Chris Carter: A holtak csarnoka (Részlet a regényből)

Mire Hunter a telefonban megadott címre ért, az órája 21:31-et mutatott. Még egy ilyen szerda estén is háromnegyed óráig tartott, hogy megtegye a közel harminc kilométert Westwood és Silver Lake – a Hollywoodtól keletre fekvő, etnikailag sokszínű városrész – között. Ahogy nyugat felé tartva ráfordult a Berkeley Avenue-ra, azonnal észrevette a rend­őrautókat a North Benton Way sarkán.

Hunter tisztában volt vele, hogy Los Angelesben semmi sem hozza össze olyan gyorsan a kíváncsi bámészkodókat, mint a villogó rend­őrautók és a bűncselekmény helyszínét védő fekete-sárga kordonszalag együttese. Éppen ezért egyáltalán nem lepte meg a közelben lakók szélsebesen duzzadó csoportja a kordon mellett. A kezükben mobiltelefont tartó emberek alig várták, hogy néhány másodperces videót vagy legalább egy fényképet készíthessenek, amit majd afféle Pokémon-trófeaként tehetnek közzé a közösségi médiás platformjaikon.

Ezenkívül a sajtó is bosszantotta Huntert. Két, a tetejükön kamerákkal felszerelt tévésfurgon parkolt a járda mellett, az elkordonozott területtel szemben, az út másik oldalán. Néhány riporter megpróbált információt szerezni azoktól, akik hajlandóak voltak beszélni velük.

Hunter átaraszolt a tömegen, majd lehúzta az autója ablakát, és felmutatta a jelvényét az utca bejáratát őrző egyenruhás rendőrnek. Az bólintott, és utat engedett neki.

A North Benton Way csendes kis utca volt a híres Silver Lake víztározótól délre. Jókora platánfák terpeszkedtek az út két oldalán, amelyek napközben védelmet jelentettek a napsütés elől, alkonyattól viszont baljós árny­ba vonták a környéket. Hunter az út jobb oldalán, a hatodik házba igyekezett. Egy piros Volkswagen Beetle és egy kék Tesla S foglalta el a kocsifelhajtót. A nyomozó a háztól kicsit jobbra parkolt le, három járőrkocsi és a megyei halottkém furgonja elé.

Kiszállt az autóból a maga száznyolcvankét centiméterével, és így jóval a régi Buick Le­Sabre napszítta teteje fölé tornyosult. Alaposan végigmérte az utcát: minden házban égtek a villanyok, a lakók többsége pedig vagy az ablakán nézett kifelé, vagy a háza előtt állva figyelt hitetlenkedő, döbbent arccal. Hunter épp az övére csatolta a jelvényét, amikor újabb autó hajtott át az utca elején lévő kordonon. A nyomozó azonnal felismerte a metálkék Honda Civicet: a társa, Carlos Garcia nyomozó ért a helyszínre.

– Most jöttél? – kérdezte Garcia, miután leparkolt az egyik járőrkocsi mellé, és kiszállt.

– Alig egy perce – felelte Hunter.

Garcia nemrég zuhanyozott, így a szoros lófarokba fogott hosszú haja még nedves volt.

Mindkét nyomozó a fehér épületre nézett. Három búsképű rendőr álldogált az út túloldalán. Mögöttük egy kapucnis védőruhába öltözött helyszínelő zseblámpával a kezében vizsgálta a szépen karbantartott pázsitot. A verandán, kék védősátortól félig takarva egy másik helyszínelő a bejárati ajtó kilincsét és az ajtókeretet porozta ujjlenyomatok után kutatva.

Miután a járdán álló három rendőr közül a legidősebb észrevette őket, otthagyta a társait, és az úton átvágva a két nyomozóhoz ment.

Hunter a rendőr inggallérjára pillantott, és meglátta a rácsíptetett jelvényt, amely szerint a Los Angeles-i rendőrség hadnagya közeledett feléjük.

– Maguk jöttek a különleges egységtől? – kérdezte a tiszt reszelős, fáradt hangon.

– Igen, uram – felelte Garcia. – Mi lennénk azok.

A hadnagy az ötvenes évei elején járhatott, hét-nyolc centiméterrel volt alacsonyabb Hunternél, és vagy húsz kilóval nehezebb. Ez a súlyfelesleg pedig mind a dereka körül összpontosult.

– Frederick Jarvis hadnagy vagyok a központi irodából, az északkeleti részlegtől – mondta a kezét nyújtva.

Hunter és Garcia is bemutatkozott.

– Maga ért először a helyszínre? – kérdezte Garcia.

– Nem – felelte Jarvis, majd megfordult, és a járdán álló két rendőr felé mutatott. – Grabowski és Perez ért ide előbb, de én voltam az, aki úgy döntött, hogy bevonjuk a különleges egységet is ebbe a rohadt ügybe.

– Tehát járt bent? – kérdezte Hunter. A hadnagy hosszan kifújta a levegőt, és a viselkedése egészen megváltozott.

– Igen, jártam a házban – mondta az arca jobb felét vakargatva. – Harminchét éve vagyok rendőr, és ezalatt nagyon sok borzalmat láttam, de ha választhatnék, hogy a halálom előtt mit töröljek az emlékezetemből, akkor az ez lenne – közölte a ház felé biccentve.

A két nyomozó aláírta a helyszíni belépési jegyzőkönyvet, átvette az eldobható védőruhát, és öltözni kezdett. Jarvis hadnagy nem kért védőruhát, ezzel jelezve, hogy nem szándékozik visszatérni a tett színhelyére.

– Tudunk már valamit az áldozatról? – kérdezte Garcia.

– Csak a legalapvetőbb dolgokat – felelte a hadnagy, és kinyitotta a noteszét. – A neve ­Linda Parker, huszonnégy éves, itt született Los Angelesben, a Harbor negyedben. Modellként kereste a kenyerét. A rendőrség előtt ­teljesen tiszta, sosem tartóztatták le, nem bírságolták meg, nem idézték be… semmi. A kocsiját részletre vette, de a futamidő lejárta előtt pár hónappal kifizette a fennmaradó részt. Az adóját is pontosan fizette, annyit, amennyit kellett.

– Egyedül lakott itt? – kérdezte megint ­Garcia.

– Úgy tudjuk, igen. Nem szerepelt másik név a számlákon, csekkeken.

– Volt barátja vagy valamilyen közelebbi kapcsolata?

– Ezt még nem sikerült megtudnunk – vonta meg a vállát a hadnagy. – Ne haragudjanak, de ezeket már maguknak kell kideríteniük.

Hunter újra végigpásztázta az utcát.

– A szomszédok? Hallottak, láttak valamit? – kérdezte, mert tisztában volt vele, hogy a hadnagy már kiadta az utasítást, hogy kérdezzék ki a környékbelieket.

– Semmit. Senki nem látott, nem hallott semmit, de az embereim még kint vannak. Talán egy kis szerencsével…

– Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a szerencse istennője nem kedvel minket – mondta Garcia komolyan. – De hát ki tudhatja? Minden nap egy új esély.

– Úgy gondoljuk, hogy az elkövető a ház hátsó felén, a hálószoba ablakán át jutott a házba – folytatta a hadnagy. – Kívülről törték be.

– És hogy jutott a hátsó udvarra?

A hadnagy a ház bal oldalán lévő fakapu felé biccentett. Egy technikus éppen azon kereste az ujjlenyomatokat.

– Nincs nyoma erőszakos behatolásnak, de nem is kell sportolónak lenni ahhoz, hogy bárki átmásszon rajta.

– Ő találta meg a holttestet? – kérdezte Hunter a ház előtt parkoló egyik rendőrautó felé fordulva.

Amikor kiszállt a kocsijából, egyből észrevett egy rendőrnőt, aki a tőlük legtávolabb álló járőrkocsi nyitott jobb első ajtajánál térdelt. Nem volt egyedül. Egy elkeseredett, ötven körüli asszony ült az anyósülésen.

– Igen – felelte Jarvis. – Legalább nem magukra hárul a borzalmas feladat, hogy értesítsék a szülőket. Ő az áldozat anyja.

Hunter és Garcia meredten nézett a rend­őrautóban ülő nőre. Egyikük sem tudott elképzelni annál lélekölőbb dolgot egy anya számára, mint hogy ő találja meg a brutálisan meggyilkolt lánya hulláját.

– Sokkot kapott, de ez teljesen érthető – magyarázta a hadnagy. – Egyelőre talán nincs jelentősége, de úgy tudjuk, napi szinten beszélt a lányával, vagy személyesen, vagy telefonon. – Újra belenézett a noteszébe. – Két nappal ezelőtt, hétfő délután beszéltek utoljára, mégpedig telefonon. Úgy volt, hogy kedden együtt ebédelnek, de az anya kénytelen volt lemondani a találkozót. Azt állítja, tegnap reggel kilenc körül hívta a lányát, de az nem vette fel, hanem egyből az üzenetrögzítő jelentkezett. Hagyott is rajta üzenetet, de a lány nem hívta vissza. Úgy negyvenöt perccel a megbeszélt ebéd előtt újra hívta, csak hogy megbizonyosodjon róla, a lánya megkapta az üzenetet, és nem autózik oda hiába. A készülék megint egyből üzenetrögzítőre váltott. A nő még próbálkozott tegnap este, aztán ma reggel és délután is. Mindig az üzenetrögzítő jelentkezett. Ekkor már komolyan aggódni kezdett. Bár nem tartotta valószínűnek, elmondása szerint még az is felmerült benne, hogy a lánya mérges lett rá a lemondott ebéd miatt. De arra gondolt, még ha így is lenne, mostanra biztosan visszahívta volna őt. Végül megejtett egy utolsó hívást, és üzenetet hagyott azzal, hogy ma este eljön hozzá.

– És hánykor ért ide? – kérdezte Hunter.

– Hét körül.

– Hogy jutott be? – érdeklődött most Garcia. – Nem volt zárva az ajtó?

– Az ajtót zárva találta, de volt kulcsa.

Hunter az első ajtót vizsgáló technikus felé fordult.

– Betörés? – kérdezte.

– Ha ennél az ajtónál történt, akkor az nem erőszakos behatolás volt – válaszolta a technikus Hunter felé fordulva. – Nem feszegették a zárat, az ajtókeretet, de az is igaz, hogy az ajtót belülről csak egy szimpla retesz védi. Nem kell nagy gyakorlat a feltöréséhez.

Hunter és Garcia a kapucnit is felvette, aztán becipzárazta a védőruhát.

– Átmennek a nappalin – mutatott a szoba irányába a hadnagy –, végig a túloldali folyosón, és annak a végében találják a hálót. Ha esetleg eltévednek, csak kövessék a vér szagát. – Ezt az utolsó mondatot sem úgy mondta, mint aki viccel. – Én a maguk helyében az orrmaszkot is felvenném.

Linda Parker házának bejárati ajtaja egy tágas nappaliba nyílt, amelynek a berendezése kellemesen ötvözte a kopottan elegáns stílust a hagyományos lakberendezéssel, kiegészítve pasztellszínű függönyökkel és a hozzáillő szőnyegekkel, párnákkal. Úgy tűnt, minden a helyén van, dulakodásnak nem látszott semmi nyoma.

Egy technikus itt is a rendelkezésre álló felületeket vizsgálta, hogy ujjlenyomatokat találjon. A nő alig észrevehető bólintással üdvözölte a két nyomozót.

A ház hátuljába vezető, hajópadlós folyosó rövid volt és széles, egy ajtó nyílt belőle jobbra, kettő balra, egy pedig a végében helyezkedett el. A balra eső ajtók közül csak a második volt becsukva. A falakat divatmagazinok címlapjait idéző, bekeretezett fényképek díszítették. Mindegyiken ugyanaz a csinos modell volt: karcsú, izmos nő, szív alakú arccal, telt ajakkal, finom vonalú orral, kissé ferde vágású, egészen világoskék szemmel és olyan arccsonttal, ­amiért sok nő egy vagyont fizetne.

Hunter és Garcia elindult a folyosó végében lévő szoba felé.

Közben bepillantottak a nyitott ajtón jobboldalt: egy hálószoba.

A nyitott ajtón a bal oldalon: a fürdő.

Majd később megnézik a csukott ajtót is.

Elértek a bűncselekmény helyszínére, és nyugtalan némasággal álltak meg az ajtó előtt.

A két nyomozó egyvalamiben teljesen biztos volt: Jarvis hadnagy kívánsága nem fog teljesülni. Sosem lesz képes elfeledni azt, amit ebben a szobában látott.

                                                                               Szabó István fordítása

Hunter tisztában volt vele, hogy Los Angelesben semmi sem hozza össze olyan gyorsan a kíváncsi bámészkodókat, mint a villogó rend­őrautók és a bűncselekmény helyszínét védő fekete-sárga kordonszalag együttese. Éppen ezért egyáltalán nem lepte meg a közelben lakók szélsebesen duzzadó csoportja a kordon mellett. A kezükben mobiltelefont tartó emberek alig várták, hogy néhány másodperces videót vagy legalább egy fényképet készíthessenek, amit majd afféle Pokémon-trófeaként tehetnek közzé a közösségi médiás platformjaikon.

Ezenkívül a sajtó is bosszantotta Huntert. Két, a tetejükön kamerákkal felszerelt tévésfurgon parkolt a járda mellett, az elkordonozott területtel szemben, az út másik oldalán. Néhány riporter megpróbált információt szerezni azoktól, akik hajlandóak voltak beszélni velük.

Hunter átaraszolt a tömegen, majd lehúzta az autója ablakát, és felmutatta a jelvényét az utca bejáratát őrző egyenruhás rendőrnek. Az bólintott, és utat engedett neki.

A North Benton Way csendes kis utca volt a híres Silver Lake víztározótól délre. Jókora platánfák terpeszkedtek az út két oldalán, amelyek napközben védelmet jelentettek a napsütés elől, alkonyattól viszont baljós árny­ba vonták a környéket. Hunter az út jobb oldalán, a hatodik házba igyekezett. Egy piros Volkswagen Beetle és egy kék Tesla S foglalta el a kocsifelhajtót. A nyomozó a háztól kicsit jobbra parkolt le, három járőrkocsi és a megyei halottkém furgonja elé.

Kiszállt az autóból a maga száznyolcvankét centiméterével, és így jóval a régi Buick Le­Sabre napszítta teteje fölé tornyosult. Alaposan végigmérte az utcát: minden házban égtek a villanyok, a lakók többsége pedig vagy az ablakán nézett kifelé, vagy a háza előtt állva figyelt hitetlenkedő, döbbent arccal. Hunter épp az övére csatolta a jelvényét, amikor újabb autó hajtott át az utca elején lévő kordonon. A nyomozó azonnal felismerte a metálkék Honda Civicet: a társa, Carlos Garcia nyomozó ért a helyszínre.

– Most jöttél? – kérdezte Garcia, miután leparkolt az egyik járőrkocsi mellé, és kiszállt.

– Alig egy perce – felelte Hunter.

Garcia nemrég zuhanyozott, így a szoros lófarokba fogott hosszú haja még nedves volt.

Mindkét nyomozó a fehér épületre nézett. Három búsképű rendőr álldogált az út túloldalán. Mögöttük egy kapucnis védőruhába öltözött helyszínelő zseblámpával a kezében vizsgálta a szépen karbantartott pázsitot. A verandán, kék védősátortól félig takarva egy másik helyszínelő a bejárati ajtó kilincsét és az ajtókeretet porozta ujjlenyomatok után kutatva.

Miután a járdán álló három rendőr közül a legidősebb észrevette őket, otthagyta a társait, és az úton átvágva a két nyomozóhoz ment.

Hunter a rendőr inggallérjára pillantott, és meglátta a rácsíptetett jelvényt, amely szerint a Los Angeles-i rendőrség hadnagya közeledett feléjük.

– Maguk jöttek a különleges egységtől? – kérdezte a tiszt reszelős, fáradt hangon.

– Igen, uram – felelte Garcia. – Mi lennénk azok.

A hadnagy az ötvenes évei elején járhatott, hét-nyolc centiméterrel volt alacsonyabb Hunternél, és vagy húsz kilóval nehezebb. Ez a súlyfelesleg pedig mind a dereka körül összpontosult.

– Frederick Jarvis hadnagy vagyok a központi irodából, az északkeleti részlegtől – mondta a kezét nyújtva.

Hunter és Garcia is bemutatkozott.

– Maga ért először a helyszínre? – kérdezte Garcia.

– Nem – felelte Jarvis, majd megfordult, és a járdán álló két rendőr felé mutatott. – Grabowski és Perez ért ide előbb, de én voltam az, aki úgy döntött, hogy bevonjuk a különleges egységet is ebbe a rohadt ügybe.

– Tehát járt bent? – kérdezte Hunter. A hadnagy hosszan kifújta a levegőt, és a viselkedése egészen megváltozott.

– Igen, jártam a házban – mondta az arca jobb felét vakargatva. – Harminchét éve vagyok rendőr, és ezalatt nagyon sok borzalmat láttam, de ha választhatnék, hogy a halálom előtt mit töröljek az emlékezetemből, akkor az ez lenne – közölte a ház felé biccentve.

A két nyomozó aláírta a helyszíni belépési jegyzőkönyvet, átvette az eldobható védőruhát, és öltözni kezdett. Jarvis hadnagy nem kért védőruhát, ezzel jelezve, hogy nem szándékozik visszatérni a tett színhelyére.

– Tudunk már valamit az áldozatról? – kérdezte Garcia.

– Csak a legalapvetőbb dolgokat – felelte a hadnagy, és kinyitotta a noteszét. – A neve ­Linda Parker, huszonnégy éves, itt született Los Angelesben, a Harbor negyedben. Modellként kereste a kenyerét. A rendőrség előtt ­teljesen tiszta, sosem tartóztatták le, nem bírságolták meg, nem idézték be… semmi. A kocsiját részletre vette, de a futamidő lejárta előtt pár hónappal kifizette a fennmaradó részt. Az adóját is pontosan fizette, annyit, amennyit kellett.

– Egyedül lakott itt? – kérdezte megint ­Garcia.

– Úgy tudjuk, igen. Nem szerepelt másik név a számlákon, csekkeken.

– Volt barátja vagy valamilyen közelebbi kapcsolata?

– Ezt még nem sikerült megtudnunk – vonta meg a vállát a hadnagy. – Ne haragudjanak, de ezeket már maguknak kell kideríteniük.

Hunter újra végigpásztázta az utcát.

– A szomszédok? Hallottak, láttak valamit? – kérdezte, mert tisztában volt vele, hogy a hadnagy már kiadta az utasítást, hogy kérdezzék ki a környékbelieket.

– Semmit. Senki nem látott, nem hallott semmit, de az embereim még kint vannak. Talán egy kis szerencsével…

– Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a szerencse istennője nem kedvel minket – mondta Garcia komolyan. – De hát ki tudhatja? Minden nap egy új esély.

– Úgy gondoljuk, hogy az elkövető a ház hátsó felén, a hálószoba ablakán át jutott a házba – folytatta a hadnagy. – Kívülről törték be.

– És hogy jutott a hátsó udvarra?

A hadnagy a ház bal oldalán lévő fakapu felé biccentett. Egy technikus éppen azon kereste az ujjlenyomatokat.

– Nincs nyoma erőszakos behatolásnak, de nem is kell sportolónak lenni ahhoz, hogy bárki átmásszon rajta.

– Ő találta meg a holttestet? – kérdezte Hunter a ház előtt parkoló egyik rendőrautó felé fordulva.

Amikor kiszállt a kocsijából, egyből észrevett egy rendőrnőt, aki a tőlük legtávolabb álló járőrkocsi nyitott jobb első ajtajánál térdelt. Nem volt egyedül. Egy elkeseredett, ötven körüli asszony ült az anyósülésen.

– Igen – felelte Jarvis. – Legalább nem magukra hárul a borzalmas feladat, hogy értesítsék a szülőket. Ő az áldozat anyja.

Hunter és Garcia meredten nézett a rend­őrautóban ülő nőre. Egyikük sem tudott elképzelni annál lélekölőbb dolgot egy anya számára, mint hogy ő találja meg a brutálisan meggyilkolt lánya hulláját.

– Sokkot kapott, de ez teljesen érthető – magyarázta a hadnagy. – Egyelőre talán nincs jelentősége, de úgy tudjuk, napi szinten beszélt a lányával, vagy személyesen, vagy telefonon. – Újra belenézett a noteszébe. – Két nappal ezelőtt, hétfő délután beszéltek utoljára, mégpedig telefonon. Úgy volt, hogy kedden együtt ebédelnek, de az anya kénytelen volt lemondani a találkozót. Azt állítja, tegnap reggel kilenc körül hívta a lányát, de az nem vette fel, hanem egyből az üzenetrögzítő jelentkezett. Hagyott is rajta üzenetet, de a lány nem hívta vissza. Úgy negyvenöt perccel a megbeszélt ebéd előtt újra hívta, csak hogy megbizonyosodjon róla, a lánya megkapta az üzenetet, és nem autózik oda hiába. A készülék megint egyből üzenetrögzítőre váltott. A nő még próbálkozott tegnap este, aztán ma reggel és délután is. Mindig az üzenetrögzítő jelentkezett. Ekkor már komolyan aggódni kezdett. Bár nem tartotta valószínűnek, elmondása szerint még az is felmerült benne, hogy a lánya mérges lett rá a lemondott ebéd miatt. De arra gondolt, még ha így is lenne, mostanra biztosan visszahívta volna őt. Végül megejtett egy utolsó hívást, és üzenetet hagyott azzal, hogy ma este eljön hozzá.

– És hánykor ért ide? – kérdezte Hunter.

– Hét körül.

– Hogy jutott be? – érdeklődött most Garcia. – Nem volt zárva az ajtó?

– Az ajtót zárva találta, de volt kulcsa.

Hunter az első ajtót vizsgáló technikus felé fordult.

– Betörés? – kérdezte.

– Ha ennél az ajtónál történt, akkor az nem erőszakos behatolás volt – válaszolta a technikus Hunter felé fordulva. – Nem feszegették a zárat, az ajtókeretet, de az is igaz, hogy az ajtót belülről csak egy szimpla retesz védi. Nem kell nagy gyakorlat a feltöréséhez.

Hunter és Garcia a kapucnit is felvette, aztán becipzárazta a védőruhát.

– Átmennek a nappalin – mutatott a szoba irányába a hadnagy –, végig a túloldali folyosón, és annak a végében találják a hálót. Ha esetleg eltévednek, csak kövessék a vér szagát. – Ezt az utolsó mondatot sem úgy mondta, mint aki viccel. – Én a maguk helyében az orrmaszkot is felvenném.

Linda Parker házának bejárati ajtaja egy tágas nappaliba nyílt, amelynek a berendezése kellemesen ötvözte a kopottan elegáns stílust a hagyományos lakberendezéssel, kiegészítve pasztellszínű függönyökkel és a hozzáillő szőnyegekkel, párnákkal. Úgy tűnt, minden a helyén van, dulakodásnak nem látszott semmi nyoma.

Egy technikus itt is a rendelkezésre álló felületeket vizsgálta, hogy ujjlenyomatokat találjon. A nő alig észrevehető bólintással üdvözölte a két nyomozót.

A ház hátuljába vezető, hajópadlós folyosó rövid volt és széles, egy ajtó nyílt belőle jobbra, kettő balra, egy pedig a végében helyezkedett el. A balra eső ajtók közül csak a második volt becsukva. A falakat divatmagazinok címlapjait idéző, bekeretezett fényképek díszítették. Mindegyiken ugyanaz a csinos modell volt: karcsú, izmos nő, szív alakú arccal, telt ajakkal, finom vonalú orral, kissé ferde vágású, egészen világoskék szemmel és olyan arccsonttal, ­amiért sok nő egy vagyont fizetne.

Hunter és Garcia elindult a folyosó végében lévő szoba felé.

Közben bepillantottak a nyitott ajtón jobboldalt: egy hálószoba.

A nyitott ajtón a bal oldalon: a fürdő.

Majd később megnézik a csukott ajtót is.

Elértek a bűncselekmény helyszínére, és nyugtalan némasággal álltak meg az ajtó előtt.

A két nyomozó egyvalamiben teljesen biztos volt: Jarvis hadnagy kívánsága nem fog teljesülni. Sosem lesz képes elfeledni azt, amit ebben a szobában látott.

                                                                               Szabó István fordítása