bálnavadászat;veganizmus;környezetvédelem;önkéntes;

2022-08-07 06:00:00

„Esélyes volt, hogy elsüllyeszt minket” – A magyar nő, aki életre-halálra harcolt az óceánok orvvadászai ellen

A jégtáblák között vadorzó bálnavadászok elleni vakmerő kiállás a fiatalok többsége számára megmarad a csodált regény- vagy híradóhősök szintjén. Kristóf Veronikát keményebb fából faragták. Egy húsz évvel ezelőtti dokumentumfilm hatására, és a család élénk tiltakozása ellenére kivette a szabadságát, nyakába vette a világot, és csatlakozott a Sea Shepherd csapatához. Hét antarktiszi bálnavédelmi kampány újságíró-vegán szakács önkénteseként nézett szembe a veszéllyel. A delfináriummal, a tejiparral és a disznóvágással szemben sem megbocsátóbb.

„Paul Watson, kalóz vagy hős” – a Sea She­pherd alapítójáról szóló dokumentumfilmet a kétezres évek elején adták a Spektrumon. Sokan láthatták, de kevesen álltak oda a szüleik elé azzal, hogy csatlakoznak a legendás bálnavédőhöz, akinek már a mottója is borzongató volt: „Addig nem éltél, amíg nem tudod, miért érdemes meghalni!”„Alapvetően csendes, problémamentes gyerek voltam, és ahogy Anyu szokta mondani, velem az igazi gond a dokumentumfilmmel kezdődött – emlékszik mosolyogva Kristóf Veronika, a tengeri élővilág megmentéséért alakult nonprofit szervezet, a Sea Shepherd magyarországi képviselője.

– Rengeteg könyvünk volt, sokat és szívesen olvastam, bulizás helyett is. Jellemformálóak voltak, köztük az Anne Frank naplója, a Monte Cristo grófja, a Sándor Mátyás, Sheila Hocken önéletrajzi ihletésű Emma meg én című könyve, vagy éppen az Elza és kölykei.”Veronika kikérte háromheti szabadságát, hogy elutazzon a Galápagos-szigetekre, ahol a Farley Mowat hajót készítették fel az antarktiszi bálnavédelmi kampányhoz. Örült, hogy rátalált egy rövid időtartamú lehetőségre. A családi veszekedés sem tántorította vissza. Annyira elszánt volt, hogy semmilyen ellenérvet nem hallott meg. Beadatta a kötelező védőoltásokat, beszerezte a hálózsákot, az outdoor ruházatot, és elrepült. „Tanulságos út volt. A Lonely Planet Ecuador és Galápagos útikönyvének praktikája mentett meg az egyedül utazó nőkre szakosodott tolakodó férfiaktól. Már a reptéri taxiban meg kellett válaszolnom, hogy »Igen, egyedül érkeztem, utazom tovább a férjemhez«. Szerencsére nem volt második kérdés, és nem kerültem bajba” – idézi az első napokat.A jó öreg Farley Mowat-on békeidőben tapasztalhatta meg a spártai körülményeket. Felmérhette, mire vállalkozott a három-négy hónapos éles, háborús helyzetre készülve. Az első pillanattól nyilvánvaló volt számára, hogy Galápagos csak az első állomás az úton. Az ezt követő nyolc évben hét antarktiszi nyarat töltött újságíró és vegán szakács önkéntesként a Sea Shepherd Steve Irwin hajóján, a japán bálnaorvvadász-flotta elleni küzdelemben.

Orvvadász-agresszió

Akinek elfogadják a jelentkezését, fel kell készülnie az extrém időjárásra alkalmas ruházattal és lábbelivel, meg kell venni a repülőjegyet, és önállóan el kell jutnia a hajóig. Mindannyian konkrét munkakörre jelentkeztek, és napi nyolc-tíz órát dolgoztak. A kapitányon és tiszteken kívül két-három fős pici kabinokat kaptak. Veronika általában a zérógravitációs szekcióba, a hajó orrában lévő kétfős kabinok egyikébe került (a viharokat itt lehet a legintenzívebben átélni), ám egyszer a főszakács kényelmes helyiségét kapta ajándékba. A konyhán hárman dolgoztak. A reggelit felváltva, a többit közösen készítették azokból a növényi alapanyagokból, amiket adományként kaptak. „A legboldogabb akkor voltam, amikor a konyhai beosztás mellett, a 20–24 óra közötti őrséghez csatlakoztam az irányítóteremben. Semmihez sem fogható érzéssel töltött el, hogy a jégtáblák közötti navigációt segíthettem, vagy amikor észrevettem a japán bálnaorvvadász-flottát a horizonton. Úgy egy hónapig három-négy óra alvással dolgoztam a hét minden napján – meséli Veronika, aki bevallja, hogy olykor féltette az életét, csak máshogy.

– Az »üvöltő 40-eseket« és a »tomboló 50-eseket« viszonylag könnyen megszoktuk, de az nagyon félelmetes volt, különösen éjjel, amikor az »üvöltő 60-asok« dobáltak bennünket a jégtáblák között (Ezek a Déli-óceáni viharok erejét mutatják mérföldben.). Hét kampány alatt bőven volt részem az orvvadászflotta fékevesztett agressziójából. A legélesebb összecsapás 2013. február 20-án és 25-én történt, amikor a Nisshin Maru bálnatest-feldolgozó hajó többször szándékosan belénk hajtott. Esélyes volt, hogy elsüllyeszt bennünket. Ott álltunk Paul Watsonnal a Steve hátsó őrszobájában, és néztük a szürreális harcteret a jégtáblák között. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nyilván rettenetesen sajnálok mindenkit, aki szeret, akinek fájdalmat okoz a halálom, de olyan világban, ahol ez az izé büntetlenül meggyilkolhat fegyvertelen önkénteseket, nem akarok élni.”

Óhatatlan veszteség

Veronikát a veganizmusról kérdezem, amely távol áll a magyar tradícióktól, ahol a kormányfő tort ül a „legyőzött” disznó fölött. Szerinte néprajzkutatók biztosan érthetően le tudnák vezetni, hogy a hűtőszekrény előtti idők archaikus disznóvágása miként maradt az ország egyik „arculati eleme”. – „Nem vagyok hipokrita, nem teszek úgy, mintha sosem ettem volna húst, de a szerencsétlen állat visítása és agonizálása, a pálinkából merített »hőbörgő bátorság« már gyerekként is mélységesen taszított. Ösztönösen kerültem a húsos ételeket. Mielőtt – sajnos – vegetáriánus étrendre váltottam, erősen köretevő voltam. Imádtam a sajtokat, és ha elutaztam bárhova, biztosan bevásároltam halloumiból, ami akkoriban ritkaságnak számított a magyar boltokban. Úgy hét évre ragadtam meg abban a tudatban, hogy a vegetáriánus étkezéssel védem az állatokat és a környezetet. Galápagoson szembesültem azzal a ténnyel, hogy »tejelő állat« nem létezik. Ha a tehenet, juhot, kecskét nem elletnék folyamatosan, és nem adagolnának hozamjavítókat a takarmányukhoz, akkor nem lenne tejük, és nem működne a tejipar. A kérődzők intenzív tenyésztése még a »haszon«-állattenyésztési iparágon belül is a legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátó ágazat, a globális klímakrízis fokozója – érvel a Sea Shepherd képviselője.

– De persze ezeket nem tanították az iskolában, sokkal inkább úgy kondicionáltak bennünket, hogy ne gondoljunk bele, »ki« kerül a tányérunkra. Nekünk, állatjogi aktivistáknak, környezetvédőknek véget nem érő feladatot és esélyt adnak a tudományos kutatások. A legkétségbeejtőbb következtetéssel járó tanulmányok lefordításától, a beépült aktivisták által leleplezett kegyetlenségek bemutatásán, az utcai filmvetítéses aktivizmuson keresztül a mémekig mindent az edukáció eszközének tekintünk. A vegán hús- és sajtanalógiák növekvő választéka azt igazolja, hogy az elavult és a jövőnket veszélyeztető, részben étkezési szokások hátterét és következményeit megismerve egyre többen váltanak.”Veronika értelemszerűen a halfogyasztást sem pártolja. Szerinte csak a természetes folyókban zajló folyami halászat (vagy inkább horgászat), a tengerpartok mentén végzett horgászat és kis önfenntartó (például afrikai) közösségek családi halászata lehet fenntartható vagy szükséges. „Az ipari halászat és a különböző parcellás vagy medencés haltenyészetek a legpusztítóbb fenyegetést jelentik az óceáni ökoszisztémákra. Évente 300 000 tengeri emlős (bálnák, delfinek, fókák), 250 000 tengeri teknős, 300 000 tengeri madár, 20-25 millió cápa, és megszámlálhatatlan nem halászható halfaj egyedei fulladnak meg az ipari halászat hálóiban. Ők az »óhatatlan veszteség«.”

Beűzéses delfinvadászat

A Steve Irwinen töltött összesen mintegy 2,5 év örökre a „nagybetűs Életet” jelenti Kristóf Veronikának. Szerencsésnek tartja magát, hogy volt elég bátor azt csinálni, amiért érdemes volt megszületnie. „Egy percig nem bántam meg, hogy a decens modell helyett a nehezebb utat választottam. Köszönettel tartozom egy budapesti művészházaspárnak, egy operaénekes hölgynek, egy környezetvédelmi alapítványnak és néhány vállalkozásnak, amiért lehetővé tették, hogy a harmadik kampányom után ne kelljen feladnom, meg tudjam venni a repjegyet Ausztráliába, és az életemet ténylegesen kockáztatva továbbra is részese lehessek a Bálnák háborújának a Déli-óceánon.

„A legfontosabb, amit az állatjogi, környezetvédelmi témák kapcsán megtanulták, hogy nincs egyetlenegy képsor, tanulmány vagy infografika, ami mindenkihez egységesen jut el. Igyekeznek egyensúlyban tartani a száraz tanulmányok, pozitív-negatív érzelmekre ható videók és a gyors reakciójú mémek arányát. Az idén az egyik hazai állatmentő alapítvánnyal elkezdtek egy, a legfontosabb 17 környezetvédelmi problémakört tartalmazó oktatási anyagot összeállítani. „A szívre ható, megrázó-leleplező videók és fotók sorsa meglehetősen unortodox a közösségi médiában: a delfináriumok utánpótlásigényét biztosító taiji beűzéses delfinvadászat brutális képeit például letakarják, de nem takarják le a táplálékért cserébe ostoba mutatványokra kényszerített delfinekről készült cuki fotókat. Pedig mindenki számára evidens, hogy a delfináriumi látogatók finanszírozzák és tartják működésben a taiji beűzéses delfinvadászatot” – mondja az aktivista.Ha kapna öt percet az ENSZ-ben, Prince Ea Sorry című, 4,46 perces videóját mutatná meg a nemzetek diplomatáinak, nagy képernyőn. „Kedves jövő generációk! – kezdődik a kisfilm. – Sajnálom, hogy kudarcra ítéltünk Titeket! Sajn… Tudjátok mit? Inkább nem sajnálkozom! Nem fogadom el, hogy ez lenne a jövő! Mert a hiba csak akkor nem szándék, ha hajlandók vagyunk kijavítani!” „Közben pedig idézném George Monbiot környezetvédő újságírót, aki azt írta: »Ahogy a Föld életet támogató rendszereinek összeomlása felé száguldunk, a figyelmeztetésünkkel mintha vastag üvegfalak mögé szorulnánk! Az emberek azt ugyan látják, hogy mozog a szánk, de nem hallják, amit mondunk. Ahogy pedig eszeveszetten ütögetjük az üvegfalat, egyre őrültebbnek tűnünk a szemükben.«”