Leszoktam az újévi fogadalmakról. Részint azért, mert alig-alig tartottam be, részint meg azokért a gyötrelmekért, amiért juszt is betartottam. Kilókat tuszkoltam ki nagy nehezen az ajtón, hogy aztán az ablakon át visszamásszanak, próbáltam leszokni faksznikról, amelyekről kiderült, hogy az alapfelszerelés részei. Szerencsére nincsen függőségem az olvasáson vagy íráson kívül, bármit el tudok engedni, ha úgy hozza a helyzet, ezért nem úgy kell kezdenem az évet, hogy most már isten-bizony leteszem a cigit, és csak vasár- és ünnepnapokon nyúlok a pohárhoz.
Talán háromszor fogadtam meg, hogy végleg lejövök a dadogásról, és év végére olyan folyékonyan fogok beszélni, hogy akár élő rádióműsort is rám bízhatnak a Kossuthon. És bármikor kiállhatok szónokolni bármekkora tömeg elé. De aztán valahogy mindig kiderült, hogy ez a kényszerű meg-megtorpanás, a makacsabb szavak és mássalhangzók iránti félénk tisztelet már valahogy beépült a személyiségembe, én lettem a dadogásom is, nincs ugyan szerelem, de megtanultunk együtt élni. Én nem erőltetem a kókuszfagyit, ő meg időnként szerényen félreáll, ha fontosabb dolgokban kell nyilatkoznom. A tömeg előtti szónoklás pedig amúgy sem vonz, mit is mondhatnék?
Azt viszont már egy ideje fontolgatom, hogy kezdek valamit a horkolással. Hangos családból érkezem, apám szinte művészi szintre emelte az esti koncerteket, futamokkal és ismétlődő motívumokkal dolgozott, Wagner szenvedélyével és Bach kimértségével cifrázta, a lendület pedig olykor-olykor a Carmina Burana baljós kórusát idézte. Nem is nagyon tehetett mást esténként az, akit az alvás rendje mellékényszerített, minthogy hallgatta ezt a többfelvonásos, tökélyre csiszolt darabot. Eleinte kuncogott, mert alig lehetett elhinni, hogy ilyen felfokozott előadásmód mellett hogyan kap apám egyáltalán levegőt. Aztán jött a düh, amikor már bökdöséssel és taszajtásokkal, finom rúgásokkal próbálta megszakítani a valkűrök lovaglását, ám ő ahelyett, hogy abbahagyta volna, inkább beépítette a szólamok közé az agressziót, új ritmust adva a műnek. Majd végül a befogadót elöntötte a fásultság, és hajnal felé elájult a fáradtságtól. Apám pedig reggel, hiszen mindig is rendkívüli udvarias ember volt, könnyedén érdeklődött, hogy mindenki jól aludt-e.
Azóta anyám is, aki a legtöbbször hallgatta végig a koncertet, rákezdett. Eleinte még szordínósan, tapogatózva, kicsit még félénken a motívumok használatát tekintve, de jobb pillanataiban már ércesen és bátran megtöltve a teret. Jól hallhatóan a tanítvány nem esett messze a mesterétől. Most pedig én vettem át a stafétát. Ezt eleinte abból láttam, hogy a nejem egyre gyűröttebb arccal ébredt mellettem, máskor pedig – ahogy egyre inkább kiteljesedett a beethoveni rétegzettségű mű, némi bartókos népiességgel – egyszerűen üres ágy fogadott, ő pedig a másik szobából kászálódott elő. Ha megkérem Duskát, akkor meglepő ügyességgel adja vissza a horkanások hullámzásait, de azt is megkérdezte már, amikor egy nap mellettem aludt el, hogy miként nem süketülök meg alvás közben, hiszen a fülemhez veszélyesen közel trombitálok.
Próbálkoztam persze sok mindennel a párásítástól az orrcsipeszig, a nyugtató cseppektől a meditálásig, de a mű mindannyiszor erősebbnek bizonyult. Zeng, dübörög, és sodorja magával az álom hordalékát. Könnyen lehet, hogy végül műtéti úton kell majd kioperálni belőlem ezt a muzikalitást, vagy új orrot kérni a fennvalótól. Vagy talán bele kell törődni abba, hogy bizonyos kor felett szinte minden évben meglepi valamivel a tulajdonosát a diszkréten romló test, a belénk épített idő? Tavaly nyáron megszámoltam a lakásunkhoz vezető lépcsők számát (113), és most már igencsak megfontolom, hogy mikor és miért ugrom le a közértbe, és ha nagyon kell, tej nélkül is összehozom a palacsintát, csak ne kelljen újra felcaplatni a bolttól. És a nevek! Ebben sosem voltam igazán erős, csináltam én már Nádasdyból Árpádot és Csáthból Imrét, ha nagyon gyorsan kellett megírnom valamit, de ma már szinte az ellenségeimmé váltak. Egy-egy regény szereplőinek nevei viharos sebességgel törlődnek az agyamból, még akkor is, ha imádtam a könyvet. Mentségemül szóljon, hogy mostanában főként izlandi, norvég és svéd szerzőket olvastam, és volt úgy, hogy a cselekmény az Eyjafjallajökull nevű vulkán körül játszódott. Hol vannak már a régi szikár Tarzanok és Mefisztók.
Mintha a horkolás lassacskán kitrombitálná belőlem az észt, állította fel Duska a diagnózist, amíg végül nem marad más a koponyámban csak levegő. Meg a pompásan rezgő csontok. Bizony ezt komolyan kell venni, üzente a gyerek tekintete. Akkor mit is kívánjak magamnak? Süket családot, megértő olvasót vagy kérjem vissza pár évre a ma már egyre hibátlannak tűnő fiatalságomat? De vajon jobban csinálnám újra? És eljutnék megint ide, ahol most vagyok? Mert azért ezt a zenebonával terhelt apaságot ki nem hagynám az életemből. Vagyis megint oda lyukadtam ki, hogy alaposan kösse fel a gatyáját, aki kér vagy fogadkozik. Hiszen az életnek, akárki akármit mond, épp a kiszámíthatatlanság a legizgalmasabb fűszere.
