A nyár végén egy kortárs képzőművészettel foglalkozó ismerősöm, Berger Anna elhívott a Lupa-szigetre, hogy nézzem meg az ott működő művészeti tábort. Nem újságíróként indultam ide, hanem mint műkedvelő ember, hogy a festői környezetben – merthogy a Lupán ez adott – megnézzem azokat a műalkotásokat, melyeket a helyi művésztelep, a LuppArt fiatal alkotói hoztak létre az ottlétük során, és ezekről beszélgessek velük. A meghívásra örömmel mondtam igent, mert kedvelem, ha egy művészeti projekt kapcsolódik a természeti környezetéhez, másrészt Barakonyi Zsombor festő barátom is mondta, hogy velem tart a kislányával a táborba. Mindez egy szombat este történt, fél nyolckor már ott álltam Budakalászon, a Duna partján, hogy átmenjek a Lupa-szigetre. A gond csupán az volt, hogy Zsombor egy másik program miatt mégsem ért rá, így magamban kellett nekivágnom Az arany ember-kalandnak, másrészt a két partot egyetlen híd sem köti össze, így a Lupára csakis hajóval, csónakkal vagy az Ebihal büféből lehet átjutni – onnan indul ugyanis a rév.
Retúr nélküli rév
Mindez még rendben is lett volna, de a révész elmondta nekem, hogy este nyolc után a szigetre ő már nem indul ki, így csakis reggel térhetek vissza. Gyorsan hívtam hát telefonon a LuppArt szervezőjét, Annát, aki biztosított afelől, hogy mikor leszáll az est, ők visszahoznak majd a partra egy csónakkal. Így nem húztam az időt, fizettem a révésznek, és szép komótosan áthajóztunk a szigetre, ahol már várt Anna. – Mielőtt a tábort megmutatom, szeretnéd megnézni a szigetet? Az egész csak hétszáz méter – mondta, mire bólintottam, és már sétáltunk is az óriási, terebélyes platánfákkal szegélyezett soron, mely az esti szürkületben önmagában is mesébe illő volt.Ami azonban még inkább magával ragadott, az a fasor melletti impozáns Bauhaus-házak sora. Letisztult formájukkal és színes külsejükkel rögtön magukhoz vonzották a tekintetem. Noha mindegyik hasonlított, az apró részleteikkel – például az ablakok praktikus elhelyezésével, a körlépcsővel vagy kiugró erkélyükkel – mind saját „személyiséget” kaptak. Azon gondolkodtam hangosan, milyen jól mutatnának hasonló épületek Budapesten, mire Anna mondta, hogy ilyen látvány csakis a második kerületi Napraforgó utcában van, és persze az is gyönyörű. De miért is van ennyi Bauhaus-ház a Lupán? Mint megtudtam, azért, mert a Napraforgó utcai lakótelepet is ugyanaz a cég építette, mint az itteni nyaralókat, ráadásul többet is a magyar Bauhaus-építészet kiemelkedő alakja, Kozma Lajos tervezett, a 8. számút éppenséggel saját magának.
Alkotásra ihlet
A séta után megnéztük a művésztábort, mely egy hosszú, emeletes házban kapott helyet. Fiatal képzőművészek nyáron hetente váltották benne egymást, hogy a varázslatos környezettől ihletve hozzák létre műveiket. Mindez ténylegesen meg is jelent egy-egy alkotáson, Dovák Melinda például az emeleti szobájából látott árnyas fát festette meg, míg Kusovszky Bea egy függőleges sávokat ábrázoló absztrakt képén a sziget színvilágából indult ki. – Itt én is szívesen alkotnék – mondtam Annának, és elképzeltem, milyen jó lenne akár heteken át csendes magányban írni valamelyik házban, esténként meg élvezettel nézni, ahogy a nap lassan lebukik a platánfák mögött.Az este aztán kifejezetten kellemesen alakult: Anna bemutatott a táborozóknak, köztük Horváth Ági, Mátyási Péter és Batykó Róbert festőművészeknek, majd a csapat nekiállt a kemencében pizzát sütni. A hangulat pedig olyan fényes lett, hogy végül úgy döntöttem, maradok a szigeten, így én is megszálltam a művészek lakta házban.
Napfényben kicsattanó
Másnap reggel ragyogóan napos időre ébredtem, a földszinten Anna már szilvás táskával és kávéval várt minket, én meg arra gondoltam, hogy ennél jobb dolgom egy ötcsillagos hotelben sem lehetne. Aztán úgy határoztam, ha már itt ragadtam, újra körbejárom a szigetet, hisz napfényben mégiscsak más arcát mutatja a hely. Újfent le voltam nyűgözve. A hosszú platánsor szinte kicsattant a zöld koronáival, míg a Bauhaus-házak csak úgy virítottak a színükkel. Akkor láttam igazán az egyéniségüket, hisz mindegyik egy-egy építészeti remekmű a maga apró ablakaival, piros korlátjával vagy vékony oszlopaival. A sziget keleti oldalára érve aztán megláttam egy még kisebb szigetet – az úgynevezett Egyfás-szigetet –, melyről előző este Anna elmesélte, hogy a régi papír tízforintos hátoldalán szerepelt, pontosabban Jankó János festőművésznek a bankót díszítő Folyóparti táj című képén.A Duna-partra szintén lesétáltam, ahol az aszály miatt drámaian leapadt a víz, de legalább a kiszáradt, töredezett földön lépkedve ezt a részt is be tudtam járni. A parton két férfi békésen horgászott, egy nő a csónakját próbálta kitolni a vízre. Őket és a vizet nézve, valami furcsa nyugalom szállt meg, azon gondolkodtam, hogy időnként tényleg jó, ha elveszik az ember, vagy legalább spontán módon ott ragad egy ismeretlen helyen.Hamarosan azonban vissza kellett mennem a házhoz, ahol a művészek már javában csomagoltak, mivel ők is indultak hazafelé. Kicsit még beszélgettünk, aztán mindenki elbúcsúzott Annától, a partra sétálva pedig együtt néztük a túloldalt, ahol az Ebihal büfé felől már közeledett a rév, hogy felvegyen és visszavigyen minket a kis dunai szigetet körbeölelő valóságba.
Kozma-barokktól a Bauhausig
A Lupa-sziget elegáns házai mellett Kozma Lajos építész (1884–1948) még számos különleges épületet tervezett Budapesten. A somogyi Kiskorpádon született, élete végéig megőrizte és felhasználta e vidék népművészetének motívumait, ötvözve ezeket az expresszionizmus, majd az art deco stílusjegyeivel. Reneszánsz emberként volt grafikus, bútortervező, iparművész, belsőépítész, műegyetemi tanár és az Iparművészeti Főiskola igazgatója is. A „tiszta művészet” keresése kapcsán került barátságba Bartók Bélával.
Eleinte enteriőröket (köztük a Rózsavölgyi és Társa zeneműbolt belső terét), kisebb házakat, villákat tervezett, melyekre még a díszítettség, a barokkos és klasszicista ornamentika voltak jellemzők (a húszas években szállóigévé is vált a „Kozma-barokk” stílus), majd építészete egyre inkább letisztult. Ezt bizonyítja a harmincas évekből a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen általa tervezett két családi ház, majd a Lupa-szigeten található nyaralója is. Nem csupán város- és belsőépítészetben, hanem közösségi és minőségi életterekben gondolkodott – Budapest több kerületében most is álló épületei őrzik ezt a szellemiségét. Ilyen a Margit körút 55. szám alatti, 1935-ben épült hétemeletes Átrium-ház, melynek alsó két szintjén hétszázhetven férőhelyes mozi működött, illetve az ő bútoraival a földszinten kialakított társalgó, ahol építészek, könyvillusztrátorok és más művészek együtt lehettek értő közönségükkel.
Továbbá a Régiposta utca 13. alatti hatemeletes, ruszkicai márványlappal borított bérház, és az ötödik kerületi Vadász utca 29., melyben az üvegáru-nagykereskedő ifjabb Weiss Gyula családi üzletháza működött. Az építész tervei alapján minden itt kapható üvegféleségből beépítettek a házba, innen kapta az egykor homlokzatán is ékeskedő Üvegház nevet. Miután 1944-ben a zsidó tulajdonost eltiltották hivatása gyakorlásától, az épületet Carl Lutz vette birtokba, itteni irodájában állították ki az egyéni és csoportos útleveleket, melyekkel a svájci konzul 62 ezer ember életét mentette meg a világháború alatt. Kozma Lajos építészete nem csak ily módon vált a történelem részévé, az ő tervei alapján épült 1933-ban Budán, az Orsó utca 43.-ban az a villa is, melybe a tragikus sorsú Nagy Imre 1949-ben országgyűlési elnökként költözött, és ahol 2008 óta a Nagy Imre Emlékház működik.
