Van valaki, aki tényleg évek óta bevándorlókkal akarja elárasztani az EU-t, Orbán Viktor pedig tűzön-vízen át kitart mellette

Nem, nem Soros Györgynek hívják, de van terve.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2015 februárjában nehezen túlbecsülhető értékű szívességet tett az orosz elnöknek. Vlagyimir Putyin akkor már közel egy éve nemzetközi politikai karanténban volt Kelet-Ukrajna és a Krím annektálása, majd a maláj utasszállító lelövése miatt egy, a szakadár kelet-ukrajnai területről indított rakétával, Orbán pedig feltörte ezt a zárlatot azzal, hogy Budapesten fogadta a nyugati államok által egységesen nemkívánatosnak minősített Putyint.

A találkozónak nem volt sem apropója, sem magyar részről komolyan vehető indoka: akkor még nem alakult ki az évenkénti Orbán-Putyin randevúk állandó ritmusa, és nem is írtak alá semmilyen megállapodást vagy szerződést, ami személyes jelenlétet indokolt volna. Putyinnak viszont jól jött, mert az egész világ előtt demonstrálhatta, hogy van olyan EU-tagállam, amelyik a történtek ellenére továbbra is szóba áll vele.

Akkoriban még ott tartottak az oroszok, hogy semmi közük Kelet-Ukrajna megszállásához – ma már ők sem ismételgetik az eredeti hazugságokat –, ám a világ másképp látta: Oroszország, és személyesen Putyin körül megfagyott a levegő. Orbán Viktor viszont nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy olyan világpolitikai fordulat történt, amelynek következtében új Oroszország- és Ukrajna-politikára lenne szükség, inkább lecserélte előbb az ellenkező Martonyi János külügyminisztert, majd az utódját, az alig pár hónapig regnáló Navracsics Tibort, meg szinte a teljes külügyi apparátust. Ezután került a minisztérium élére Szijjártó Péter, akinek már nem voltak olyasfajta morális és gyakorlati fenntartásai az orosz elnökkel szemben, mint az elődeinek.

Hogy megérte-e vállalni a rizikót, ész szembemenni az egész nyugati világgal, az eleinte nem látszott világosan. Orbánnak és Magyarországnak látszólag csak kára volt a vizitből, ami miatt még itthon is folyton magyarázkodni kellett. A Fidesz abban az időben szorgosan keresgélte, hogy mi lehetne a kifulladóban lévő rezsicsökkentést leváltó, mindent vivő politikai téma. Először a februári Orbán-évértékelőn bedobott „keményen dolgozó kisemberrel” próbálkoztak, de arra a magyar közönség nem igazán reagált. Aztán Orbán 2015 áprilisában levelet írt minden választókorú magyar polgárnak, jelezve, hogy hamarosan „nemzeti konzultációt” indít arról, hogyan lehet megvédeni „a magyar emberek munkahelyeit és megélhetését” a „megélhetési bevándorlóktól”. Az újságírók lelkesen találgatták, hogy ez is akkora melléfogás lesz-e, mint az Angliából importált „keményen dolgozó kisember” – Magyarországra abban az időben nem érkeztek tömegesen menekültek, és aki jött, az is rövid úton továbbállt. Orbán azonban láthatóan biztos volt a dolgában, és elindította az amúgy dán mintájú „nem veheted el a magyarok munkáját” kampányt. A plakátok igazi mémbombát robbantottak (egyrészt, mint mondtuk, minden együtt állt a migránsok elleni hangulatkeltéshez, csak maguk a bevándorlók hiányoztak, másrészt ha itt lettek volna, akkor sem értettek volna semmit a magyar nyelvű plakátokból). Az első óriásposzterek június első napjaiban jelentek meg az utcákon, a hónap közepére viszont megérkeztek a szíriai háború menekültjei is, és kezdetét vette az a több hónapos menekülthullám, amit ma 2015-ös európai migrációs válságnak neveznek.

Ezen a ponton érdemes pár szót szólni a szíriai eseményekről. Szíriában 2011-től polgárháború zajlott, Oroszország pedig 2012-től lőszerek, fegyverek, repülőgépek szállításával, 2013-tól orosz „katonai magánvállalatok” zsoldosaival, illetve a szír kormány elleni ENSZ-határozatok sorozatos megvétózásával segítette a kormányerőket. 2015 szeptemberében pedig formálisan is belépett a háborúba. A harcok nyomán a 21 milliós szír lakosság nagyobbik fele, 12,5 millió ember vált menekültté – igaz, egy részük országon belül –, és akik távolabbra indultak, azoknak a jelentős hányada a nagyvárosok, például Homsz és Aleppó orosz fegyverekkel történt – a mostani ukrajnaihoz hasonló – tömeges bombázása és rakétázása, lakónegyedek, kórházak, iskolák módszeres elpusztítása miatt kelt útra.

Az elemzők utóbb négy célt említettek, ami miatt Putyin úgy dönthetett, hogy az orosz hadsereg részt vesz a szíriai harcokban. Az egyik egy régóta meglévő orosz haditengerészeti támaszpont Tartuszban, amelyről le kellett volna mondaniuk, ha a vesztésre álló kormányerők megbuknak. A másik az orosz fegyverek és katonák éles helyzetben történő bevetésének lehetősége, a harctéri tapasztalat, amelyre elvben erőteljesen építenek az ukrajnai agresszió során is: szinte az összes, Ukrajnában aktív orosz katonai vezető szolgált hosszabb-rövidebb ideig a szíriai fronton. A harmadik a gáz: annak megakadályozása, hogy Európa abból az irányból vezetékes földgázhoz jusson. (A hatalmas gázvagyonon ülő Katar egy olyan gázvezeték építésére készült, amely Szaúd-Arábián, Jordánián, Szírián és Törökországon keresztül érné el Európát, és részben akár még szíriai gázt is fogadhatna – a terv valóra váltását a Putyin-szövetséges szíriai elnök, Bassár el-Aszad akadályozta meg, a projekt mára le is került a napirendről). A negyedik pedig az Európába tartó menekültáradat szabályozásának lehetősége. Ez utóbbi motivációból az orosz elnök még csak nem is csinál titkot. Orosz források szerint az 1999-2000-es második csecsen háború, Groznij porig rombolása során érzett rá, milyen stratégiai erő rejlik a menekültekben (akkor közel 350 ezer csecsen indult el Európa felé), de Szírián kívül kézben tartja a menekültkártyát Líbiában – ahol szintén beavatkozott a polgárháborúba –, és Nyugat-Afrikában, például Maliban is azért igyekszik pozíciókat szerezni, hogy válságok szításával, újabb migrációs hullámok elindításával nyomás alatt tudja tartani Európát.

Ugyanezt erősítette meg Antoni Macierewicz akkori lengyel nemzetvédelmi miniszter (amúgy Orbán legszorosabb szövetségesének, a Jog és Igazságosság kormánypártnak az alelnöke) is. Jānis Sārts védelmi miniszter azt fejtegette hosszasan, hogy Putyin finanszírozza azokat a „civil” szervezeteket, amelyek az európai közvéleményt a menekültek ellen hergelik. A Bild hosszú anyagban mutatta be, hogyan manipulálják az orosz hátterű szervezetek és internetes hírforrások az európai közvéleményt (például azzal a nagy médiakarriert csinált kitalált történettel, amelyben egy 13 éves, Németországban élő orosz kislány szülei azt állították: a lányt menekültek rabolták el és erőszakolták meg). 2015 októberben Martin Stropnický cseh védelmi miniszter arról nyilatkozott: azt hallotta „magyar kollégájától” (aki akkor Simicskó István volt), hogy oroszok buszoztatják a Balkánon Európa felé a menekülteket. Később a HM sajtóosztálya tagadta, hogy Simicskó ilyesmit mondott volna, Stropnický azonban nem vonta vissza, és nem is módosította a nyilatkozatát.

(ha ez így van, akkor már a közeljövőben arra fogja használni a még meglévő befolyását a nyilvánosság nyílt és rejtett csatornáiban, hogy az ukrán menekültek ellen hangolva a közvéleményt, újabb megosztást szítson az EU-ban).

Mindez magyar szempontból azért érdekes, mert az Orbán-kormány – amellett, hogy példátlan politikai hasznot húzott eddig a menekültekből – folyamatosan Soros Györgyöt illetve az EU-t okolja a migrációért (négy éve egy egész választási kampányt húzott fel Soros és Brüsszel „megállítására”, mint utóbb az izraeli kampányguru, Arthur Finkelstein munka- és üzlettársa, George Birnbaum egy interjúban elkotyogta, Finkelstein útmutatását követve, mindenféle tényalap nélkül). Ugyanakkor nemhogy nem illeti semmilyen kritikával azt a Vlagyimir Putyint, aki bizonyíthatóan tervszerűen, szisztematikusan dolgozik azon, hogy a legdrasztikusabb eszközökkel biztosítsa az európai migráció utánpótlását, hanem szorosan együttműködik vele, és a végsőkig kitart mellette most, a tragikus ukrajnai háború alatt is.