Anyaságmítoszok megkérdőjelezésére ösztönöz új kiállításán Oltai Kata

Oltai Kata az anyaságról rendezett kiállítást, hogy megmutassa, a témát nem feltétlenül csak örömteli módon lehet bemutatni. Az anyaszerephez a boldogság megélése mellett ugyanis kapcsolódhat félelem, szorongás, depresszió és kétségbeesés is. A művészettörténész-kurátor és kétgyermekes édesanya persze nem látja annyira borúsan a helyzetet, de fontosnak tartja, hogy az anyaság árnyoldaláról, mindennapos küzdelmeiről tabuk nélkül lehessen beszélni, és megnyíljon a tér a tágabb társadalmi diskurzus előtt.

- Mi inspirálta, hogy megrendezze a kiállítást?

- A galéria vezetője, Deák Erika, aki régi és fontos szereplője ennek a közegnek, felkért, hogy rendezzek egy anyaság tematikájú kiállítást. Szabad kezet kaptam tőle, ami egy kereskedelmi galériánál nagy bátorság. Amiben biztos voltam, hogy nemzetközi csoportos kiállítást rendezek.

- A kiállítás tervezésekor mi volt a fő szempont?

- Hogy az mindenkinek szóljon, hiszen mindenkinek volt anyja, vagy ő maga anya, vagy az szeretne lenni. Gyerekkorunk óta szocializálnak minket mítoszok jó anyákról és rossz anyákról, és a nőket különösen sújtja a szerepkliséknek való megfelelés. Mindezt lehet kapargatni, és feltenni a kérdést, hogy tényleg ilyen evidens-e a nőknek az anyasághoz való hozzáállása. Vajon tényleg mindenki úgy éli meg, hogy ez a női lét kibontakozásának a csúcspontja? Az elmúlt tíz évben nagyon sok minden történt, ami nemzetközileg ezt a diskurzust árnyalta. Itthon egy sokkal konzervatívabb beszédmód alakult ki a nőiség és anyaság viszonyáról, azt feltételezve, hogy anyának lenni minden nő szerepálma.

- Hogyan viszonyulnak az anyaság kérdéséhez a kiállító művészek?

- Szándékosan úgy válogattam a művészeket, hogy a tárlat mediálisan egy széles spektrumot járjon be. Fontos, hogy a művészek milyen hangnemhez milyen eszközt választanak, legyen az rövidfilm, grafika, festmény, fotó, szobor vagy installáció. Az anyaság identitáskérdés, hiszen ha egy nő anyává válik, akkor az identitása is megváltozik. A kiállítás azt járja körül, hogy időszakosan mit veszít valaki az addigi koherens identitásából, és mi következhet utána: adott esetben félelem, kétségbeesés, megbánás, depresszió, és persze az új identitás meglelése is.

- Az anyaság mely időszakára koncentrálnak a művek?

- A szülést követő későbbi időszakra, amikor az önazonosság visszaszerzésének a kérdése áll a fókuszban. Az ember ilyenkor újradefiniálja magát, miközben a teste is megváltozik. De már a kezdeti szocializációnk arra ösztönöz minket, nőket, hogy kerüljünk közelebb az anyasághoz, legyen meg a kapcsolatunk a saját anyánkkal, a leendő anyaszerepünkkel, és fogadjuk el azt. A mítoszaink, a meséink is úgy szocializálnak minket, hogy találjuk meg a boldog párunkat, aki mellett anyák lehetünk. Itthon a közelmúltban a gondolkodást a politika szűkítette le: azt sugallják, hogy egy nő az anyaságnak mindenképpen örüljön, és mindenképpen vállalja azt.

- Mondjon egy példát a kiállításról az anyaság különféle megélése kapcsán.

- A tárlaton Fajgerné Dudás Andreának két festménye is szerepel, az életmű két szakaszából. Az elsőn a művészt láthatjuk otthoni környezetben, amint a befogadóra néz, miközben a férje a háttérben porszívózik. A kép utal arra, hogyan éli meg, hogy egyszerre feleség, anya és művész is. A másik képen a laptop előtt dolgozik, az előtte tornyosuló fazekak azonban beterítik. A kiállításon a házimunka, az anyaság és a karrier közti nehéz balanszírozást több mű is tárgyalja.

- Nem mindegyik mű ilyen egyértelmű. Vannak kifejezetten elvont alkotások is.

- Van, aki az anyaság megélését használati tárgyakkal mutatja be. Klenyánszki Csilla fotóin különböző eszközöket látunk, mint seprűt, asztalt, tollasütőt és partvist, amelyeket a művész abszurd, mégis egyensúlyi helyzetekbe állít be. A fotókat a gyermeke születése után készítette, amikor a kicsi éppen aludt. Ez volt az egyetlen időszak, amit használhatott arra, hogy dolgozzon művészként. A képeken bemutatott egyensúlyi helyzetek azonban látszólagosak, melyeket nagy munkával, elszántsággal lehet csak megteremteni. Az anyaság is ilyen, hiszen a külső szemlélőnek harmonikusnak tűnhet egy anya élete, miközben nagy feladat fenntartani ezt a mesterkélt harmóniát.

- Akad, aki az anyaságot már teljesen absztrakt nyelven mutatja be.

- Igen, Horváth Lóczi Judit geometrikus formákkal ábrázolja a gyerekének a születését. A Try to be a good mother (Próbálok jó anya lenni) című sorozat grafikáin megjelennek ismerős formák mint például egy ház mint zárt, biztonságos tér, de ami többféleképpen sérülhet, eshet szét, és kerülhet újra összerakásra. De van olyan mű, amely elég konkrétan mutatja be az anyasághoz fűződő aggályokat. Diana Karklin Undo Motherhood (Visszacsinálni az anyaságot) című fotósorozatának füzetei például egy-egy, a témával kapcsolatos fogalmat járnak körül mint a kimerültség, a félelem vagy a bűn, és mutatják be azokat a világ különböző tájairól származó egyénekkel. Ezekben a naplókban minden egyes lelki állapothoz egy történet kapcsolódik, az alkotó mégsem az anyaság ellen beszél, hanem árnyalja az ahhoz kapcsolódó érzelmeket.

- Hogy érzi, ezekkel a problémákkal tisztában vannak férfiak és nők a társadalmunkban?

- Még mindig tabu övezi a témát, nincs rendes diskurzus. Igaz, a közösségi médiában megnyíltak csatornák, melyek lehetővé teszik, hogy az emberek beszéljenek ezekről a kérdésekről, de a kultúra más terepein alig jelenik meg. Clare Gallagher Second Shift (Második műszak) című fotósorozata azt mutatja be, hogy a nők életében létezik egy második, harmadik műszak: elpakolni a szétszórt tárgyakat, elmosogatni a tányérokat, hajat vágni, sebet gyógyítani. Kis és nagyobb munkák, amelyek „szétvágják” a koncentrált figyelmet vagy az elmélyülés lehetőségét. Ezek a teendők mindig újratermelődnek, ilyen az anyaság sziszifuszi volta, és ebből nem lehet kilépni.

- Hogyan lehetne az anyaság nehézségeinek feldolgozásán segíteni?

- Magyarországon most nincs társadalmi tere, hogy identitáskérdésekről beszéljünk. Vannak elszigetelt jelenségek, ez a kiállítás is ilyen, de a diskurzus alapvetően, társadalmi szinten hiányzik. Nem része a párbeszédnek, sem a háziorvosi tanácsadásnak, sem a védőnői munkának, és az orvosok sem tartják porondon a témát. Pedig kellene vele foglalkozni szülés előtt, közben és utána is. Akkor sokkal jobb hely lenne a világ.