Összesen 74 átirat kapott helyett a kötetben, ami mutatja, nem kevés nagy verse van a fiatalon elhunyt költőnek. Mi volt a válogatás alapja?
Eredetileg minden ismert és fontos versnek helyet szántam, ám végül úgy 10-12 verset mégis kihagytam. Így az Elégia átiratát is, ami több más JA-versátköltés mellett megjelent a Lackfi Jánossal közösen jegyzett Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta című kötetünkben, Szélesvásznú elégia címmel. Bekerült viszont olyan vers is, amely nem annyira közismert. A Baltazár Színház Pitypang/Por című előadásához készítettem el korábban a Spenót című szonett átiratát, Csikordul a kés címmel, ezt szívesen bent tartottam a könyvben, mert érdekes. Ez a vers egy korai zsenge – de ha megnézzük a József Attila Összes kötetet, az első kétszáz oldalán még viszonylag kevés az emblematikus darab. Ott is vannak nagy versek, és látszik, hogy a szerzőjük zseni, ez egyértelmű, de világos, hogy még tanulja a dolgokat, hangot keres, fontos kísérleteket végez, Juhász Gyula sem véletlenül látta meg benne a nagyon nagy tehetséget. Azt, aki A kozmosz énekével 20 évesen már odacsapott az asztalra: nézzétek, mindent meg tudok csinálni!
A Nem ti kussoltok kötet is ennek a szonettkoszorúnak A túlvilág dúdolása című átiratával indít…
Igen, de én még ráteszek egy lapáttal: a szonettkoszorút két mesterszonett zárja. Az úgynevezett árnyékszonettel, mely az első tercinák első soraiból áll össze, azt hiszem, bővítettem a szonettkoszorú műfaján, mert ilyet még nem írt senki.
A kötet ajánlójából az olvasható ki, mintha az átiratai révén elképzelné, mi lett volna, ha József Attila nem hal meg 1937-ben, s milyen költeményeket írt volna, reflektálva a későbbi történelmi időszakra. Nekem azonban egészen más benyomásom támadt a verseit olvasva. József Attila legszebb öregkori versei, Már nem sajog címmel különben is megjelentek már negyed évszázada.
A kultikusságra játszó ajánló leginkább a kötet utolsó, még 1981-ből eredeztethető gondolatkísérletemre alapozott versére mutat, amelyben különböző alternatív történelmi fikciókban írom meg, ahogy a címe is egyértelműsíti: Még hogyan halhatott volna meg József Attila? Illetve, mi lett volna, ha életben marad? Nem József Attila öregkori verseit próbáltam megírni – azt már tényleg megírták –, ezek az én verseim, amelyek erősen egy mesterre támaszkodnak, és ezt nem is tagadják. Engem József Attila költészeti módszereinek új módon való használata érdekelt.
Valóban nem szokványos átiratok ezek, de mi volt a sorvezetője a megírásukkor, az életrajzi-gondolati tartalom, vagy inkább a versformák vezették a kezét?
A nagy költők jellemzője, hogy formaalkotó költők – és József Attila nagyon erősen formaalkotó költő. Például a Születésnapomra című verse már egyértelműen átalakul formává. Szinte nem is illik úgy 32 éves magyar költőnek lenni, hogy nem próbálod meg utánacsinálni ezt az egyébként tényleg elég nehéz formát, amit ott, a „kávéházi szegleten” heccből kitalált. Az egyéni versek formává tudnak válni, és én a verseit formaként kezeltem, épp a formateremtő jellegük miatt, ahogy a tartalmukból is a retorikát – de mint formát! Persze ilyen módon mindenki, amikor kötött formában ír, belenyúlkál a régebbi korok költőinek a tudatába is… Mindemellett engem a másik újítása is nagyon érdekelt: hogy olyan nyelven beszél, ami nem volt szokás versben. A marxista terminológiát, a gazdaság meg a tudományok szavait is csodálatosan bele tudta vegyíteni a költeményeibe. Többek között ez eredményezte, hogy sokkal intenzívebben tudta átvilágítani a korát bármely más kortársánál. És ez szerintem nagyon is követendő példa, noha éppen nem ezt követték azok, akik József Attilától merítettek. Picit más követett belőle a korai Pilinszky, megint mást a ’60-as évek nemzedéke, akik a metaforikusságát vitték tovább. Ezt a direkt közéleti vagy esszészerű társadalmi elemzést mindenki inkább feszélyezve, szorongva kezelte. Egyedül talán Petri György nem, de ő meg épp elszakadni igyekezett József Attilától, ráadásul szabadverseket írt, valamint az esszészerűsége is másképp működött. De én fontosnak tartom ezt folytatni, épp ezért igyekeztem, hogy ezekkel a módszerekkel, de mai, saját szóhasználatommal, látásmódommal próbáljam átvilágítani a jelenkori Magyarországot, és a mostani világot általában is.
Említette a kultusz meglétét. Mit gondol róluk, szükségesek vagy inkább ellenérzéseket szülnek?
Egyáltalán nem tartom rossznak, hogy léteznek még irodalmi kultuszok akkor, amikor mindenféle sorozatsztár vagy celeb nevét sokkal többet hallom emlegetni, mint korunk egyik nagy költőéjét, Takács Zsuzsáét. Ha normális, kiegyensúlyozott kulturális közegben élnénk, akkor persze lehetne és érdemes is lenne kritizálni azt, hogy a kultusz leegyszerűsít… De a kultusz legalább a befogadást elősegíti. Valamilyen módon segítség kell a versolvasáshoz, és egy kultusz olyan vonzerőt ad, amitől hajlandó vagy elvégezni azt a nehéz munkát, ami egy verseskötet kézbe vételéhez és olvasásához kell – itt figyelni kell, nem engedheted el magad úgy, mint sörrel a kezedben a futballmérkőzés közvetítésekor a televízió előtt a kanapén.
A Nem ti kussoltok kötet olvasóinak figyelme természetszerűen átterelődhet József Attila versei felé, nem tart ettől?
A kettősségben reménykedem – hogy közben nem teszik félre az én verseimet sem. De nem olyan rossz, ha az ő verseire tudom terelni a figyelmet, noha József Attila egyáltalán nincs a hiánylistán, a politikai csatározásokat is megúszta.
Az iskolai oktatásban elfoglalt helyétől függetlenül (vagy ellenére) hogy látja, mennyire jelen lévő szerző JA?
Az változó, kit emlegetnek a legtöbbet mostanában, hol Pilinszkyt, hol Petrit, de azért József Attilát tekintve is mindenki képben van, az irodalom iránt kevésbé érdeklődő emberek is tudnak róla. Éppen ezért is van szükség az oktatásra, hogy az irodalom olyanhoz is eljuthasson, aki nem irodalmár – mert a versek nem az irodalmároknak szólnak, csak ők gyakorlottabban olvassák őket! A versek mindenkihez szólnak, és mindenkinél életmentő lehet egy bizonyos pillanatban akár egy vers is. Akár egy ország esetében is lehet életmentő egy vers: szerintem Petőfi és a Nemzeti dal nélkül a XIX. század magyar történelme egészen másképp alakult volna. Akkora lökést és töltetet adott, hogy a magyar forradalom nem fulladt ki egy év alatt, 1849-ben is alig lehetett leverni. Mindez hatalmas tekintélyt biztosított a magyaroknak, amit aztán sikerült az első világháborúig és alatta eljátszanunk. ’56-ban pedig sajnos nem volt Petőfink.
Ahogy már József Attilánk sem – az említett versének történelmi fikciós játékán túl.
Pedig lehetett volna. Ahogy az is nagyon nagy tragédia, hogy a legnagyobb költőink közül mennyire sokan kiestek a sorból a háború miatt.
És ha túlélik, követve az ön gondolatát, talán történelemalakító szerepük is lehetett volna. Ezzel vissza is kanyarodom arra a közéleti, társadalmi elemző aspektusra, amely mind József Attila, mind Vörös István verseit nagyban jellemzi. Alapvető feladata ez a költészetnek?
A rendszerváltáskor sokan fellélegeztek, hogy a ’70-es, ’80-as években érezhető – az ’50-es évekéhez képest egészen enyhe – nyomás, miszerint a költőnek eleget kell tennie egyfajta társadalmi megrendelésnek, véget ért: nincs feladat. De van! Senkit sem köteleznék semmire – magamat sem –, mindenki arról ír, amiről akar, ami a legjobban foglalkoztatja, és amihez vannak eszközei, de van feladat, különben miért is olvasnánk? Az is feladat, hogy valakinek a magánéleti-szerelmi bánatában segítséget nyújtsunk. Az is feladat, hogy gyönyörködtessünk a puszta szépséggel. Ahogy az is, hogy új szempontból világítsuk meg azokat a kérdéseket, amelyek foglalkoztatják a körülötte levő életben, például az elég bonyolult és tönkrement társadalmi viszonyainkról.
+1 kérdés
Zajlik már a Don Quijote-szindróma című, új darabjának az olvasópróbája, mikor és hol lesz látható?
Egykori tanítványom, az esztergomi Babits Mihály Kamaraszínház rendezője, Kaj Ádám viszi színre a darabot, vele többször dolgoztunk már együtt, például a Presszó-szonáta, a Találkozás önmagammal, a Hruscsov pincére voltam vagy a Hegel halála előadások kapcsán. A Don Quijote-szindróma a jelenkorban játszódik, főhőse a könyvek lovagja, egy szuperolvasó antikvárius, aki a neki nem tetsző könyveket elégeti. Szélmalomharca, ostroma a rossz könyveket megjelentető könyvkiadó ellen már az irodaház automata üvegajtaján megtörik, amikor egy kitépett útjelzőtábla-póznával fennakad rajta. Dulcinea az antikváriumba be-betérő spanyoltanárnő… A darab premierje a Déryné Program budapesti központjában, a Reitter Ferenc utcai előadótérben lesz február 15-én – és ha minden jól alakul, ezt követően vándorelőadásként tájolásra indul Magyarország-szerte.
