Elég annyi, hogy tudjuk: a villamos is aluszik, a cédrus magányos, a mandarin pedig csodálatos. Nem kell megmagyarázni a 6:3-at, most már a 4:0-t, a Rubik-kockát, a Lánchidat és a Hajmási Pétert. Azt sem, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”. Ami épp egy olyan költő sora, akitől először a magyarságát vitatták el, később az életét is elvették a magyarság nevében. Azok, akik szerint a világ legjobb dolga volt magyarnak lenni.
Hogy egy független értelmiségi milyen téziseket fogalmaz meg a kultúrpolitikáról, az szabad döntése, akkor sem zavar, ha egyetlen szavával sem értek egyet. Ha nincs annyi humorérzéke, hogy eszébe jusson Örkény magyarni-ja, meglepődve vállat vonok. Ha a holokauszttal kapcsolatban is képes kiemelni, hogy a „haláltáborba hurcoltak között voltak olyan emberek is, akik még a legborzalmasabb borzalom borzalmának a mélyén is képesek voltak emberek maradni”, felháborodva bár, de tudomásul veszem a cinizmusát.
Amikor azonban egy vezető állami kulturális intézmény tanácsadója, az épp kormánypárti színházi társaság titkára töpreng az állam által támogatandó kultúráról, akkor joggal ötlik fel a gondolat, hogy a hatalom szól hozzánk.
Nem ismeretlen a taktika: előfordult már, hogy magát újságírónak tartó postás cikksorozatával érkezett az üzenet; máskor kormánypárti politikusok nyilatkoztak akként, hogy „amíg a mi pénzünkből alkotsz, igenis, lehetnek elvárásaink”; és megesett az is, hogy maga a miniszterelnök mondta ki a verdiktet a kultúrpolitikának álcázott hatalmi célokról.
A feladat adott tehát. A sokéves kultúrharc tapasztalatával a hátunk mögött állami – tehát adófizetői – pénzből alkotó művészek sorának főhet a feje, hogyan fog műve arról szólni: A világ legjobb dolga magyarnak lenni! Magyarázhatják tovább külföldi ismerőseiknek, hogy egy magyar utcán szabadon végigmehet két fiú kézen fogva, félelem nélkül lehet viselni kipát és kufiját, és a migráns nem szitokszó a magyar nyelvben. És álmodozhatnak a jövőről, amikor a Háború már nem lesz más, mint vanília fagyi.