Ugyanaz a folyó, ugyanaz a történet: a kormány kétségbeesetten titkolja, hogy a költségvetésből egyetlen betű sem igaz; hogy az állam végzetesen eladósodott, a gazdasági folyamatok pedig köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a hatalom kommunikál – de muszáj fenntartani a látszatot, mert a választás eredménye múlhat rajta, hogy sikerül-e elrejteni a választópolgárok elől az igazságot a szavazás pillanatáig.
Persze, a paraván szövete itt-ott fölfeslik, a paravánok már csak ilyenek. 2006-ban akkori munkahelyem, a Népszabadság meglehetősen pontosan tájékoztatott az államháztartás valós helyzetéről (utána lehet nézni az interneten), de a hivatalos sikerkommunikáció zajában az ilyesmi elsikkad. (Holott 16 éve sokkal kevésbé volt még egyszólamú a nyilvánosság.) A miniszterelnök eljött a vezető politikai napilap szerkesztőségébe – nem tudom, mikor fordult elő ilyesmi utoljára; 2010 óta biztosan nem –, és válaszolt az újságírók kérdéseire. Azt mondta: higgyük el, kész tervek vannak az asztalfiókban, olyan konszolidáció lesz, amilyet még a világ nem látott, csak nyerjenek előbb. Semmiféle terv volt, természetesen, de Magyarországon, ahol a politikai kormányzás legextrémebb verziója a divat, nem is lehetett; nálunk a gazdaságirányitás nem a realitásokhoz, hanem a pillanatnyi politikai erőviszonyokhoz igazodik, azokat meg senki sem ismeri a szavazás előtt.
Itt tartunk most. Csak azért nem írom, hogy a beismerés még előttünk van, mert lesz közben egy választás is, kiszámíthatatlan kimenetellel. A szövet viszont ezúttal is hasadozik. Hol Varga Mihály ejt el egy kósza megjegyzést, hogy a szavazatok összeszámolása után sürgősen újra kell tervezni a büdzsét (ez magyarul megszorításokat jelent; nyilván senki sem hiszi úgy, hogy az újratervezés kiadásnövelést és bevételcsökkentést jelent), hol az egy akolba terelt pártsajtó vezető gazdasági orgánuma ír óvatlanul az „elmúlt hetekben gyökeresen megváltoztatott makrogazdasági környezetről”, amely „nem hagyja érintetlenül az idei költségvetést”, miközben a kormány változatlanul fullba nyomja a rezsicsökkentést.
A történelmi párhuzamot tekintve tehát inkább 2006 van – bármilyen politikai következtetés adódik is ebből –, de azért egy kicsit 2010 is. Azért csak egy kicsit, mert két éve tart a válság, ugyanúgy, mint akkor, de messze nem igaz, hogy már kifelé tartunk belőle, vagy hogy legalább már látjuk a végét. Mire 2010-ben a választásokig eljutottunk, Bajnai nagyjából már egyenesbe kormányozta a hajót, Varga és Orbán óvatlanul meg is köszönte neki. Ma viszont az a bizonyos gyakorlott, kérges tenyér egy örvény közepén ijedten kapaszkodik a kormányba, mi pedig pörgünk, mint a ringlispíl: kétségtelen, hogy nem hátra megyünk (még), de nem haladunk előre sem.
A múltból természetesen semmilyen következtetés nem adódik a jövőre nézve. De annak, ami 2006-ban meg 2010-ben megtörtént velünk, csak akkor van értelme, ha okulunk belőle – ellenkező esetben forgunk tovább, hiába kerülget egyre többeket a rosszullét.