– Semmirekellők… – Szentesi János békés, nyugodt ember, nem is hallottunk tőle ennél indulatosabb kifejezést, amíg a nagykanizsai Citromszigeten, a Magyar Vöröskereszt hajléktalanszállóján és éjjeli menedékhelyén időzünk. Pedig húzós történetek, állandó stiklik között dolgozik utcai szociális munkásként. Most is csak az hozza ki a béketűrésből, hogy a becstelenek becsapják, meglopják a magatehetetlen embereket, gyakran saját szállótársaikat. A lelkiismeret nehezen értelmezhető fogalom errefelé. – Pontosabban tudják, mikor érkezik meg a nyugdíj, mint akik kapják. Kunyerálnak is belőle, és sosem adják meg.
Cudar világ kerülgeti a lecsúszottakat a Citromszigeten (a kifejezés eredete ismeretlen, egyesek szerint az épületek sárgasága a névadó, mások fanyar-kesernyés történetére tippelnek). Védelmet csak azok élveznek úgy-ahogy, akik rászolgálnak a főépületi elhelyezésre, és a József főhercegről elnevezett egykori kaszárnya átmeneti szállójában húzzák meg magukat. Ehhez tisztának kell lenniük kívül-belül, és a járvány óta a három oltás is elvárás. Akinél bármelyik hibádzik, kinn marad. Nem küldik el, hiszen éppen az a cél, hogy a szálló környékére húzzák be a hideg elől az „utcai harcosokat”. A kerítésen kívül rekednek ugyan, de a többségük nem is vágyik pezsgő társasági életre. Az ősparkos fák alatt, fűtött konténerekben vészelhetik át a rideg napokat, vagy ha be vannak állva, akkor az egyik életmentő igluba húzódhatnak be. Az íves, hőtükrös egységben a test a fűtőtest. Egyszer aludt valaki egyedül a koedukált kétszemélyesben, és majd’ megvette az isten hidege – két testhőre tervezték.
Árnyékként, bizonytalan léptekkel érkezik egy nő a pazar diadalív felől. Tiszta, jól öltözött. Kezében párducmintás hordtáska. – Sándort keresem – mondja, lassan formálva a szavakat. Talán a hideg, talán a gyér valóságtartalom remegteti a hangját. – Veronika – mutatkozik be, 41 éves. Idővel oldódik. Kiderül, magának keres menedéket.
– Bozótvágó kés, értik? Bozótvágó kés mellett aludtam! Ki nem ijedt volna meg? – szakad ki belőle az elmúlt órák története. Élettársára fúj, aki az említett dzsungelegyelővel jelezte neki nemtetszését. – Kidobálta mindenemet, a mocsok, ki az udvarra. Ennyit sikerült megmentenem – mutatja a ruhásszatyrot. Az elmúlt éjszaka fel-alá bóklászott a városban, anyjához nem mehetett. János bekíséri az „ügyeletes úrhoz”, aki ellenőrzi a gyűrött oltási igazolást. – Két Janssenem van – mondja a nő. Kint, az egyik fűtött konténerben kap ágyat, meleg ételt. Közben távoli emlékeket idéz a régmúltból, amikor dívaként ünnepelte a vendéglátóipar. Még Vas Népe szépe is volt egykoron. Egy-két rossz párkapcsolati döntés vitte félre. – Próbáltam alkohollal vigasztalni magam, de nem ment – meséli Veronika. Az ajtóban téblábol, visszanéz. Nem gondoljuk, hogy órákkal később laposan pillogva, akadozó beszéddel látjuk viszont a konténerben.
A sormási cigány pipi
A Citromszigeten minden ingyenes, csak az átmeneti szállóért kell 20-25 százaléknyi térítést fizetni a jövedelemből. Munkát is adnak annak, aki nem restell dolgozni. A Monarchia 20. Honvéd Gyalogezredének egykori legénységi épületében mosoda működik. Zsolt takarítóként dolgozik itt. 48 éves. Közmunkás nyolc órában, már kétszer hosszabbították. 57 ezret keres.
– Cigi, üdítő, egy-egy jobb ruha – mesél a költéséről a vékony férfi, és közben sem hagyja abba a cementlap csutakolását. – Nincs rossz sorom. A vezetőség rendes, kitiltja a zűrös arcokat. Itt is akadnak, akik ellopják a másik ruháját, de nekem senkivel sincs bajom, kijövök mindenkivel.
A hajléktalanok többségének van családja, hozzátartozója, de a legtöbben nem szívesen beszélnek erről. Zsolt is csak annyit mond, édesapja Keszthelyen él, 63 éves, beteges.
Marika derűje töri meg a beszélgetést. Alkoholista, de egy ideje tiszta, a ruhája is patyolat. A szobáját példás rendben tartja. De nem volt ez mindig így. Hat hónapos kitiltással is büntették már. Akkoriban a sárban is megfürdött, a világát sem tudta. – Túl sokat ittam – mosolyog megadóan, ezzel már nincs mit tenni. Ömlenek belőle a szavak.
– Sormási, 58 éves, beás cigány pipi vagyok. Nem szégyellem, és nem tagadom meg a fajtámat – ölti egyik szavát a másikba. Kilenc testvére született. – Szegény mama, ha élne, nem itt lennék – komorodik el. Két fiától két unokája van. Az egyik fiát leszázalékolták, mert „olyan anyaggal drogozták be, amit patkányméreggel kezeltek”. Nem ritka ez, meséli János, másra nincs pénzük a nincsteleneknek, így gondolomformán tekernek újságpapírba mindenfélét, és elszívják.
Nemrégiben csúnyán megverték az utcán Marikát. – Azt hitték, dög vagyok, és üzletelek – mondja, és amikor a szavak jelentését akarjuk megerősíteni, úgy felel: azt hitték, pénzt csinálni megy, és a területükre bátorkodott. – Tévedtek, de elkapták a büdös tojásokat – mondja elégedetten.
– Vigyázzon magára – búcsúzunk, mire ő a távolból, harsányan: – Vigyázzon rám a Jóisten!
Nehezebb biztosan volt, de könnyebb feladata is lehetett már a Gondviselésnek.
Dolgozni jár Juli is. Az idősödő cigány asszony metszőolló felől érdeklődik az éjjeli menedékhely vacsorára gyülekező közönségénél, kevés sikerrel. A zalai borvidékre jár szőlőt metszeni. Nem tudja, hová, reggelente sötétben érkezik. Kemény munka óránként 1000 forintért, de Juli nem futamodik meg a nehézségek elől. – Ők itt az unokák – enyhül Juli szigora, miután eltávolodik a fotógép. Telefonján lapoz négy szép gyerek képei között. Egy kis „nyuszimotoros”, pufidzsekis legénynek a papájáról is látunk feliratokkal szerkesztett, bizarr romantikájú fotókat. Kockás ruha, vaskos rácsok. – Kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem – jelzi élénk mimikával, ez bizony hiba volt. Kétnaponta látogatja a családjait, és támogatja is őket tehetségétől függően. Juli nem adta föl, hogy ismét kijusson albérletbe. Látjuk a szemében az elszántságot, amivel kérdést nem tűrően cáfolja, hogy a cigányok hasznavehetetlen népség volna. Nyomor van, abúzáló gyerekkor, tanulatlanság, állástalanság, és a lehúzó, öröklődő családi mintázatok. De a tisztesség nem genetika dolga.
Gyermekkorban eldől
A szállón azonban nem egy elvvel kell naponta megküzdeni. Hámori Zsolt háziorvos lehangoló képet fest az ellátottak állapotáról. Szociális viszonyokból hozott, elhanyagolt betegségeket kezel hétköznapi rendelésein. Krónikus hörghurut, fagyásból adódó lábszárfekély, olykor daganatos kórkép jellemző, és persze a mindennapos alkoholizmus, és emiatt számos baleset. Sok a fiatal, és a depressziós, szorongásos állapot. Terápiás, szűrő- és gondozási tevékenységét szélmalomharcnak érzi, hiszen az ellátottak gyógyszert nemigen szednek. Nincs rá pénzük vagy másra költik.
– Mondják, hogy már gyerekkorban eldől a sorsunk. Ez így igaz. Dolgozni kevesen járnak, hiányzik az akarat, a tudás, és otthon sem ezt látták. Elkényelmesedtek, mintha egy szociális otthonban élnének – mondja Hámori doktor.
Nyakó Melinda utcai szociális munkás, négy-öt telet töltött már a Citromsziget világának megismerésével. Jegyző is volt, és pszichológusi-addiktológusi végzettsége miatt is mélyen beleásta magát a hajléktalanság természetrajzába. Részt vett egy kutatásban, riportokat készített, és szomorú arányok derültek ki: százból két-három hajléktalant sikerült visszasegíteni a társadalomba. Azt mondja, roppant rétegzett az ellátottak összetétele. Volt már itt cirkuszi idomár is, aki benézett pár napra, de kamionsofőr is, aki itt talált lakhatásra. Szállodaigazgató is akadt, aki odabent is éreztette, hogy valaki volt. Melinda meggyőződése, hogy differenciált ellátórendszerre volna szükség, ahol az állapothoz rendelik az eszközöket és a szakértelmet. Aki az egyik lábát elveszítette, de mentálisan ép, annak szociális otthonban lenne a helye, nem itt. Ülőmunkát lehetne adni neki, hogy értelmes életet éljen. Persze, a korai kezelésbe vétel fontossága lenne az első szerinte, hogy ne egyből a szállóra vezessen az út egy krízis közben. Ha viszont megtörtént, akkor következetesen kell betartatni az intézményi szabályokat, ezzel is elősegítve a saját életüket segítő felelősségvállalást.
A Vöröskereszt integrált intézményében 35 embert tudnak elhelyezni az átmeneti szállón, 54-et az éjjeli menedékhelyen és 30-at a krízisellátón. Szentesi János és párja, Szőke Rózsa intézményvezető az elmúlt három évből öt embert számoltak össze, aki lakásba került tőlük. Roppant büszkék erre az eredményre, nyomon követik egykori ellátottjaikat. Az általánosabb hozzáállás azonban a „csak éljem túl a mai napot” mondása. A túlélésben a nappali melegedő is segít, és a napi száz adag étel a népkonyhán. A normatíva mellett az 1 százalékos szja-felajánlás és a céges adományok segítik a működést, az Élelmiszerbank is állandó partner. Egymilliós polgármesteri támogatás lökte meg az innovatív igluprojektet is, amivel a Nemzetközi Vöröskereszt oldalára is felkerültek.
János három éve utcai szociális munkás, előtte öt évig önkénteskedett: féltette Rózsát az utcai szolgálattól, és minden alkalommal vele ment. Itt ragadt. Tapasztalataik szerint a hajléktalanok többségénél válás, betegség, állásvesztés, bedőlt hitel, családi krízis vagy ezek elegye miatt csúszik ki a talaj a lábuk alól. Általában a feleség lép, amire persze lehet jó oka. Máskor a gyerekek hozzák el fölöslegessé vált idős családtagjukat, kiteszik, ott hagyják. Érkezett már öreg Mercedesszel házaspár is, akik házakat vettek a gyerekeiknek, akik aztán kisemmizték őket. Nem jártak hasonló helyen, nem is maradtak, valahogy máshogy képzelték.
Feri 59 éves. Két éve fáradt bele az agráriumba. Szabadságolta magát. Évekig nap nap után, hajnaltól estéig dolgozott. Géplakatos-gépszerelő, de csődörfedeztető vizsgája is van. Szabadság, szerelem, idézi viccesen Petőfit, bár nem így képzelte. A könyvtárat itt már kiolvasta, most a Máltaiaktól kapott Jókait forgatja, Az új földesurat.
Fejlövés mint B terv
Zoltán 42 éves korában került utcára. Hogy milyen törés volt az életében? – Női törés – mondja sejtelmesen, de mindenképpen sommásan. Két lakása ment rá, a részletek zavarosak. Most 64 éves. János a „B tervét” kérdezi tőle. – Fejbe lövöm magam, az a B tervem – viccelődik Zoltán, és esküszik, nincs hozzá fegyvere. Amúgy is kibekkeli inkább a nyugdíjat, a rákot is sikerült. A mostani 98 ezres rokkantellátásánál magasabb összegből talán futja egy olcsó albérletre, és a fapados hitel részleteire. A banki uzsorásokkal három éve nyűglődik.
Az igazság nem mindig releváns a hajléktalanok történeteiben. A valósággal ebben a világban semmire sem mennek. Értéktelen holmi. A hatékonyság visz előre. Kétkedve fogadjuk a tapolcai Béla történetét is, de mi mást tehetnénk, ha egyszer elmondása szerint valaki a paprikájába csempészett egy felest? Az ilyet még akkor is be kellene vallani, ha ártatlan az ember. De igazából mindegy is, kié volt az ampulla, hány trombózisa volt Bélának, és hogy tényleg „kétszeres özvegy-e”. A nyomorúsága nem a részletekben rejlik, hanem a teljességben.
– Révfülöpön estem össze tegnapelőtt. Hörgőgörcs – didereg Béla vékony felsőben az udvaron cigarettázva, ami nem egy életbiztosítás, és ezt belátni is látszik. – Naponta két-három szál, semmi több – vacog tovább, majd engedélyt kér bemenni. Nagykanizsán, messze farkasgyepüi érdekeltségeitől: a Covid miatt most különös szabályok szerint érkezhetnek távoli helyekről is fedélnélküliek. A Vöröskereszt átmeneti szállójának jó a híre országszerte, jóllehet a Citromsziget inkább hírhedt, mint híres.
Ennek a börtönszlenggel lakhandinak nevezett épület az oka. Ez a törvényen-szabályokon kívüliek alkalmi lakóhelye. Az önkormányzat ugyan az összes épület földszintjét bedeszkázta, mindhiába. A legkeményebb játékosoknak ez nem akadály. A környezet idilli, a magány zavartalan. Sötétedéskor érünk a századelőn átadott épülethez. A dualizmus mesterembereinek munkája – Harkányi Ede patinás kőlépcsői és a Kohn Samu kovácsoltvas korlátai – még zseblámpafénynél is lenyűgözőek. Sokáig nem élvezzük őket: a folyosók és az egykori szobák haladó latrinát megszégyenítően vannak teleszarva. Papír gyanánt a szeméthalomból halászott Nők évkönyve 1975 és a nácik ellen küzdő Kloss kapitány 1969-es kiadása (Kockázat) van soron. Lakókat nem találunk, csak üszkös mestergerendákat a tetőtérben: sokadszorra gyújtották föl az épületet néhány hónapja. Máskor előtte lobogott a Brooklyn-kályha tüze, szivacs került a lángok közé, amiből vita kerekedett, vödör víz fröccsent. Kitiltás lett a vége.
Joke úr melege
Nagykanizsán úgy 40-50-en élnek az utcán, tudjuk meg Jánostól. Télen közülük többen behúzódnak a szálló környékére, ahol legalább napközben felmelegedhetnek, enni kapnak, mosakodhatnak. Innen járnak ki a városba kéregetni, és kosarazni az áruházakhoz. Amúgy az utcai harcosok kerülik az embereket, van, aki az utcai szolgálattól sem fogad el semmit, még a menedékhelyét is titkolja. Egy jó hajlék elhelyezkedése erősen szenzitív adat.
Késő este megyünk egy kört a városban. A városszéli bozótosba János fejlámpával világít be, de nem találjuk az „erdőlakókat”. Ezután felkapunk a Látó-hegy lekövezett horhósára. A tetőn, karácsonyi díszben ragyogó víkendházak között vakolatlan, közmű nélküli hajlékhoz érkezünk. Rendezett hulladékfahalom mellett ereszkedünk le hozzá. Néma csönd. Benyitunk. Joke úr a belső, meleg szobában fekszik, a rádióból halk muzsika szűrődik ki, Rózsa a konyhában, szereti a hűvöset. Mindenük megvan, köszönik a látogatást.
Attila a vasútállomáson lakik, egy padon, de most éppen a vasúttörténeti kiállítás sarkában kuporog egy asztalnál. Koszos maszkja fölött meredt, vörös szemekkel mutat egy vaskos levelezést. Amennyire a rekedt hadarásából érteni, papírjait intézi, és a testvérét keresi. Kicsit odébb, egy fotón Schilban János, a kanizsai fűtőház főmérnöke látható, aki tanúja volt a Citromsziget 1902-es kezdeteinek, amikor a honvédsereg belakta a kaszárnyát. Azóta leáldozott a Monarchia dicsősége, 1956 után a laktanya szociális bérlakásépület, majd az ezredforduló körül hajléktalanszálló lett. Hogy milyen lesz a holnapja? A város nem válaszolt a kérdésünkre. Nem tudni, megbirkózik-e az alsó hangon több százmillió forintos feladattal, hogy a pusztulást megállítsa, és a szálló is korszerűbb körülmények közé kerülhessen.
Állam és szervei egyelőre annyit fogtak föl: hajléktalan nem lehet az utcán, nem lehet szem előtt. A szociális és az oktatási rendszer lenyomásával csak ennyi a bizonyos. És a folyamatos utánpótlás.
