A kabuli repülőtérről naponta érkező drámai felvételek megrázzák a világot. A nyugati civilizáció menekül. Helikopterek keresik kétségbeesetten a leszállóhelyet, diplomaták, üzletemberek zsúfolódnak repülőkön, a vesztüket érző helyiek pedig kétségbeesetten kapaszkodnak a gépek bármilyen markolható részébe – és a pusztulásba zuhannak. Sokkhatás.
Persze nem tudni, meddig tart ez az eszmélés. Valószínűleg addig, amíg minden csatornán szembejönnek a káosz képei, amíg a mieink meg a Nyugat fiai haza nem érnek. Nem valószínű, hogy követjük, miként uralják és kormányozzák Afganisztánt a tálibok. És akkor megnyugszunk. Helyesen tesszük, mert – némi malíciával – nem történt semmi különös. Volt már ilyesmire példa. A gyarmatbirodalmak felbomlásakor, Algériában, Vietnamban, a szovjetek afganisztáni beavatkozásánál, és nem is olyan régen, az Arab Tavasz idején, majd Irakban. Csak azokat a képsorokat már kisodorta fejünkből az idő és a sok-sok újabb hír. Annyi, hogy zömük felett elsiklunk, egy-két brutálisabb, sorsfordító történésből – például az Iszlám Állam vérengzéseiből, a tragikus, pusztító szíriai polgárháború szétbombázott városaiból – talán megmaradt valami a fejünkben-lelkünkben, persze leginkább a minket is érintő menekülthullám miatt. De összességében nem áll össze, mi történik.
Miért figyelnénk hát oda, hogy mi zajlik Mianmarban (Burmában), ahol a muzulmán rohingya kisebbség tömeges üldözése után – az egyik legnagyobb menekültválságot idézte elő, csak nem Európa irányába – nemrég épp katonai puccs volt tömeges letartóztatásokkal? Ki foglalkozik Jemennel, ahol 2014 óta dúl polgárháború? Afrika pedig messze van, jó focistákat ad Európának, nem érdekesek hát helyi konfliktusai, a fegyveresek sem, például az etiópiai polgárháború vagy a dél-szudáni krízis számtalan halottal, többmilliónyi menekülttel.
Pedig lenne értelme követni a távolinak tűnő világrészek eseményeit is, hátha kirajzolódnak belőlük általánosabb, globális mozgások, összefüggések, melyek fényében egy afganisztánihoz hasonló dráma, egy menekülthullám és a saját helyzetünk is jobban értelmezhető. Hiszen lehet, „mindössze” arról van szó, hogy a gyarmati sorból felszabadult „harmadik világ” kezd saját társadalmi valósága, etnikai-vallási szerkezete mentén rendeződni, alakítja állami működésének szerves kereteit (az országhatárokat is beleértve) – és ez szinte törvényszerűen vezet számtalan véres eseményhez. A nagyhatalmak pedig érdekeik mentén igyekeznek kontrollálni a folyamatot, hol sikerül, hol nem, olykor egymásba is botlanak. De lehet, hogy másról van szó.
140 nyelvű Bábel
Mindenképpen érdemes egy kicsit körülnézni Afrikában, ahol nagyon dinamikus átalakulások zajlanak az utóbbi évtizedekben, áttekinthetetlennek tűnő, pusztító konfliktusokkal együtt. Tarrósy István, a Pécsi Tudományegyetem Afrika Kutatóközpontjának vezetője így összegzi az ellentétek általános okait: „A konfliktusok jelentős része az adott térségben létező etnikai feszültségekre, számos esetben vallási alapú törésvonalakra vezethető vissza. Márpedig nagyon kevés ország – például Madagaszkár vagy Szomália – tekinthető a mi fogalmaink szerint etnikailag homogénnek. Általában nagyon sok népcsoport él az afrikai államokban. Összetűzések akkor robbannak ki, ha valamelyikük magához ragadja a hatalmat, teljesen kizárva a többieket. Dél-Szudánban a nuerek és a dinkák etnikai nepotizmusa tartja fenn a polgárháborút, Etiópiában a tigrék szeretnék visszaszerezni korábbi befolyásukat az oromókkal és amharákkal szemben.”
Tarrósy István szerint sok országban kihívás a nemzeti egység megteremtése. Tanzániában például sikeres volt a tanzán nemzeti identitás létrehozása: egy 140 nyelvet beszélő népességből kellett egyfajta nemzetállamot kovácsolni. Ha maga az állam gyenge, kíméletlen harc indulhat a népcsoportok között érdekeik érvényesítéséért.
„Sokszor egyszerűen az élethez szükséges háttér biztosításáról van szó. Egy jó marhalegelő vagy akár a tiszta víz óriási kincs lehet. Birtoklásuk élet-halál kérdése a népcsoportok számára” – állítja a kutató.
Természetesen rengeteg feszültséget okoz a gyarmatosítás öröksége. Elég arra gondolni, a gyarmatosítók sosem vették figyelembe, hogy a népcsoportok milyen területen élnek együtt. „Amikor a XIX. század második felétől kialakult az európai versenyfutás Afrikáért, addig együtt élő csoportokat vágtak szét – magyarázza Tarrósy István. – Előfordul, hogy ma három független ország területén találhatók, mint például az északkelet-afrikai afarok, és saját államot akarnak. Ugyancsak súlyos következménye lett a gyarmatosítók igazgatási módszereinek. A britek Lord Lugard elképzelése alapján igyekeztek helyi vezetőket, főnököket bevonni az irányításba, hogy rajtuk keresztül értsenek szót a helyiekkel.
Amibe szinte bele volt kódolva a mai afrikai államiság legfontosabb problémája, a diszfunkcionalitást okozó, mindent átható korrupció.
A főnökök abban váltak érdekeltté, hogy saját népcsoportjukra építve gyakorolják a britektől kapott jogosítványokat. Részben innen ered, hogy ma is egyes népcsoportok kezébe kerül a hatalom. Patrónus-kliens rendszerek alakultak ki, és ehhez járult még az afrikanizáció (a fehérek mielőbbi mellőzése a kormányzásból), ám az 1960-as, '70-es években kevés volt a képzett afrikai szakember. Mindez lényegében a működésképtelenség szélére sodort sok afrikai államot.”
Kizsákmányolók és menekültek
A gyarmati rendszer megszűnése persze nem jelentette azt, hogy a külső szereplők távoztak a térségből. Afrika ma egy óriási, egyre bővülő piac, bő 1,3 milliárd emberrel, olcsó, kíméletlenül kihasználható munkaerővel – jelenti ki Tarrósy. Ráadásul megjelent egy nagyjából háromszáz milliós, vásárlóképes „középréteg”. A kontinens nyersanyagkészletei káprázatosak. Szinte bármi található itt, a kőolajtól a földgázon keresztül a korszerű elektronikai eszközök gyártásához szükséges koltánig. Újabb és újabb lelőhelyeket fedeznek fel.
Nem csoda, hogy minden külföldi gazdasági erő igyekszik jelen lenni, beruházni, akár az infrastruktúra fejlesztésébe is. A volt európai gyarmatosítók mellett jelentős érdekeltségei vannak az Öböl menti országoknak, Kínával együtt több ázsiai szereplőnek, egyre aktívabb Törökország. De Oroszország és a mi régiónk, a Visegrádi Négyek is mozgolódnak. A versengés nemegyszer a konfliktusokra is kihat. Szudánban például harminc évig a népirtással is vádolt al-Basír volt hatalmon. Az Egyesült Államok úgy döntött, kivonul innen a cégeivel, mire a kínaiak azonnal megjelentek, és ma már ők dominálják a szudáni kőolaj kitermelését, szállítását. Nem egy esetben nem zárható ki az sem, hogy a gazdasági terjeszkedés érdekében külső szereplők támogassanak konfliktusokat. De többnyire inkább biztonságos környezetet szeretnének teremteni befektetéseik számára. A sok-sok véres konfliktus felveti a migráció problémáját is. Tarrósy István hangsúlyozza, hogy elsősorban belső migrációról van szó. Az elvándorlások mintegy 85 százaléka a kontinensen zajlik.
„A dél-szudáni polgárháború következtében nagyjából négymillió ember kényszerült elhagyni otthonát, közülük kétmillió az országon belül próbál biztosabb helyet találni, a szegénység miatt semmi esélyük messzire eljutni, legfeljebb a délen szomszédos Ugandába, ahol már kétmillió körül van a menekült dél-szudániak száma. Mindenkinek érdeke lenne a konfliktus megoldása, de se az Afrikai Unió, se más közvetítő országok nem értek el sikert. De az újabb etióp konfliktus is 5-10 hónapja húzódik, és ott sem látszik a megoldás.”
Gigászok csatája
És hogy miért vesznek részt a nagyhatalmak ezekben a folyamatokban? Az afganisztáni példa mutatja, hogy ez még az Egyesült Államok esetében sem mindig világos. És ma már szinte minden konfliktussal kapcsolatban felbukkan Kína. Egyre élénkebb vita folyik arról, vajon a gazdasági érdekeken túl világuralmi ambíciók is meghúzódnak-e aktivitása mögött. Matura Tamás Kína-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének oktatója úgy véli, a globális jelenlét ellenére az ország elsősorban saját kelet-ázsiai pozícióinak erősítésére összpontosít. Ami akár világméretű konfliktust is szülhet, hiszen az Egyesült Államok a térség másik meghatározó szereplője. Dél-Korea támogatója, Japán legfontosabb biztonsági partnere, és ma lényegében ő felügyeli a tengerek szabad hajózhatóságát. Ebben a küzdelemben Kínát több hátrányos tényező sújtja, elsősorban geopolitikai szinten.
„Míg az Egyesült Államokat kelet-nyugati irányból egyszerre védi az óceánpajzs, és gazdaságilag elérhetővé teszi számára a világ szinte összes térségét, Kínát tizennégy ország veszi körül a szárazföldön, és tengeri szomszédai is számosak, atomhatalmak, a délkelet-ázsiai nemzetek 600 milliós tömörülése, a világ harmadik legnagyobb gazdaságával rendelkező Japán – magyarázza Matura Tamás. – Szembe kell néznie a közép-ázsiai országok bizonytalan politikai helyzetével is. Fontos tényező továbbá, hogy Kína másfél milliárdos népességének 92 százaléka az ország keleti-délkeleti területein él. Itt koncentrálódik gazdasága, itt vannak legnagyobb városai, ami nagy sérülékenységet jelent, hiszen a tenger felől a térséget könnyen támadhatják a nagyobb hadiflották. Ezért jelenleg Kína fő geopolitikai törekvése, hogy a Kelet- és Dél-kínai-tenger biztosításával csökkentse ezt a veszélyt.”
Pici sziget, nagy ázsió
Természetesen emögött komoly gazdasági érdekek is húzódnak. Japánhoz és Dél-Koreához hasonlóan Kína is relatíve igen szegény nyersanyagokban. Viszont a Kelet-kínai-tenger igen jelentős kőolaj- és földgázkészletet rejt. E területeknek többsége jelenleg Japán gazdasági övezetében található. Ezért a nacionalizmusba csomagolt kínai–japán szigetviták igazi tétje, hogy amennyiben a Szenkaku-szigetek Kínához kerülnének, megszerezné a körülöttük húzódó kizárólagos gazdasági övezetet is, és így döntően ő tudná kiaknázni az említett nyersanyagkészleteket.
„A Dél-kínai-tengernél hasonló a helyzet – folytatja Matura Tamás. – Geopolitikai jelentősége miatt Kína egy évtizede építi itt mesterséges szigeteit, katonai bázisokat kialakítva, hogy az amerikai és más helyi flották ne nagyon tudjanak partjai közelébe kerülni. Másrészt a térségben még nagyobb kőolaj- és földgázlelőhelyre bukkantak. És persze szem előtt kell tartani, hogy a Dél-kínai-tenger a világ egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala, becslések szerint a világkereskedelemnek akár a fele is áthajózhat ezeken a vizeken, a kínai, japán, koreai kőolajellátási láncoknak pedig a 90 százaléka vonul át rajtuk. A két tenger között pedig ott húzódik Kelet-Ázsia kulcsa, Tajvan szigete. Országegyesítő megszerzése megnyitná a kínai haderő és flotta számára a Csendes-óceánt. Csak hát a 24 millió tajvani polgár jól érzi magát önállóan, harminc éve élnek demokráciában, ők a fejlettebbek gazdaságilag, technológiailag, nem szeretnének visszatérni. Ma ugyan nincs amerikai haderő Tajvanon, de komolyabb katonai konfliktus esetén azonnal oda telepítenének harcászati eszközöket. Ezért a tajvani szoros potenciálisan a világ egyik legveszélyesebb politikai térsége, hiszen itt törhet ki egy akkora amerikai–kínai konfliktus, amely akár harmadik világháborúvá fokozódhat.”
A Napnak hódoló bolygók
A szakértő szerint Kína egyelőre nem foglalkozik világuralmi törekvésekkel, inkább az érzékelhető, hogy szeretnének visszatérni ahhoz a tributárius rendszerhez, amely egykor a kelet-ázsiai régió hierarchiáját festette le. „Középpontjában a Középső Birodalom állt, a kínaiak ma is így, Csungkuónak nevezik országukat. Az egész kicsit egy naprendszerhez hasonlít, közepén egy gigásszal, Kínával, amely körül orbitális pályán, birodalmi modellben keringenek a kisebb környékbeli entitások, a koreai királyságok, Japán területének egykori államalakulatai, a korai Tajvan, Délkelet-Ázsia. Ezeknek az országoknak úgy kellett betagozódni a Kínai Császárság rendjébe, hogy a pekingi elvárásoknak megfeleljenek. A kínaiak a mai napig mondják, hogy Kelet-Ázsiában mindig akkor volt béke és prosperitás, amikor Kína erősnek bizonyult, amikor pedig gyenge, az káoszhoz, háborúhoz, éhínséghez vezetett. Ezért ma is ezt a modellt ajánlgatják a térségnek.
A többieknek persze nem feltétlenül tetszik, de kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben az összes kelet-ázsiai ország, Japánt is beleértve, ezer szálon kezdett el függeni a kínai gazdaságtól. Egyre erősebb a politikai, információs jelenléte is, igyekszik befolyásolni a környező országok közvéleményét, részben a kínai kisebbségeken keresztül. Ugyanakkor, az Egyesült Államokkal ellentétben, jelenlétéhez nem kapcsol társadalmi-politikai értékrendeket, egyetlen országot sem akar a saját képére formálni. Csak akkor foglalkoznak más ország belpolitikájával, ha az Kína-ellenes fordulatot vesz. A külső konfliktusokban is rendre a Kína-barátabb csoportokat támogatják, függetlenül azok ideológiájától. De ez a pragmatizmus, a Mao által is hirdetett be nem avatkozás elve kezd oldódni. Kínának szembe kell néznie azzal, hogy egy globális érdekekkel rendelkező országnak aktívabban kell mindenhol jelen lennie – katonailag is, és ki kell fejlesztenie az ehhez szükséges eszközöket. A nemzetközi kapcsolatok logikája ki fogja kényszeríteni, hogy Kína előbb regionális, majd – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – globális politikai csendőrszerepbe lavírozza bele magát.”
Itt nem lesz dominózás
A felvázolt törekvésekbe, folyamatokba illeszkedik az ujgur konfliktus is. Hazájuk, Hszincsiang Kína legnagyobb területű, Alaszka-nagyságú tartománya. Gazdag ásványkincskészlettel, elsősorban földgázzal és kőolajjal. Emellett pedig geopolitikai pufferzóna Közép-Ázsia felé, egyike azoknak, amelyekkel már a Kínai Császárság is körbevette magát központi területeinek biztonsága érdekében. „Kína nem békélhet meg az ujgur szeparatista törekvésekkel, egy független Kelet-Turkesztán létrehozásával, mert – túl azon, hogy egyetlen állam sem mond le területeinek valamely részéről – ez dominó hatást indíthatna el, jönnének a tibetiek, a hongkongiak, a belső-mongolok – állítja Matura Tamás.
– Nem vallási kérdésről, muszlimok üldözéséről van tehát elsődlegesen szó. Az elszakadás megakadályozása érdekében alkalmazott eszközökről – munkatáborok, megtorlások, amelyekről a nyugati média számol be –, kellő információk hiányában nehéz objektív értékelést adni. Mindenesetre évek óta nem tudunk ujgur terrorcselekményekről, ami Kína számára siker, csak minden bizonnyal számunkra borzasztó humanitárius ára van, amit a helyiek fizetnek meg.”