„Lyukas vödörbe öntjük a vizet” – Magyarországról több víz folyik ki, mint amennyi érkezik, az egész rendszert újra kellene tervezni

6-7 köbkilométer az éves deficit. Ez nagyjából annyi, mintha a Balatont évente háromszor lecsapolnánk – mondja Kajner Péter, a WWF szakértője, aki a vízgazdálkodást teljes újragondolását sürgeti.

– Az utolsó adat szerint, amit hallottam, 800 milliárdos is lehet idén az aszálykár a mezőgazdaságban – mondta lapunknak a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértője. Kajner Péter úgy fogalmazott: az idei nyár valószínűleg nem extrém, ez lehet az „új normális”. A klímaváltozás és az emberi tevékenységek miatti változások leginkább a Duna-Tisza közére és a Nyírségre vannak hatással, ezek a legsérülékenyebbek. A nagy folyóknál ugyanis magasabban vannak, homokos a talajuk, így a lecsapolások, a vizek elvezetése itt gyors és drasztikus kiszáradáshoz vezetett. Az idei év megmutatta, hogy ugyanez várhat az ország más részeire is.

Az Országos Meteorológiai Szolgálat mérései szerint az idei nyár 2 Celsius fokkal volt melegebb az átlagnál, ezzel megdőlt az 1901 óta mért rekord. Az ősz esőzésekkel köszöntött be, de ez a csapadék csak kissé enyhít a helyzeten, hazák legnagyobb részén a talajnak legfeljebb a fölső 20-30 centiméteres rétegébe jutott belőle. Az Agrárminisztérium közleménye szerint augusztus végéig 1,3 millió hektár szántó- és ültetvényterületre jelentettek a termelők aszálykárt. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint pedig a mezőgazdaság teljesítménye a súlyos aszály következtében 35,5 százalékkal csökkent az előző év azonos időszakához képest. A korábbi gyakorlattól eltérően jóval hamarabb, már a nyár végén kihirdették az aszályhelyzetet, Nagy István agrárminiszter ebben az évben az ország egész területét ilyennek minősítette.

– A tendenciákra nagyon sokat rátesz az emberi beavatkozás – mutatott rá Kajner Péter. Felidézte, hogy a 19. századi folyószabályozások a Tiszát, a Dunát, a Drávát és a mellékfolyókat érintették. A folyó és a táj élő rendszer, nem lehet azt várni, hogy leválasztjuk a szerveit és utána ugyanúgy működik tovább, magyarázta. A Duna-Tisza közén egyébként már a török hódoltság idején meggyérültek a természetes erdők, amelyek fontos elemei a vízszabályozásnak. Nedvesen, hűvösen tartják a környezetet, a jól működő talaj szivacsként szívja magába a vizet, az erdők ezt tartályként tárolják. A múlt században rengeteg belvízelvezető csatornát építettek, nyárfásokat telepítettek, és megnőtt a felszín alatti víz kitermelése is, kavicsbányák nyíltak – mindennek az lett a következménye, hogy a 70-es évektől drasztikusan csökkent a talajvíz szintje. A 20. században közel ezer tó tűnt el a Homokhátságról. Azt gondolhatnánk: rendben, akkor telepítsünk megint fákat, majd az rendbe hozza, amit az emberi tevékenység elrontott. – Ez nem így megy – oszlatta el a félreértést a WWF szakértője, hiszen Magyarországnak ezen a táján inkább a szárító hatása érvényesül a fáknak. Olyan állományok is kerültek oda, amelyeknek semmi keresnivalója nem lenne arrafelé, az említett nyárfa mellett például a fenyő. A homogén faültetvényeknek nincs aljnövényzete, ökológiailag nem változatosak, ellenben vízigényesek, sokat párologtatnak.

A kedvezőtlen folyamatok egyik fő hajtóereje a mezőgazdaság. Kevésbé alkalmas területen is intenzív szántógazdálkodást folytatnak a területalapú támogatás és a piaci bevétel reményében. Gyakran látunk példát olyan téves „klímaalkalmazkodásra”, hogy „kiszáradt ez a tómeder, felszántom, vetek bele valamit”. Rosszabb esetben aztán a területet illegálisan fúrt kútból öntözik is.

A jogszabályi és a támogatási rendszer az intenzív gazdálkodást ösztönzi, fenntartja az észszerűtlen helyzetet. Lapunk korábban megírta: a Duna–Tisza közi Homokhátság vízhiányát 50 új tározóval kívánják orvosolni. Az előkészítés jövő év végéig tart, eddig már több, mint 6 milliárdot költöttek a tervezésre, a kivitelezés 2024-ben kezdődik, és a projekt néhány évvel ezelőtt becsült végösszege 200 milliárd forint körüli lesz. Kajner Péter rámutatott, nem csupán a bekerülése lesz milliárdos tétel, hanem az üzemeltetése is. Úgy, teszi hozzá, hogy közben a pazarló tevékenységeket szinte semmi nem szabályozza.

– fogalmazott a WWF szakértője. Szerinte a legfontosabb lenne a takarékosság és a tájhoz illeszkedő területhasználat, majd a vizek visszatartása és végül az aktív vízpótlás. Utóbbi a legdrágább. „Ha pedig ezzel egy észszerűtlen tájhasználatot szolgálunk, akkor a helyzet egyfelől abszurd, másfelől lyukas vödörbe öntjük a vizet” – érvelt.

Tegyük hozzá: az önszabályozás azért időnként átveszi az irányítást a gazdasági érdekek felett. A kukoricáról mondta a Portfolionak Raskó György agrárközgazdász, hogy a gazdák belátják a hiábavaló küzdelmet, a Jászságban és a Tiszántúl egyes részein már csak elvétve lehet ezt a növényt látni.

Ám egyelőre nem kedveznek a körülmények a vízmegtartó törekvéseknek. Magyarországon leburkolják a városokat, gyorsan levezetik az árvizeket, a földeken pedig kiépült egy 42 ezer kilométeres csatornahálózat. Hazánkból több víz folyik ki, mint amennyi befolyik, 6-7 köbkilométer az éves deficit. Ez nagyjából annyi, érzékeltette Kajner Péter, mintha a Balatont évente háromszor lecsapolnánk.

– Be kellene látnunk, hogy nem vagyunk víznagyhatalom, minden cseppje érték. 2010-ben volt az utolsó kiemelkedően csapadékos év, azóta nem vonult le jelentős ár például a Tiszán, a folyók hozamai csökkentek. A természeti folyamatok nem lineárisak, van „egy billenési pontjuk”, amit, ha elérnek, összeomlik a rendszer.

– szögezte le Kajner Péter.