Nem vagyunk egyedül az univerzumban. Asztrofizikusok és asztrobiológusok vélelme ez, amelyet hatalmas számok támogatnak. Csak saját galaxisunkban, a Tejútrendszerben mintegy 300 milliárd csillag lehet, körülöttük kering megszámlálhatatlanul sok exobolygó (Naprendszeren kívüli planéta), és ezek jelentős része minden bizonnyal alkalmas terep az élet kialakulására. Enyhén szólva nagyképű feltételezés volna részünkről, hogy ennyi lehetőségből sehol nem jött létre értelmes élet a végtelen világegyetemben, csak itt nálunk, a parányi Földön. Ugyanakkor tény az is, hogy számos „repülő objektumot”, azaz a légkörben észlelt akármit nem tudnak azonosítani a szakemberek. Pilóták vallanak, videók tanúskodnak a furcsa, megmagyarázatlan jelenségekről. Az amerikai hadügyminisztérium, a Pentagon tavaly közzétett jelentése a 2004–21 közötti időszakból 143 ilyen esetet sorol fel.
Halászat a világűrben
Az év egyik jelentős, globális tudományos vállalkozása a Galileo projekt. Avi Loeb harvardi professzor és száz munkatársa csillagászati teleszkópok hálózatával, infravörös kamerákkal készül pásztázni az égboltot, szisztematikusan, nonstop. „Mint a halász a tengerparton, aki bámulja az óceánt, és azt kérdi: hol vannak a halak? Nem látok egyet se! Persze, amíg ki nem veti a hálóját, addig nem is fog találni semmit” – érzékelteti a feladatot az asztrofizikus a The Guardiannek nyilatkozva. A beérkező, iszonyatos mennyiségű adatot mesterséges intelligencia dolgozza fel, kiszűrve a vizsgálódásból a madarakat, repülőgépeket, drónokat, meteorokat, természetes légköri jelenségeket és minden egyéb „zajt”. Rádiószenzorok, magnetométerek és egyéb műszerek egészítik ki a rendszert, hogy a szem számára láthatatlan jelenségeket is érzékelhessenek.
A Harvard Egyetem magánpénzből finanszírozott vállalkozása egyúttal fontos lépés lehet az ufókutatás szalonképessé tétele felé. Loeb szerint szükség lenne a stigmák feloldására, mert az akadémiai világ egy része máig lenézi ezt a témát, megvetően a folklór és az áltudomány körébe utasítja. Ez pedig nehezíti a valódi szakemberek dolgát, mert a tehetséges fiatal tudósok inkább más területet választanak maguknak, ha azt akarják, hogy komolyan vegyék őket a szakmában. „Valójában azt szeretném, hogy a következő nemzedék már szabadon vitatkozhasson, és hogy ez a terület is a tudományos mainstream része legyen. Remélem, sikerül nagy felbontású felvételt készítenünk valami szokatlanról, vagy másfajta bizonyítékot találunk – ami egy-két éven belül eléggé esélyes –, és ezzel megváltoztathatjuk a hozzáállást.”
Hasonlóan paradigmaváltást sürget Nick Pope, aki köztisztviselőként, a brit védelmi tárcánál foglalkozott azonosítatlan repülő tárgyakkal (1991–94). Szerinte „földrengésszerű” fejleményekre készülhetünk az idén. Szavahihető szemtanúk léphetnek a nyilvánosság elé. Olyan pilóták, radarkezelők, hírszerzők, akik eddig óvatosságból, a karrierjüket, az előléptetésüket féltve nem osztották meg tapasztalataikat. Tavaly már megszólalt az amerikai haditengerészet nyugalmazott pilótája, Ryan Graves a CBS televízió mértékadó, 60 Minutes című műsorában. Elmondása szerint ő és kollégái rendszeresen, sokszor naponta láttak az égen olyasmit, amit nem tudtak értelmezni. Márpedig a merev bürokráciák – amilyen a hadsereg is – hajlamosak figyelmen kívül hagyni mindent, ami nem fér a megszokott kategóriákba.
Roswell árnyékában
Nagy fába vágja a fejszéjét, aki komolyra fordítaná az ufók keresését. Napjaink konteós világában az „ufóhívő” sokaknak úgy hangzik, mintha a „tanulatlan, könnyen becsapható, vírustagadó, chemtrailes futóbolond” szinonimája volna. Sajnálatos módon ufóvonatkozású a kiirthatatlan rémhírek és összeesküvés-elméletek állatorvosi lova, a „roswelli incidens” (1947). Egy William Mac Brazel nevű farmer különös roncsokat talált a poros új-mexikói városka mellett: egy lezuhant kémballon darabkáit, amely szovjet atomrobbantás rezgéshullámait volt hivatott észlelni a sztratoszférában. Ám az akció katonai szupertitok volt, így hivatalosan sokáig ködösítettek. Ennek következtében, hetvenöt év elteltével, már milliók hiszik rendíthetetlenül, hogy csakugyan idegen lények jártak a tanyán.
Persze még sokféle politikai, kulturális, technológiai, lélektani és üzleti tényező játszott közre a groteszk hiedelem megizmosodásában. Felkapta az újsághírt a kor népszerű műfaja, a sci-fi; képregények szerzői fantáziáltak a világűrből érkező, rossz szándékú lényekről. A fogyasztók közül sokan képtelenek voltak különbséget tenni fikció és valóság között. Akadt ilyenre példa azelőtt is, Orson Welles Világok harca című regényének hangjátékváltozata olyan pánikot keltett, hogy a rádióhallgatók fejvesztve menekültek a New Jerseyben landoló alienek elől (1938). Hollywood ontotta a rémületesen silány ufós filmeket. Felerősítette a hatást a televízió terjedése is: szenzációhajhász hírműsorokban és a bulvármédiában könnyen képernyőre és címlapra kerültek a feltűnési viszketegségben szenvedők és lunatikusok, szavaikat a nézők készpénznek vették.
Lényeges lélektani faktornak bizonyult a hidegháborús paranoia. Az ötvenes években nukleáris apokalipszis fenyegetett, hisztérikus propaganda és légoltalmi gyakorlatok stresszelték az átlag amerikait. Szemükben kvázi „földönkívüliek” voltak a kommunisták is: egyet se láttak, csak rettegtek tőlük. A konteók aranykora a Kennedy-merénylettel virradt fel, Nixon elnök bukása után pedig axióma lett, hogy „a kormány hazudik”. Hatástalan maradt minden észérv. Felülkerekedett a kognitív disszonancia: ami ellentmond elképzeléseinknek, az szorongást okoz, a szorongást pedig sokszor irracionális módon csillapítjuk, akár úgy, hogy elutasítunk egyértelmű tényeket. Újabb lökést adott a mendemondák terjedésének az ezredfordulón az internet. Nem elhanyagolható szempont az anyagi érdek sem, hiszen az ufóhit egyben milliós biznisz, sokan meggazdagodtak már belőle.
Az univerzum tahói
Az ufók iránti szenvedélyes érdeklődés korántsem a Nyugat sajátja. Kína például már nemcsak állampolgárait kontrollálná orwelli léptékben, hanem a földönkívüliek ellen is kész bevetni csodafegyvertét, a mesterséges intelligenciát (AI). Az „azonosítatlan légi viszonyokat” – ez a hivatalos pekingi terminológia – nemzetbiztonsági kérdésként kezelik, felelőse a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg. Csen Li vuhani kutató, a légierő akadémiájának illetékese úgy nyilatkozott a South China Morning Postnak, az AI segítségével „az emberi szemnek láthatatlan” összefüggéseket keresnek az óriási adathalmazokban megbúvó, távoli információmorzsák között. Ezzel a módszerrel tisztáznák, hogy egy észlelt rendkívüli jelenség ellenséges katonai tevékenység-e, vagy természeti jelenség, netán „egyéb”.
Ősi és meghitt viszonyban vannak a földönkívüliekkel a japánok. Egyik legrégibb prózai szövegük, a Heian-korból (794–1185) származó Taketori monogatari (A bambuszgyűjtő öregember meséi) beszéli el Kaguya hercegnő történetét. A ragyogó szépségű, titokzatos lány „nem e világból való”, haza kell térnie övéihez, a Holdra. Hiába küldi katonáit a császár, hogy visszatartsák, a „mennyei lények küldöttsége” magával viszi. A mesét elemi iskolában tanítják, minden japán gyerek ismeri. A második világháborús légierő vadászgépeinek tervezőmérnöke, Horikosi Dzsiró (1903–82) a repülő csészealj aeronautikai tulajdonságait számolgatta. Manapság visszafogottabbak Tokióban, tavalyelőtt például Kóno Taró akkori védelmi miniszter egyenesen kijelentette: „Őszintén szólva, én nem hiszek az ufókban.”
Persze időnként még a hozzá hasonló szkeptikusok fejében is megfordul a kérdés: mi van, ha mégis…? Milyen hatással volna ránk, életünkre és jövőnkre, ha egy napon kapcsolatba lépnénk az univerzum más lényeivel? Barátsággal közelítenének-e az idegenek, vagy gonosz szándékkal? Leonard David veterán tudományos újságírónak, az űrkutatás szakértőjének van erről egy kényelmetlen felvetése. Szerinte kínos meglepetés érheti a tudósokat, ha netán kiderül, hogy idegen, nálunk jóval fejlettebb civilizációk már régóta tudnak rólunk, de nem foglalkoznak velünk; egyszerűen azért, mert nem vagyunk nekik elég érdekesek. Ciki, ha így áll a dolog: akkor a bennünket akár évmilliókkal megelőző és lehagyó életformák számára mi vagyunk „az univerzum tahói”.
