Azt írta egy pályatárs: „A sajtó úgy működik, hogy ha egy híres emberről olyan rossz hírek érkeznek, hogy felmerül, esetleg nekrológra lesz szükség a közeljövőben, akkor valaki megír egy nekrológalapot az életrajzzal. Ha ez megvan, és beüt a gyászhír, csak két bekezdést kell elé írni, és kész a gyors, korrekt és méltó nekrológ. Ez körülbelül a printsajtó hajnala óta szokás.”
A kolléga nehezményezte, hogy egy másik orgánum leleplezte az övét: előre elkészült a Csollány-nekrológ. Aztán kiderült, a vádlónál is előre dolgoztak, az olimpiai bajnok tornászról már a múlt év decemberében megvolt a búcsúztató vagy legalábbis annak váza.
Élve megdermedtem.
Magamhoz térve leszögezem: a sajtó egyáltalán nem így működik. Magam például életemben nem írtam nekrológot előre, mert elborzasztott volna a köztünk lévőt a túlvilágon látni. Ráadásul előfordulhat, hogy nem hal meg az elbúcsúztatott ember. Akkor félretesszük a kéziratot addig, amíg használható lesz végre?
Nemhogy ilyet nem csináltam, de soha nem is kértek tőlem effélét. Ha kérnek, kapásból visszautasítom. A humánumon és a morbiditáson túl azért is, mert bármennyire rohamoznak is a szkipetárok, csak nem írom le 0-0-nál, hogy Albánia–Magyarország 1-0. Elég lesz akkor, amikor Armando Broja a hálóba lő. De előre ezt nem lehetett tudni, akkor sem, ha mind Elbasaniban, mind Pesten megtörtént, a remények, ha léteztek egyáltalán, kétszer haltak meg.
Hogy általam ismeretlen szerző mit és mikor vet papírra, ahhoz nincs közöm. Ahhoz, hogy valaki en bloc „sajtózik”, van. Minden újságíró nevében nem kellene teóriákat gyártani. Én például alig negyven év gyakorlattal visszamenőleg is kivonom magam az előregyártott gyászszöveg-készítés állítólag általános hatálya alól.
Aki él, az nem ment el. Csak előre ment, aki holta nélkül temette.