Vígszínház;Sirály;

Érzéki lüktetés - Látomásos Sirály a Vígszínházban

A grúz David Doiasvili látomásos Sirályt rendezett a Vígben. Vetít, megmozdítja a színészeket, momentumokat ismétel, miközben a Csehov darab lényegéről beszél.

Ifj. Vidnyánszky Attila amikor Trepljov monológját mondja, elindul a színpadról a Vígszínházból kifelé. Kamerával a kezében, önmagát filmezve végigmegy a földszinti nézőtér széksorai között, arról szónokol, hogy mit un nagyon a mostani színházi életben és hogyan lehetne azt megújítani. Valóban új formákat keres, kiér az előcsarnokba, mindezt mi egy vetítővásznon látjuk a színpadon. A színészek portréihoz érve megáll, szövege összeér az adott szerepet játszó kolléga képével, aztán zaklatottan kiindul az utcára, érződik rajta a megszállottság, a járókelők közül is megszólít néhányat a jeges estében és ettől az egész különös perfomansztól, az utcai fagytól vissza a színpadig, valahogy minden felforrósodik. Az új keresése értelmet kap, tétje lesz, innen aztán jöhet az ötletkavalkád. David Doiasvili nálunk a Nemzetiben rendezett már néhány előadást. Bebizonyította, hogy képes sajátos atmoszférát teremteni. A költőit vegyíti a profánnal, a magasztost a hétköznapival. Mindent és mindenkit kibillent a megszokottból, szándékosan túloz, karikíroz, hogy aztán eljusson a pontosságig. Csehov Sirályáról, amit a Vígszínház számára Kozma András fordított újra, nagyon sok a mondanivalója. Mesél a szerelemről, a viszonzatlan szerelemről, a boldogságkeresésről, a magányról, arról, hogy egy alkotó miként szeretne az átlagos fölé nőni. Mindehhez minden eszközt bevet, kellékeket, egy zongora például többször főszerepet kap, de ezen nem játszanak, hanem sok minden más történik. Használja az ismétlés eszközét, mint a fokozás jól ismert szimbólumát. Csakhogy Doiasvili ezt aztán nagyon profi módon alkalmazza, itt egymás után csókolnak, pofoznak a végletekig ismételnek, így már tényleg elérkezünk az új formához. Számomra újdonság, hogy Csehov Sirályában az érzékiség mellett megjelenik az először játékos, később viszont az egyre elszabadultabb erőszak.

Az előadás kapcsán korábban a sajtóban híre ment, hogy mivel az egyik színésznő nem vállalt meztelenséget a színpadon, beállt helyette más. A premieren aztán már csak nagyon finoman, szinte csak jelzésszerűen jelent meg meztelenség.

Doiasvili gyakorlatilag egy fekete-fehér filmet is forgatott, amelynek a snittjeit vagy átkötésként, vagy a háttérben megjelenítve a színpadon mi is megszemlélhetjük. Markánsak a zenék és sok minden, olykor azonban megzavarja az előadás ritmusát, túlzottan előtérbe kerül.

Kreatív ötlet például az író, Trigorin (Stohl András) tériszonya, hogy aztán a szerelemtől megtáltosodva többször is felszökkenjen a magasba, de színészileg nem egyszerű hitelesen ábrázolni ezt a folyamatot. Trigorin és Arkagyina (Nagy-Kálózy Eszter) is parókát visel, aztán az előadás egyik pontján leveszik, megszabadulnak a szerepjátszástól, megunják az önáltató szépelgést, majd miután kidühöngték magukat, konszenzusos kompromisszumként visszaveszik és folytatódik minden tovább, mintha mi sem történne.

A második rész cselekménye szinte végig egy hatalmas színpadi tükör előtt zajlik, amelyben a nézők önmagukat is látják.

Márkus Luca Nyinája rendkívül célratörő, nem riad meg semmitől, a csábítás nála fegyver, nem csinál belőle ügyet. Az összeomlása viszont ily módon még fájdalmasabb. Az előadás egyik fontos jelenete, amikor Nyina visszatér és találkozik Trepljovval, ezt többféleképpen is eljátsszák. Sőt még szerepet is cserélnek.

Rendkívül érzéki és mély Trepljov és az édesanyja fejbekötős jelenete. Az összetartozás vonzása és az új utak keresésének szétszakítottsága néhány perc alatt ütközik össze.

A főhősök mellett a többi szereplő is egy külön színt jelent: Kőszegi Ákos életunt orvosa, Hegedűs D. Géza az életről sokat tudó Szorinja, Majsai Nyilas Tünde vágyakkal teli Polinája, Antóci Dorottya már csak az alkoholtól megrészegülni tudó Másája és Ertl Zsombor önmagát a másikért teljesen feladó Medvegyenkója.

Az előadás végén aztán a vágyakkal és érzékiséggel átitatott hajsza után jön a fájó kijózanodás. Trepljov eltorzult véres arcát a filmvászonról közvetlen közelről láthatjuk. Az apokaliptikus vízió örvényébe beszökik a kegyetlen valóság.

Infó:

Csehov: Sirály

Fordította: Kozma András

Rendezte: David Doiasvili

Vígszínház