COP26;klímacsúcs;vállalások;Glasgow;

2021-11-16 09:36:02

Glasgow: csak a szakadék nőtt tovább

A jelenlegi vállalások alapján akár a kétszerese is lehet a globális átlaghőmérséklet emelkedése annak az 1,5 foknak, amit jelenleg a tudomány a folyamat visszafordíthatósági küszöbének tart.

Hatalmas szakadékot lát a kutatási szervezetek által működtetett Climate Action Tracker az egyes államok klímamentő vállalásainak eredője és a felmelegedés másfél Celsius fokos limitálásához szükséges korlátozások között. A még a glasgow-is klímacsúcs közben készült, de ma is érvényes előrejelzés szerint a jelenlegi vállalások alapján akár a kétszerese is lehet a globális átlaghőmérséklet emelkedése annak az 1,5 foknak, amit jelenleg a tudomány a folyamat visszafordíthatósági küszöbének tart.

A probléma valójában már 2015-ben, a párizsi klímacsúcson körvonalazódott. Az akkor elfogadott megegyezés sem lett volna elég az 1,5 Celsius fokos határ betartásához, ráadásul a legtöbb érintett kormány (mint azóta kiderült), nem gondolta komolyan a saját vállalásait – ebbe a csoportba tartozik egyébként az Orbán-kabinet is –, ráadásul, mivel az ígéretekhez nem kapcsolódtak megfelelő ellenőrzési mechanizmusok és szankciók, a potyautas-stratégiák mindeddig nem is jártak különösebb következményekkel.

Tanulságos ebből a szempontból a hazai példa: Magyarország eleve az EU szintje alá lőtte be a saját vállalásait, de azért mégiscsak kibocsátáscsökkentést ígért. Ehhez képest a valóságban az történt, hogy 2015 óta minden évben nőtt a felmelegedésért felelős üvegházgázok magyarországi kibocsátása (egyedül a tavalyi évben volt egy kisebb és átmenetileg bizonyult megtorpanás abban az időszakban, amikor az első járványhullám miatt gyakorlatilag leállt az ország).

Ha azok a szakpolitikák maradnak érvényben, amelyek Párizs nyomán jelenleg használatban vannak, akkor nagyjából 2,5-2,9 (a középértéket nézve 2,7) Celsius fok lesz a felmelegedés mértéke az évszázad végéig. Mivel maguk a párizsi vállalások is elégtelenek, Glasgow-val szemben a minimális elvárás az lett volna, hogy oda mindenki komolyabb felajánlásokkal érkezzen. Ez azonban alig néhány ország (a nagy kibocsátók közül Kína és az USA) tette meg, miközben a legtöbben ugyanazt vitték Skóciába is (így tett például Ausztrália, Indonézia, Oroszország, Szingapúr, Svájc, Thaiföld, Vietnám), vagy egyenesen visszaléptek a saját 2015-ös vállalásaiktól (mint Barzília vagy Mexikó), vagy egyáltalán nem hoztak semmit (Törökország, Kazahsztán). Olyan jelentős kibocsátó is akad – Iránt említik név szerint a források –, aki még a Párizsi Megállapodást sem ratifikálta.

Öröm az ürömben, hogy a kibocsátások 90 százalékáért felelős országoknak már van 0 százalékos céldátumuk, vagyis olyan dedikált időpontjuk, amikorra el akarják érni a karbonsemlegességet. Azok a programok azonban, amelyek az oda vezető utat kijelölik, nem elég jó minőségűek, és nem adják ki az 1,5 fokos célértéket (legjobb esetben is 1,8-1,9 fokra „lőnek”, a legjobb esetben, a teljes körű megvalósítás esetén).

„A nettó nulla cél a kormányok olyan bejelentéseit is tartalmazza, amelyeket nem támasztanak alá sem nemzeti jogszabályok, sem tervek. Egyesekből hiányoznak a kritikus információk, amelyek lehetővé tennék a cél várható hatásának teljes körű értékelését, beleértve azt is, hogy a nettó nulla értéket csak a CO2-ra vagy az összes üvegházhatású gázra vonatkozóan határozzák-e meg. Azt is hangsúlyozni kell, hogy az általunk készített "optimista" becslés szerint az évszázad végi átlagos felmelegedés körülbelül 1,8°C, ami nem egyeztethető össze a Párizsi Megállapodással, és nem zárható ki a 2,4°C-os vagy annál nagyobb felmelegedés sem” – írja a Climate Action Tracker. A bekezdés mintha csak Magyarországról szólna: van – törvénybe iktatott – 2050-es karbonsemlegességi céldátumunk, de nincs semmink, ami kézzelfoghatóvá tenné, hogyan képzeli a kormány ennek elérését. Plasztikus példa, hogy miközben 2030-ra meg kellene felezni a kibocsátást, ennek a legfőbb (sőt, szinte az egyetlen) eszköze az a Paks 2 atomerőmű lenne, amely egyrészt már a legderűlátóbb szakmabeliek szerint sem fog termelésbe állni 2030-ig, másrészt a teljes életciklusát nézve – az uránérc kibányászásától és feldolgozásától a nagy aktivitású nukleáris hulladékok kezeléséig – kifejezetten magas, majdhogynem a gázerőművekével megegyező mértékű a karbonlábnyoma.

A glasgow-i kompromisszum legkritikusabb elemei a szén és a földgáz felhasználásához köthetőek. Már a Párizsi Megállapodás betartásához is az OECD-országokban 2030-ig, világszerte pedig 2040-ig fokozatosan ki kellene vonni a szenet az energiaszektorból, miközben a valóságban még mindig hatalmas mennyiségű szénkitermelés áll előkészítés alatt, például Kínában, Indiában, Indonéziában és Vietnámban, és túl sok ország, köztük Japán, Dél-Korea és Ausztrália energiapolitikája épül továbbra is a szénfelhasználásra. Ami pedig a földgázt illeti, annak ma is növekvő felhasználása egyenesen ellentétes a Párizsi Megállapodással: a 2015 óta eltelt hat évben a földgázból származó széndioxid-kibocsátás 9 százalékkal nőtt, és ha ebben az évtizedben nem éri el a csúcspontját, akkor minden klímavédelmi erőfeszítés illúzió marad. Márpedig nehezen fogja elérni, a szénfelhasználási pozícióikat valamilyen mértékben feladó államok jellemzően gázra állnak át, ebből pedig semmilyen körülmények között nem lesz nulla kibocsátás.