egészségügy;Magyarország;átalakítás;Kincses Gyula;interjú;Orbán-kormány;

2022-04-16 06:05:00

Kincses Gyula: már nem elég a „folytatjuk”, kellene egy kormányzati mesterterv is

Látjuk, hogy az egészségügy rendszerszinten nem hozza azt az eredményt, ami egyébként a fejlettsége alapján várhatnánk tőle, ezért hozzá kell látni a szerkezetének és működésének jelentős átalakításához – mondta a lapunknak adott interjúban Kincses Gyula, a MOK elnöke.

Lehangolt vagy feldobott a választási eredmény megismerése óta?

Egyik sem. Egy köztestületnek a szakmaiság erősítése a feladata. Az, hogy igazságosságpárti, piacpárti, vagy szolidaritás elvű legyen-e egy egészségügyi ellátórendszer – az politikai kompetencia. Nekünk ezzel kapcsolatban az egészséghatások elemzése lehet a dolgunk. Annak viszont, hogy milyen terápiás protokollokra, betegutakra van szükség, milyen szakmai szabályok szerint kell az egészségügynek működnie – szerintünk - már nem szabad politikafüggőnek lennie. A MOK arra törekszik, hogy például a szakmai protokollok fejlesztésében visszaszerezze a szakmai kontrollt. A dolgunk az, hogy minél hamarabb elmondjuk, hogy mire van szüksége az orvostársadalomnak, az egészségügynek.

Ön szerint a kamara elszenvedője, alakítója netán partnere lehet az új kormányzatnak?

Semmiképpen nem szeretnénk az elszenvedői státuszba kerülni. Proaktívak voltunk eddig is, és szeretnénk tenni azért, hogy a szakmai kérdésekben együtt tudjunk működni, legyen befolyásunk.

Pedig úgy tűnik, hogy a következő négy évben is azzal az egészségpolitikával kell számolni, amit eddig megtapasztalhattunk. Ön szerint mit üzen ez a választási eredmény az orvostársadalomnak?

A „folytatjuk”, már biztos, hogy nem működik. Nem gondolom, hogy a kormány ezt ne tudná: az egészségügyben szükség van a folyamatos korrekciókra, de időnként egy-egy nagyobb változás is elkerülhetetlen. Az utolsó átfogó terv, ami valamilyen víziót felvetített és irányt mutatott, a 11 éve készült a Semmelweis Terv volt. A technológiai, a kulturális, a környezeti, a megbetegedési viszonyok azóta lezajlott változása most ismét kiköveteli a szerkezet és a működés átalakítását. És ez már nem halogatható tovább. Értem, hogy választás előtt semmilyen politikai erő nem mer érdemi változásba belekezdeni, logikus, hogy olyankor nem lehet kapacitásokat szűkíteni, átrendezni. De a választások lezajlottak, és a kormányzatnak is látnia kell, hogy ez a széttöredezett ellátórendszert, ennyi telephellyel, ennyi orvosi munkahellyel, nem lehet munkaerővel ellátni, nem működtethető. Ráadásul torz, orvosközpontú a munkaerőszerkezet. Az orvos munkaidejének egy jelentős részében nem orvosi munkát végez, mert szakdolgozóhiány van, és ha képzünk is valamennyi nondoktort, diplomás ápolót, akkor ők azért nem tudnak képzettségüknek megfelelően dolgozni, mert nem engedünk át kompetenciákat. Ez így nem fenntartható. Azt gondolom, hogy a ciklus első harmadában a kormánynak lépnie kell, de ehhez szükség van egy társadalmi elfogadottságú átfogó programra.

Van aki úgy értelmezi, és ezt közvélemény-kutatások is igazolják, hogy azért kapott a kormány újra kétharmadot, mert az emberek elégedettek voltak a járvány kezelésével. Ugyanakkor mind a tudományos közvélemény, mind az Magyar Orvosi Kamara élesen kritizálta azt. Milyen helyzetbe hozza ez most a köztestületet?

A kamara végig ugyanazt mondta, és most se tud mást mondani, hogy a szükséges zárások, korlátozások későn történtek meg, és az adatok nyilvánossága, azok egyértelmű értelmezése lényegi eleme a hatékony védekezésnek. Mondtuk azt is, hogy engedjék be a sajtót a kórházakba. De sokkal fontosabb lett volna az eltérő gyógyulási eredmények elemzése,hogy nyilvános legyen, mennyien vannak a kórházban, kiknek válik súlyos lefolyásúvá a betegsége, és mindebből mennyi volt az egyszer, a kétszer vagy a háromszor oltott. Ezen információkkal sokkal hatékonyabban lehetett volna a populisták, illetve az oltásellenesek ellen fellépni. A MOK saját belső felméréséből nagyon is egyértelmű volt, hogy az oltatlanok domináltak az intenzív osztályokon. Abban sem voltunk eredményesek, hogy a vírussal kapcsolatos tudást, terápiás gyakorlatot minél szélesebb körben osszák meg. Például ahhoz, hogy megérthessük, miért vannak A és B intézmény halálozási adataiban akkora különbségek, folyamatosan elemezni, monitorozni kellett volna a betegellátást, majd szakmai párbeszéddel tisztázni, hogy a folyamat mely pontjain kellene változtatni. A járvány egy új, állandóan változó jelenség, amit csak folyamatos egymástól tanulással lehet jól kezelni.

Egy következő hullám milyen állapotban éri az egészségügyet? Veheti akár jól is az újabb akadályt?

Azt gondolom, hogy mindenki - az operatív törzstől a kórház portásáig ebben a rendszerben - tanult annyit, hogy ha nem lesz új, durva mutáció, érdemben nagyobb terhelés, akkor az ellátórendszer képes lesz azt kezelni. Változatlanul azt látjuk, hogy a szűk keresztmetszet az ápolás. Informális közlésekből úgy tudjuk, hogy ha az intenzíven volt elég ember a betegmozgatására, gyógytornász bevonására, az a gyógyulás szempontjából többet számított, minthogy éppen milyen gyógyszert kapott a beteg.

Most hogy kicsit enyhült a járvány szorítása, mi látszik a rendszer fő problémájának?

Látjuk, hogy az egészségügy rendszerszinten nem hozza azt az eredményt, ami egyébként a fejlettsége alapján várhatnánk tőle. Vitathatatlan, hogy ilyen mértékű béremelés, mint az orvosok esetében, egyetlenegy ágazatban sem történt. Az is igaz, hogy ahol a fizetés javul, ott az önkizsákmányolási kényszer is csökken, tehát nem kell három négy állást vállalni. De akkor a harmadik-negyedik álláshely üres marad. A rendszer teljesítménycsökkenésében kőkeményen benne van a szakdolgozóhiány. Változatlanul fontos pozitív lépésnek tartjuk a hálapénz betiltását. Ezzel viszont az ellátást szervező informális erő, a „láthatatlan kéz” is visszaszorult, és sajnos nem jött helyette egy legális érdekeltségi rendszer. Emiatt összekuszálódtak a betegutak, a páciensek nem kapnak megfelelő időben adekvát ellátást. Alapvető probléma, hogy az orvosbéremelés nem valamilyen komplex intézkedés részeként, benne a szakdolgozói bérek érdemi emelésével, az intézményszerkezet kiigazításával együtt zajlott le. Emiatt van szakemberhiány. A harmadik nagyon súlyos adósság a köz és magán egészségügy viszonyának a rendezetlensége.

Mit kellene tenni?

Mielőbb szabályozni kell a köz- és a magánrendszer együttélését. Ennek legfontosabb előfeltétele a működő közösségi egészségügy. Ha ugyanis lehetetlen időpontot szerezni, ha a betegnek a két nap vagy a hat hónapnyi várakozás között kell döntenie, a páciens két napot fogja választani, és inkább fizet. És ez így kényszerválasztás. Mi a kezdetektől mondogatjuk azt is, hogy nem lehet ezt a két rendszert mereven különválasztani. Azért sem, mert nincs két egészségügyre való szakemberünk. De nem elég gazdag a polgárság sem egy második egészségügy fenntartásához. A közellátásból a magánba szerződő orvosok tovább rontják a közellátás teljesítőképességét, ezért elengedhetetlennek tartjuk a szabályozott együttélést. De ez nemcsak kamarai kompetencia: társadalmi párbeszéddel kellene tisztázni a határokat, szabályokat. Ez már nem lehet csak a szakma, az egészségpolitika magánügye. Egy reálisan működő egészségügyben egységesen, mindkét szférára érvényesen szabályozott betegutakra van szükség. A magánegészségügy ma még izolált ellátások halmaza, nem áll össze rendszerré, nincsenek szabályozott betegutak, nincs meg, hogy honnan, hova, hogyan kell eljutni. Tisztázatlan, hogy mit kell csinálni, ha az orvos talál bonyolultabb ellátásra szoruló pácienst, akkor köteles-e továbbküldeni. Most az államiba nem küldheti, mert oda nincs beutalási joga. Legfeljebb visszairányíthatja a háziorvoshoz, aztán lesz, ami lesz. És akkor kezdődik az egész procedúra elölről, amit már egyszer végigcsinált a beteg, csak közben telik az idő, és múlik az esély a gyógyulására. Ezeket a párhuzamosságokat fel kell számolni, és társadalmi konszenzus kell arról, hogyan lehet ezt értelmesen és célszerűen megoldani. Például, hogy a betegnek legyen lehetősége a két rendszert akár váltva igénybe venni. Sőt azt is el tudom képzelni, hogy a magánellátás díjának egy részét az állami biztosító állja, és a magánellátó legfeljebb csak a többletszolgáltatásért kérhetne kiegészítő díjat.

Említette a közösségi egészségügyet, mint fogalmat. Pontosan mit ért ezen?

Azt az egészségügyi rendszert értem alatta, amit az állam az adónkból finanszíroz. Egy normális társadalombiztosításban a páciens pontosan tudja, hogy ő mivel tartozik, mennyi járulékot kell fizetnie, és azért mit várhat a rendszertől. Azt is tudhatja, hogy hol, milyen eljárásrendben, milyen technológiával, milyen indikációval és milyen garanciák mellett veheti igénybe egy bizonyos ellátást. Ehhez azonban a jelenlegi rendszerben még sok minden nincs meg, például a páciensnek járó szolgáltatási csomag definiálása.

Megjósolható, hogy az egészségügy átalakításával merre fog tartani, milyen irányba mozdul majd el most a kormányzat?

Nem tudom, de mi azt mondjuk, hogy kellene egy mesterterv, amely egyidejűleg foglalkozna a forrásteremtéssel, a humán erőforrással, a kompetenciák átrendezésével, és mindezt a magánegészségügyre is kiterjedően. Vannak jó kezdeményezések, jó lépésnek tartom például, hogy elindultak a praxisközösség jellegű fejlesztések az alapellátásban. Annál inkább, mert már egy nyári statisztikában több volt a 60 év fölötti háziorvos, mint az az alatti. A korfa okozta problémák egyetlen megoldása a praxisközösség, majd azok csoport praxissá fejlesztése. Ha az utóbbiban használhatják a szakorvosi kompetenciáikat is, akkor azzal kiváltható lesz a kórházi, szakrendelői kivizsgálások jó része, ami csökkenti a várakozási, előjegyzési időket. Továbbá a szükséges utókezeléseket, kontroll vizsgálatok is itt történhetnének, ami szintén fölszabadíthatna másutt kapacitásokat. De mindezt rendszerré kell fejleszteni, nem izolált projektként kezelni.

Lát arra esélyt, hogy a háziorvosok önként föladják az önállóságukat?

Azt, hogy most van ellenállás, látom, és természetesnek tartom. De nem tudom eldönteni, hogy ez a téeszesítési szándéknak szólt, vagy eleve a praxisközösségi együttműködést, a kollektív munkát utasítják el. Természetesen rossz fényt adott mindennek, hogy csak az kaphatta meg a szakorvosi bért, aki belépett a „téeszbe.” Tehát a változás elkerülhetetlen, de ezt nem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Ugyanakkor az eredeti kérdésére válaszolva, látok esélyt arra, hogy együttműködnek a háziorvosok. Én elég öreg vagyok ahhoz, hogy közelről láttam az „irányított betegellátási rendszer”, amit veresegyházi modellként is ismertek. Az abszolút úgy működött, ahogy egy ilyennek kell: az alapellátó vagy szakellátó orvosok együtt gondolkodva, költség- és egészségtudatosan optimalizálták a betegellátást és a betegutakat. Ott tétre ment a dolog és megvolt az érdekeltség. A saját pénzükkel is játszottak, hogyha rosszul dolgoztak. Tehát, ha megvan az érdekeltség és megvan a szabad kéz hozzá, akkor igenis ezek tudnak működni. De az érdekeltségre és a döntési szabadságra együttesen van szükség.

Áll még az a vállalása, hogy félidőben kér egy bizalmi szavazást önmaga mellett?

Igen, természetesen, május végén ez megtörténik, a Magyar Orvosi Kamara első szakmai kongresszusán. Rendhagyó rendezvény lesz, miután eddig az orvosi kamara volt az egyetlen olyan szervezet, amelynek nem volt szakmai kongresszusa, csak évente országos küldöttgyűlése, ahol elfogadtuk a beszámolókat, megszavaztuk az esetleges alapszabály-módosításokat és kitüntetéseket adtunk át.. Egy szakmai szervezet számára ez méltatlan, így mi is megtartjuk az első két napos kongresszusunkat. Az első napon egy szakmai konferencia lesz, a másodikon pedig a küldött közgyűlés, amelyen a bizalmi szavazásra is sor kerül.