Állok a Sparban a sorban a gyerekkel, s fejben számolgatom, hogy mennyivel több forintba kerül majd nekem ugyanaz, amit pár napja vásároltam. Így jár persze az a naiv, aki Bécsben élve híg magyar forintért ír cikket, de hát újra meg kellene születnem ahhoz, hogy mindezt németül írjam meg a Die Presse hasábjaira. Szóval számolgatok kétségbeesetten, a másik agyféltekémmel hárítom Dusi kéréseit, hogy mit vegyünk még, mind jogos lenne amúgy, csak ne most, a négyszázas horrorszintnél. Próbálom mindezt az árfolyam fogalma nélkül elmagyarázni, de erőtlen az egész, csak a bosszúságom tör át újra és újra a szavakon.
Ekkor hallom meg magam mögött az orosz szót, a régi oroszórák távoli visszhangját. Egy férfi és egy Dusihoz hasonló korú gyerek áll mögöttünk, apa és fia, kedélyesen beszélgetnek. Csak egy szót tudok kivenni a folyamból: Milka. Aztán látom is már az apa kezében a lila tehenes csokit, még pár szó, és a gyerek visszafut két másik tábláért. Ekkor durran el az agyam, legszívesebben megfordulnék, és odacsördítenék valamit, egy éles mondatot, amiben egyszerre van benne Putyin és Ukrajna, meg a kurva csokijuk, de csak a zdrasztvujtye jut eszembe, ami nem túl megfélemlítő. Csak amikor már kint vagyok az utcán, akkor szégyellem el magam. Honnan ez a felparázsló gyűlölet? Nyilván nem független a mindenhonnan ömlő hírektől, a napról napra értelmetlenebbé váló putyini agressziótól, de akkor is.
Honnan veszem, hogy a csokist vásárló apuka Putyin szolgalelkű híve? Pusztán azért, mert oroszul beszél? Hiszen könnyen lehet, hogy azért él itt, mert elege lett az otthoni fél- vagy negyeddiktatúrából, ahogy nekem is a sajátomból. És bizony hányszor éreztem tehetetlennek magam, amikor rajtam kérték számon távolságtartó udvariassággal az aggódó külföldi ismerősök Orbán döntéseit. Nem fényképezhetem le és mutathatom meg mindenkinek a szavazólapomat, dohogtam magamban.
De vajon azt az orosz embert lehet-e hibáztatni, aki otthon maradt, és most telibe kapja a propaganda minden hazugságát? Aki azt hiszi, jobban tudja, hogy mi történik Kijevben, mint maguk az ostromlottak, ahogy erről nem egy történet beszámolt már. Hiszen nálunk hányan hittek el mindent első hallásra a migráncsokról és Soros Györgyről? A hiszékeny – vagy hinni akaró – oroszokat ráadásul ma már minden független hírforrástól elzárták, minket még a gyűlöletkampány tetőfokán is csak pár kattintás választott el a valódi hírektől. Csak vagy a nyelvismeret, vagy a szándék, vagy a bátorság hiányzott. Mert nem könnyű a készen kapott világ kulisszái mögül kikukkantani a valóság sivárságára, nem mindenki áll készen a piros pirula nyújtotta igazságra, ahogy a Mátrixban a lázadók. A hazugság kényelmet ad, helyettünk rendezi be a világot, és abban a virtuális világban rendszerint a propaganda fogyasztója a győztes, a felsőbbrendű, a béke küldötte. Nem könnyű elfogadni, hogy a valóságban mindez másként van, hogy olykor pont annak az ellenkezője az igaz, amit nap mint nap hallunk.
A nyúl magyar üregének mélységéről a közösségi oldalak posztjai tudósítanak, mint például az, amelyikben a hozzászóló a nyolcszáz forintos eurót sem bánná, hiszen nálunk forinttal kell fizetni, s lám, Orbán pontosan tudta, hogy miért nem kell bevezetni hazánkban az idegen valutát. Hát lehet gyűlölni az ennyire félrevezetett embert? Ugyanakkor meg világos, hogy az ő megingathatatlan támogatása nélkül nem lenne ennyire masszív a megtévesztés fala.
De most akkor járok el helyesen, ha lerámolom a polcomról a Bulgakov összest, Tolsztojt és Puskint, és addig elő sem veszem, amíg Putyin van hatalmon? Melyik az igazi Oroszország? Az, amit Ulickaja, Szvetlana Alekszijevics vagy Guzel Jahina épít nekünk, vagy amit Putyin épp most rombol le? Bele kell törődni, hogy mindkettő. Sőt még közte ezer árnyalat. Amikor azt mondjuk, hogy gyűlöljük az oroszokat, pusztán a saját frusztrációnkról tudósítunk. Arról, hogy képtelenek vagyunk disztingválni, vagyis pont olyan barbárok vagyunk, mint akiket le akarunk tolni a térképről.
Rendben, én sem tudnék most tiszta szívből drukkolni az orosz válogatottnak, és nehezen megy ki a fejemből az orosz tornász háborúpárti Z betűje, amit a dresszére ragasztott az éremátadó ünnepségre. De hogyan vehetném egy kalap alá az orosz sportolókat, ha látom, hogy a tenisz új világelsője, Medvegyev meg épp a béke mellett áll ki, nem kevés kockázatot vállalva.
A háború persze nem az árnyalatoknak kedvez, bár könnyen megtörténhet, hogy pont olyasvalaki áll a front másik oldalán, aki szintén nem önszántából lépte át a határt, s legszívesebben hátat fordítana az egésznek, de ez éppúgy a halált jelentené neki, ahogy az is, ha marad. De nálunk most béke van, s minden felesleges gyűlölség csak olaj a tűzre. Egy újabb betárazott puskagolyó, amely lövésre vár. Azt hiszem, aki igazán tagadja a háborút, annak képesnek kell lennie különbséget tenni, különben már maga is ott áll a fronton.
Végül mi is visszamentünk egy tábla csokiért a boltba, s ahogy roppant a fogaink közt a lila tehén, már minden elnyugodott. Kézen fogtam a gyereket, és hazáig nem is engedtem el.
