Nem könnyű okosnak lenni. Már többször leírtam ezt a mondatot, de valahogy mindig ide lyukadok ki. Gyereket nevelni olyan, mint bekötött szemmel rohangálni egy legódarabokkal megszórt lakásban úgy, hogy lehetőleg ne lépjünk rá semmire. Itt van például a kütyük kérdése. Amelyek azt ígérik, hogy okosak, sőt: okosabbak, mint mi. Jómagam a telefont mindig is segédeszköznek tartottam, képes vagyok meglenni nélküle, pontosabban hosszú napokig képes vagyok csak telefonálásra használni, ami a digitális forradalom léptékével mérve megfelel a kőkorszaknak. A laptop viszont munkaeszköz, ezzel keresem a kenyerem. Viszont ma is úgy vélem, hogy az az igazi kikapcsolódás, ha otthon hagyhatom, hogy még véletlenül se zavarjon meg egy e-mail vagy valamilyen kéretlen tartalom.
De a nagy kérdés az, mikor engedjük rá a gyerekre mindezt? Mikortól legyen telefonja, tabletje, saját fiókja, profilja, avatarja ebben a másik világban? Mikor merülhet el ebben szülői kontroll nélkül, csak a maga szakállára? A nyolcéves Dusinak elvileg van laptopja, a nejem levetett készülékét kapta meg, azon nézhet mesét (tévénk nincs), illetve gyerekeknek szánt tartalmakat. Telefont akkor kap, amikor a vér szerinti apjához látogat, hogy baj esetén fel tudjon hívni minket – persze ő akkor is cseveg velünk, ha minden rendben van. Jelen pillanatban azt mondhatom, hogy egyelőre ő uralja a virtuális világot és nem fordítva. De minden szakkönyv szerint közeledik a fordulópont, amikor mindez változni fog, nagyobb súllyal zuhan majd rá a virtuália, az alternatív világok kibogozhatatlan hálója. És persze a torzítások.
Arra is figyelmeztetnek a szakemberek, hogy egy-két éve belül már a pornóval fog szembesülni, átlagban ugyanis kilenc-tíz éves korukban látnak először a gyerekek felnőtt tartalmat
(tematikus filmet, ahogy mi azt nem kevés iróniával hívtuk anno – hiszen mind ugyanarról szól) a neten. Jelenleg erre sem ő, sem mi nem vagyunk felkészülve. Már elkezdtem írni magamban azt a beszédet, amit mintegy megelőző csapásként mondok el neki, de még nagyon a vázlatnál tartok. Azt szeretném megértetni valahogy, hogy a szerelem (nagyon felnőtt fogalom) jóval bonyolultabb és örömtelibb valami, mint amit a pornó képei sugallnak. Butaság lenne a kerítés mögül, kukucskálva nézni a kedvenc filmünket, ha a moziban is nézhetjük kólával és popcornnal. Igen, ezen még dolgozni kell…
Ne értsék félre, nem vagyok prűd, sem vaskalapos. Úgy vélem, van szerepe a pornónak a törzsfejlődés szempontjából – csak kicsit később. Amikor már a helyén lehet kezelni. Ahogy Esterházy mondta anno, a szerelemben minden csúnyának vélt szó megszépül, ugyanígy nincs olyan eszköz, ami ne nemesedne meg, ha jól használjuk. Tehát nem állok a teljes tiltás és a szemforgató erkölcsösség oldalán, csak annyit szeretnék, hogy addig maradjon gyerek, amíg arra szüksége van. Épp elég időt tölt majd el a felnőttek furcsa, álságokkal és kételyekkel teli világában.
Emlékszem az érzésre, amikor a nagyapám halála után előkerültek a polcok mélyéről az elnyűtt, vélhetően az ószeren, pult alatt vett VHS-kazetták, és rajta a többször átmásolt, csíkos, akadozó hangú filmek. Ma már inkább nevetséges, mint izgató. Mint egy néma burleszkfilm, ahol túl sokszor esnek fenékre a szereplők. Az idő – ahogy minden máson – ezen is átlépett. Magam sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor átpörgettem őket. De aztán rájöttem, unokaként nem az én dolgom megítélni, hogy neki mi és hogyan okozott boldogságot, örömet, kikapcsolódást. Mindannyiunknak vannak pironkodni való dolgai, amelyeket nem szégyell, mert akkor és ott az öröm forró eszközei voltak, ám kihűlve, vitrin mögött az „utókor” számára már színtiszta blamázs, botrány, erkölcstelenség. De lehet fordítva is: ma már nem értjük, miért lehetett olyan nagy skandalum egy kivillantott boka, hiszen majdhogynem naponta szembesülünk a meztelenség valamilyen formájával művészetben, tévében vagy épp a villamosmegállóban.
Erről még mind nem szeretnék beszélni a gyerekkel. Sok mindenre magától kell rájönnie, néhány dolog túlérett bölcsességnek hangzana az én számból, papolni pedig végképp nem szeretnék. Egyelőre a valóságot próbáljuk versenyeztetni a készen kapott világokkal, hátha izgalmasabb lesz mint egy videójáték, vagy épp egy egész életet szimuláló képzeletbeli világ, amelyről eddig a sci-fik szóltak, ám lassan már bekopogtat hozzánk. De hát ma már látunk nem egy olyan embert a környezetünkben, aki legszívesebben azonnal átköltözne a lájkok, cserélhető alakok és emlékek világába a szerelmi életével együtt. Akinek egyre nagyobb gondot okoz kiszakadni a tálcán kínált mindennapokból, mert ami kint van, túl szürke, túl lájtos, túl irányíthatatlan.
Ma még egyelőre nevetünk azon, aki ahelyett, hogy kinézne az ablakon, és nézné az elsuhanó, folyton változó tájat, a telefonját nyomkodja, hogy megtudja, süt-e a nap. Nem tudom, meddig állunk még nyerésre, de olykor már egy igazságos döntetlenben is kiegyeznék. Csak legyenek benne valódi botlások és valódi csúcspontok. Ami nélkül a szerelem (és az élet) csupán tünékeny illusztráció.
