt Trump elnök mindössze 17 százalékot kapott. Arra számítok, hogy Joe Biden szinte mindennapos megszólalásait a liberális demokrácia védelmében hatásos akciók követik. Ehhez remek társra talált Antony Blinken külügyminiszter személyében. Persze továbbra is rengeteg probléma van – Tajvan és Dél-Korea biztonsága, az iráni helyzet, Kína globális ambíciója, nem is beszélve a diplomácia nehéz feladatairól Törökországgal vagy éppenséggel Izraellel kapcsolatban. Biden szerintem tisztában van azzal, hogy ezeknek a konfliktusoknak és nézeteltéréseknek egy része, talán a nagyobb része, a közeljövőben megoldhatatlan marad, pláne akkor, ha az amerikai nép nagy többségét továbbra is csak Egyesült Államok belső helyzete foglalkoztatja.
Nőtt vagy csökkent Genf után Európa mozgástere?
Genf, azaz a Biden-Putyin találkozó után is, de London és Brüsszel, a G7 és a NATO csúcsértekezletei nyomán feltétlenül igen. Ugyanis elsősorban Európa nyugati része, de Lengyelország is üdvözli azt a baráti, kétoldalú kapcsolatrendszert, amelyet Biden felajánlott. Európa szinte egységesen támogatna egy olyan amerikai külpolitikát, amely a diplomáciára és nem a katonai beavatkozásra tenné a hangsúlyt. A bideni külpolitika ebben az irányban indult el, s ez Európának máris tetszik és a mozgásterét is növelheti.
És Magyarországé?
Mindaz, amit Európáról mondok ebben az interjúban, egyelőre nem vonatkozik Magyarországra. Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy az atlanti vonat elhagyta az állomást… A magyar kormánynak még itt-ott akad támogatója, például Szerbia, de már a V4 sem az, ami a 90-es években volt. A fő kérdésekben senki sem támogatja a magyar kormány betegesen nyugatellenes pozícióját. Orbán Viktor közelmúltbeli beszédében az Európai Unió átalakításáról kifejtett hét pontjával például se a csehek, se a szlovákok, de még a lengyelek sem érthetnek egyet. Mellesleg Orbán hasonmása, Recep Tayyip Erdogan elnök olyan gazdasági problémákkal küszködik Törökországban, hogy ismét a Nyugathoz kellett fordulnia. Ha fogadóember lennék, arra fogadnék, hogy még Putyin is előbb fog alkalmazkodni az 1945 óta, majd 1990 után kialakult világrendhez, mint Orbán. Ez a “fogadás” azonban azonnal elveszti aktualitását, ha 2022-ben a magyar szavazók többsége visszatér az 1990-es évek kül- és belpolitikájához, a Göncz Árpád, Antall József és Horn Gyula által fémjelzett demokratikus irányvonalhoz. A jövő ugyanis újra az integráció és a demokrácia felé hajlik, amelybe a hazafiság nagyon is belefér, de a populista, nacionalista handabandázás nem.
