Európa, jövünk

Mi – mármint az Orbán-kormány, amely szereti magát nagyvonalúan Magyarországgal azonosítani – mindig is az Európai Unió megerősítésén dolgoztunk. A most is a közterületeken virító „Dühíti önt Brüsszel?” plakátok tökéletesen összhangban állnak az integráció utolsó gerendáját a vállán tartó Orbán Viktorról személyesen Orbán Viktor által felrajzolt képpel – aki itt kognitív disszonanciát érzékel, az bizonyára afféle liberális bajkeverő, aki talán még a nemzeti konzultációt sem tartja elég demokratikusnak.

Komolya(abb)ra fordítva a szót, az ellentmondás feloldásához aligha kell álomfejtőnek vagy pszichológusnak állnunk. Van itt először is egy méretes kudarc: nagyjából a Velencei-tó megmentésére háromszorosan elegendő összeget szórt el eddig a kormány – szintén milliárdokban mérhető médiafelületet és műsoridőt hozzácsapva – az Európa-ellenes érzületek felszítására, minden látható eredmény nélkül. Akik eddig is utálták az EU-t, azok most is utálják, legfeljebb átvándoroltak a Jobbiktól a Fideszhez, de a társadalom Európa-pártisága nem változott.

Ami egyszerre állít ki jó és rossz bizonyítványt rólunk. Jót azért, mert a gondolkodó többség tisztában van vele, hogy az elmúlt 31 évünk egyetlen érdemi társadalmi sikere az EU-tagság, és nem hagytuk, hogy egy politikai szélkakas döntse el, mit kell erről gondolni. Rosszat pedig azért, mert nagy valószínűséggel nem hagytuk a migráció ügyében sem; volt itt egy nem is annyira lappangó idegengyűlölet, amire könnyű volt politikát építeni.

A mindent mérő kormánypárt most úgy látja, hogy veszélyes a számára, ha az ellenzék az „Orbán vagy Európa” választásra építheti fel a kampányát (mi másra építené egyébként?). Ugyanígy érzékelik a veszélyt a Fudan-ügyben is: a 11 évnyi szuverenitás-mantrával nem lehet közös nevezőre hozni a nemzeti önfeladásnak azt a még az Orbán-rezsimben is kirívó példáját, aminek nyomán a kínai hatalom ajándék egyetemhez és kontrollálatlan befolyásszerzési lehetőséghez jutna Budapesten. Ezt még a legelkötelezettebb Fidesz-hívők közül is legfeljebb minden tizediknek a gyomra veszi be, úgy kell tenni tehát, mintha a gazdasági döntések, a vagyon- és földátadás után is lenne választási lehetőség. Erről szólt a Karácsony-féle népszavazási kérdés váratlan átengedése.

Kötcse pedig, ahonnan elindultunk, leginkább a fogyatkozó önbizalomról, illetve az orbáni politikai horizont beszűküléséről, az egyre nyilvánvalóbb víziómentességről. Arról, hogy a miniszterelnök, akinek az ütemérzék és a szerencse mellett főként azt szokás a javára írni, hogy „lát a pályán”, mostanában akkor sem mond semmit, ha beszél. Hogy utoljára a 2020 februári évértékelőn volt idézhető mondása: akkor az elmúlt 100 év legsikeresebb 10 évéről szónokolt, a jövőt pedig csak annyiban említette, hogy küszöbön az új aranykor, de az már Rákositól Kádáron át Gyurcsány Ferencig mindenkinél a küszöbön toporgott. És hogy bármilyen látszatot is igyekszik sugallni, maga sincs meggyőződve a győzelmi esélyeiről – úgy pedig nagyon nehéz másokat meggyőzni róla.