Önmagunkhoz képest is lemaradva - Peer Krisztiánnal elakadásokról, provokációról, csodáról

Az utóbbi időben két színházi bemutatója is volt a Jurányi Házban. Mindkettőben tulajdonképp elakadástörténeteket dolgoznak fel. Egyikben traumák, testi vagy lelki bántalmazások okozzák, másikban a kiégés, életközepi válság. Maga a történetmesélés, kibeszélés és történetekre való ráismerés adhat egyfajta kiutat?

Lett volna több is bemutatóból, de ezen-azon elakadtak. Az A Negyediken még az első hullám előtt kezdtünk el közösen gondolkodni Hegymegi Máté rendezővel és Garai Judit dramaturggal (bevontak, talán, mert elakadtak), a karantén alatt írtam a részem, sokat segített a mentális egészségem megőrzésében, hogy volt feladatom. Legtöbbször egészen konkrét feladatom volt: például, miután kitaláltuk, hogy a mi Utazónk a „nagy, sötétlő erdő”-be kifejezetten szuicid tervektől hajtva indul elveszni, csak azután megijed a saját árnyékától, Judit hozott két szövegrészt az Isteni színjátékból, amiket sürgősen össze kellett kötnöm ötödfeles jambusban, Nádasdy Ádám Dante-fordításának stílusát és Dante világlátását imitálva. Ennyi kötöttség közt az ember kínjában viccelődni kezd, paródiával tiszteleg, így szokták a költők egymás között.

A Nothing personalt is próbálták már egy ideje hárman, mikor Szabó Réka rendező, a Tünet Együttes társulatvezetője megkeresett. Azután már közösen kerestük tovább, mit is keresünk. Kiutat, nyilván. De kiút nincs, csak újrakezdések, kényszerű belátások, kompromisszumok vannak. Traumaismétlés. Mert van abban valami traumatikus, mikor egy előadás elkészül, és minden, ami addig képlékeny volt, és ezer lehetőséget magában rejtett, hirtelen megmerevedik, és az ezer lehetőségből megvalósul egy.

Ha az ember biztonságos keretek közt, például egy analitikus kanapéján vagy egy próbateremben hosszan beszélhet magáról vala­­ki(k)nek, annak mindenképp van gyógyító hatása, talán még akkor is, ha hazudik. A színpad viszont már egyáltalán nem safe place, a közönségtől nem várható el az a mindenáron való megérteni akarás, ami egy pszichológustól vagy az alkotótársaidtól jó esetben igen. Cserébe épp a sebzettséged és sebezhetőséged, a hibáid, a csonkaságod demonstratív felvállalása segíthet a nézőknek is elfogadni a sajátjukat. És a másikét. Nagyon szeretném azt hinni, hogy a művészettermelés és -fogyasztás növeli az empátia mennyiségét a társadalomban, különben csak hiúság és fontoskodás lenne az egész.

És művészként: az elakadások, szorongások, szenvedések jobb művésszé teszik az alkotót?

Erre a kérdésre kollégáim túlnyomó többsége kapásból azt válaszolná, hogy dehogy. A lai­kus olvasók meg valószínűleg azt, hogy: persze. Maradjunk annyiban, hogy a személyes top 10-emben nincs olyan szerző, akivel szívesen cserélnék életet és/vagy világlátást. És nem azért, mert olyan büszke lennék a magaméra.

A megrekedésről, veszteségről szóló No­thing personalnál ön ajánlotta az előadáshoz Boldizsár Ildikót és a meseterápiát. Első körben nem feltétlen társítanám önhöz a mese műfaját. Hogyhogy ezt vetette fel és hogyan viszonyul a meséhez?

A mese mint forma vagy elbeszélésmód gondolata Szabó Rékától jött, ez volt a kevés biztos pontok egyike már a próbafolyamat elején. Én épp azért vetettem fel, hogy beszéljünk Ildikóval, mert nem éreztem azt, hogy biztonsággal mozognék a terepen, jobban értenék a műfajhoz, mint egy random bölcsész. A húgom pszichológus, Ildikó tanítványa volt, ugyanannál a könyvkiadónál vagyunk stb. Másfelől olvasmányaim háromnegyedét nem tekintem „irodalomnak”, nem dolgoztatnak meg, nem is az a céljuk, már kamaszkoromban is becsúszott két Dosztojevszkij közé egy Agatha Christie, két önismereti trip közé egy adag pure eszképizmus, és ez az arány nálam a korral csak romlott. A mese a komolyan vehetetlen kiszámíthatóság, ami evés közben segít lekötni, a rossz gondolatokról elterelni a figyelmemet, gondoltam volt. Elemeztünk közösen Ildikó ajánlotta meséket, láttam, hogy milyen rétegzettek, milyen tiszta szimbólumrendszerrel dolgoznak, de még ekkor is maradt bennem szkepszis azzal kapcsolatban, hogy az értelmezéseinkben mennyi a projekció. Az segített megszabadulnom az előítéleteimtől, mikor sikerült stílusgyakorlatként felfogni a feladatot, csak a részletekre koncentrálni, épp úgy, mint Dante esetében.

Megküzdési stratégia mennyire tanulható utólag, felnőttfejjel?

Mindig csak egy lépést kell megtenni, egy napot túlélni – elképzelem azt az alsóst, aki eszerint él. Jó, végül is el tudom. De ha a problé­máink történetesen felnőttproblémák, és a kiégés mindenképpen az, a megoldásukra is csak felnőtt­fejjel találhatunk rá. Például eltakarhatjuk egy még nagyobb problémával, mondjuk alkoholizmussal, esetleg regresszióba menekülhetünk. Az én tapasztalatom inkább az, hogy hosszú évekbe telik, míg az ember képes belsővé tenni, amire az eszével rájött. Egy végtelenségig azért talán mégsem nyújtható haladékidőben, egy Zenon-paradoxonban araszolgatunk a halál felé, folyamatosan le vagyunk maradva önmagunkhoz képest, ami rettentően frusztráló. Tudjuk, hogyan kellene élni, akár még hirdetjük is, csak az a fránya rutin nem engedi, hogy a gyakorlatba is átültessük ezt az elméleti tudást. Nem baj, majd holnap.

Az előadásban saját meséjük születik, amelyben a mesehősök egy álompalotát építenek. Ez egyszerre tűnik varázsosnak, világcsodának, és bizonyul szilárd alap nélkül pusztulásra ítélt légvárnak. Egyszerre felvillanyozó és szétesése kétségbeejtő. De nem tekinthető-e épp maga a küzdelem, a konok elszántság és hit a szilárd alapnak?

Három béka beleesik egy tejesköcsögbe, taposnak-taposnak, de nem tudnak kiugrani. Feladja az első, abbahagyja a taposást, lesüllyed és meghal. A második ugyanígy. De a harmadik, aki nem adja fel, tejipari ismeretek nélkül is vajat köpül a tejből, amiről aztán el tud rugaszkodni, és másnap már az egészből nem emlékszik semmire. Amikor Ildikónak elmeséltem ezt a gyerekkori alapmesét, már az első megjegyzése kizökkentett: lebegni a tejben, az maga lehet a csoda. Addig élveztem legjobban a próbafolyamatot, amíg közelebb állt egyfajta tét nélküli csoportterápiához, aminek maximum valami esetleges mellékterméke csak, ami megmutatható. Aztán egyszer csak mozgásba lendült a gépezet, ki kellett tűzni a bemutató napját, címet kellett adni neki. Az előadás végül is időre elkészült, ebben az utolsó héten sem voltam biztos, de azért tapostam.

Provokatív alkat. A Nothing personalban színészként is fellép és külsejével önironikusan rá is játszva szembemegy az elvárásoknak, megfeleléseknek. Erős öniróniával kezeli az értelmiségi szerepet és pózt. Miközben ez az önirónia rendkívül szórakoztató, a szerepjáték és mindent relatívvá tevés izgalmas, nem félő, hogy megkerüli a valódi szembenézést?

Igen, szeretem tartani és jelezni a három lépés távolságot önmagamtól is. És az évad végéig már csak az előadás kedvéért sem fogok borotválkozni, pedig bőven a számba lóg a bajszom, ami baromi kényelmetlen, de segít megérteni Nietzschét. Mire nagy nehezen kitanultam az öniróniát, ami fiatal koromban úgyszólván kötelező volt, ám egy feltörekvő kamasztól nyilván testidegen, interiorizáltam a kamaszkori nagy öregeket, hopp, addigra már ciki is lett: önfelmentés és a káros sztereotípiák indirekt megerősítése. Szeretem, amikor egy mondat mást mutat, mint amit mond, például éppen saját maga kimondhatatlanságát, komolyan vehetetlenségét demonstrálja, kifigurázza és lebontja azt az attitűdöt, amelyikből megszólal.

A bohócszerep is csak egyfajta páncélnövesztés, nem?

Szabad kimondanod „az igazságot” az uralkodó jelenlétében, az uralkodó felfogás ellenében is. Miközben nyilvánosan elhatárolódnak tőled, akiknek a szószólója vagy.

Menyire lehet egyáltalán ma még provokálni, mennyire fogékonyak rá az emberek ez ingerekkel túlbombázott korban? Másképp fogalmazva: mennyire tud produktív és termékeny lenni ez a provokatív attitűd?

Nocsak, kérdésekkel provokál az újságíró? Hallotta a Viktória című számunkat? (Az Elavult együttes dala megtekinthető/meghallgatható a YouTube-on – A szerk.) A debüt előtt mindenre felkészültem, csak a totál érdektelenségre nem. Provokálni a saját közegedet lenne érdemes, de egyfelől ott már eleve számítanak is erre, fel vannak készülve rendesen a csatornázásra, a provokáció inkorporációjára, másfelől mi egyéb lenne a dolga a művészetnek, mint hogy kizökkentsen, kigúnyoljon, átkeretezzen, görbe tükröt tartson? Andalítson el, hízelegjen, írja le a tájat? Minek? Ment-e öntetszelgés által a világ elébb? Van, akit egy bazmeg is provokál, ezzel nem tudok mit kezdeni, maximum egy idézőjellel vigasztalhatom a jó ízlésükben megbántottakat.

A másik előadásban, A Negyedikben a bűnt jellemhibaként ábrázolják. Vékony a határ bűn és túlkapás, rossz döntés, botlás vagy épp önkontroll hiánya között. De ha utóbbiaknak vesszük, a felelősség is kisebb, nem? És büntetés is másképp méretik ki rá.

Az előadás világképe sokkal ellentmondásosabb, irizálóbb, mint a dantei műé, igyekeztem nem csak nyelvi, hanem gondolati anakronizmusokkal is szórakoztatni a figyelmes nézőt és magamat, szóba kerül például, hogy az eredendő bűn antropológiai koncepciója ha nem is menti fel, de jobbnak mutatja az emberi lényt, mintha elvetnénk ezt a koncepciót. A mi Utazónkban van egy leheletnyi a Monty Python Erik, a vikingjének misszionáriusából: a Pokol kellős közepén is amellett érvel, hogy nincs Pokol.

Nemcsak a bűnösöket és bűnöket, hanem az áldozatok szemszögéből is halljuk a történeteket, őket is górcső alá veszik, hiszen a bűnnel ők is zsákutcába, olykor egyenesen pokolba kerülnek. Ezzel viszont mintha visszaadnák a bűn súlyát.

A részvét nem mérlegel, ha szenvedőt lát. Gondolj az áldozatra! – ezt tanácsolja az öreg révész a fiatal kollégának, hogy az is el tudja viselni az örök kárhozatra vetettek látványának iszonyatát. Hiába szólít fel empátiára, abban a helyzetben igencsak fals egy ilyen cinikus jó tanács. A probléma részben az, hogy a bűn(ös) megbüntetése nem állítja helyre a világrendet. Az örök szenvedés a visszacsinálhatatlanság tükörképe.

A negyedik főbűnt teszik hangsúlyossá – mert a jóra való restség a többség bűne, ami miatt nincs igazi változás és virulhat a többi bűn?

Pontosan. Az ember hajlamos megspórolni magának a munkát, amit például abba kellene fektetnie, hogy megértse a másikat. Én is. A kivonulás a vita egyoldalú lezárása, csakhogy ahol be lett rekesztve a beszélgetés, ott kezdődik a háború. Egyébiránt a dantei koncepcióhoz igazodtunk, a restség a melegágya az összes többi bűnnek: hagyod, hogy eluralkodjanak rajtad ilyen-olyan jellemhibák (más néven főbűnök, ha jól értettem Nádasdy Ádám magyarázatát.

Ön is mondta valahol, a kis engedmény is rothadást indít. Kompromisszumok nélkül azonban elnémul az elfogadás, megértés és harag gyúl bennünk, nem?

Egyszer egy lány a Nádor utcában azt mondta, hogy nem is lehetek jó költő, mert nincsen bennem elég düh, és Eörsi Istvánra hivatkozott. Nagyon elszégyelltem magam. Igyekszem, hogy ez ne ismétlődhessen meg.

Haraggal/dühvel lelkünkben lehet másikat megérteni, kellőn konstruktív párbeszédet folytatni?

Éppenséggel a düh követheti is a megértést. És akkor sem zárja ki a civilizált viselkedést. Talán nem kéne mindenre kiterjeszteni azt a széplelkűsködő (morális és esztétikai) ítélkezési tilalmat, amelyik mostanában minden Facebook-kommentfolyamban felbukkan kábé harmadik hozzászólásként. Persze ha közelről veszed szemügyre, érintkezésbe léptek, akkor a düh azonnal elpárolog, mert nem az egyénre kell haragudni, hanem a jelenségre.

Az, hogy vidéken él, kivonulás a társadalomból, önkimenekítés vagy egyszerű prózai oka van?

A társadalomból nem lehet kivonulni, például nem passzív házban élek, jár a szemetes, fizetek áfát, ha sajtot veszek. Minden másból ezeknek a megszállóknak annál is kevesebbet, mint amennyit muszáj. A szabotázs kultúrájában szocializálódtam: ha mindent porrá rombolsz magad körül, csak úgy teremthetsz a gyermekednek szebb jövőt. És ez a mentalitás pont ide vezet, ahol most vagyunk. A kivonulás a vita egyoldalú lezárása, csakhogy ahol be lett rekesztve a beszélgetés, ott legtöbbször nem a békés öregkor kezdődik, hanem a háború. „Hülyékkel vagyok körülvéve!” – hangoztatta a nagypapám még akkor is, mikor már gyakorlatilag egy néptelen szőlőhegyen élt. Egyébként meg egy szőlőhegyen élek én is, és csak azt akarom, hogy békén hagyjanak.

Milyen saját művön dolgozik a fiatalkori versek „ráncba szedése” és a színházi munkák ­mellett?

Ősszel jelenik meg az új verseskötetem, van még két hónapom reszelgetni. Persze sok értelmét nem látom az egésznek egy globális összeomlás kellős közepén, de legalább az legyen rendben, amit a kezemből kiadok, ha már fiatalon olyan megmásíthatatlanul trehány voltam.

+ 1 KÉRDÉS:

A Nothing personal plakátján az ön karja látszik, amibe bele van karcolva az előadás címe. Magán viseli még e bevállalásnak a nyomát?

Oh dehogy, fél óra után eltűnt. Van a bőrömnek egy fura tulajdonsága, ilyen „hegtetoválást” eredményez, ha rajzolok rá, mondjuk egy gyufaszállal, nem is kell nagyon rányomni. Persze ez is egy olyan tulajdonság, amivel ha előhozakodom, mindenki azonnal rávágja, ilyet az ő bőre is tud. Aztán van csodálkozás.