Vancouverben, a világkiállításon magyar napot tartottak 1986. június 2-án.
Ugyanakkor Irapuatóban, a világbajnokságon nem tartottak magyar napot: honfitársaink 6:0-ra kaptak ki a szovjet válogatottól.
Ám nem a dermesztő hatosról írok, mert az azóta eltelt harminchat esztendő bebizonyította: a „mexikóiak” megérdemlik, hogy a mindmáig utolsó magyar vb-győzelemre emlékezzünk velük kapcsolatban. Amikor a nyolcvanhatosok elbúcsúztak Leónban, Magyarország hosszú és nyomasztó évtizedekre elköszönt a labdarúgó-világbajnokságtól.
Kanada az idén másodszor vb-résztvevő.
Először 1986-ban volt az.
S egészen jól mutatkozott be: a csoport nyitómeccsén sokáig ellenállt a Tiganával, Giresse-szel, Platinivel, Rocheteau-val felvonuló franciáknak. Papin a 79. percben fejelte a mérkőzés egyetlen gólját. A kritikus francia újságírók azt firtatták, hogy ez meg mi volt, mire Michel Platini felhúzott szemöldökkel kérdezett vissza: „Győztünk vagy nem?”
A csoportmeccsek második fordulójában következett a Magyarország–Kanada találkozó. Esterházy Péter, a nagy író aggódott. Azt vetette papírra: „Félek a Kanada-meccstől, féltem őket. Mert a 6 gól nagyon sok, tényleg olyan, mint egy kiütés. A magam egyszerűbb, csillaghegyi gyakorlatából egy ilyen nagy sittre emlékszem, tíz évvel ezelőtt a Golitól 9:2-re kikaptunk. A két gólt ugyanaz rúgta, aki most talán majd Kanadának, ha."
Most talán? Ha?
„A második percben Kiprich labdája éppen Esterházy elé pattant, s a magyar csapat balszélsője onnan rúgott gólt, ahonnan hétfőn nekünk Jakovenko. Ugyanolyan laposat a bal sarokba, csak ennek sokkal jobban örültünk.”
Ezt jelentettem annak idején. S talán elnézi az olvasó, hogy kivételesen önmagamtól is idéztem, de az a vb nagy állomás az én kis életemben, mert akkor tudósítottam először labdarúgó-világbajnokságról. Magyar csapatos Mundialról utoljára is egyben.
Elnyújtózni nem lehetett. Noha a kanadaiak továbbjutására a feltett összeg 125-szörösének halvány reményében lehetett fogadni, és az észak-amerikaiak közül csak ketten játszottak neves európai klubban – Colin Miller a glasgow-i Rangersben, Randy Samuel a PSV Eindhovenben –, a vb-újoncok ugyanúgy tartották magukat, akár a franciák ellen. Sőt a második félidő derekán az a Branko Segota, aki San Diegó-i klubjában teremben futballozott az Újpestről dobbantó Tóth Zoltán kapus társaként, veszedelmes szabadrúgást küldött kapura, és Szendrei Józsefnek, a vb-történet eddigi utolsó góltalan magyar kapusának – szintén a lilák büszkeségének – D elemet kellett bemutatnia, hogy kitornázza a lövést.
A második félidőben mind melegebb lett a helyzet, pedig ha valahol, hát Irapuatóban nincs szükség befűtésre. Az 1990-ben a klub elhunyt elnökéről, Sergio León Chávezről elnevezett stadionban meg végképp nincs, abban ugyanis megreked a levegő, és ha egy helyben állsz, akkor is rád ragad az ing az izzadságtól. Pláne, ha a mérkőzés déli tizenkettőkor kezdődik. Ekkor a pályára merőlegesen tűz a nap, aki ott van, az úgy érzi, a szauna ahhoz képest hűtőház.
A magyarok részéről Szendrei – Sallai, Kardos, Garaba, Varga József – Burcsa (Róth, 28.), Nagy Antal (Dajka, 62.), Bognár György, Détári – Kiprich, Esterházy érezte így 1986. június 6-án. Kiprich Józsefet annyira kimerítette a klíma, hogy gólhelyzetben elesett, noha a környékén sem volt senki. Pedig a kitűnő szélső, aki a mexikói szereplést véglegesítő bécsi vb-selejtezőn varázslatos valcert járt az osztrákok között, így készült Kanadára: „Noha ez a legkevésbé sem tűnhetett fel, én is szerepeltem a szovjet együttes ellen. Most szeretném a játékommal bizonyítani, hogy jobbszélsője is van a válogatottnak.”
Már azt lehetett hinni: nincs.
De volt.
A 75. percben Détári príma indításával Kiprich ugrott ki, s bár lövését Lettieri kapus hárította, a kipattanó labdát az akciót elindító és befejező Détári Lajos a helyére tette (2:0). Most már egészen jól mutatott a kanadai táblázat...
Nem mindenkinek. A Képes Sport így vélekedett a találkozóról: „A mérkőzés, amelyen győzött ugyan a magyar csapat, ha lehet, még kellemetlenebb volt, mint a Szovjetuniótól elszenvedett vereség. A további huszonkét vb-döntős között aligha akad még egy olyan, mint a rokonszenves kanadai együttes, amely ellen ez a teljesítmény is elegendőnek bizonyul. A mexikói televízió kommentátora, miután letelt a magyar csapat második kilencven perce is a Mundialon, azt mondta: a világbajnokság leggyengébb játékát eddig a magyarok produkálták. Ezen meg lehet sértődni, de az mégse volna jó, mert az igazat mondta.”
A kanadaiak még inkább lelombozódtak. Szövetségi kapitányuk, Tony Waiters a vb előtt kijelentette: „Annyi esélyünk van, amennyi a franciáknak és a magyaroknak jégkorongban lenne ellenünk.” A meccs után viszont így beszélt: „A csapat taktikáját, a szovjet–magyar mérkőzés tapasztalatai alapján, arra építettem fel, hogy mindjárt az elején nyomást gyakoroljunk a magyarokra. (A „szbornaja” négy perc leforgása alatt 2-0-s előnyt szerzett honfitársainkkal szemben.) Ehelyett már a második perctől az egyenlítésért kellett küzdenünk. A második félidő nagy részében így is határozottan jobbak voltunk, megérdemeltünk volna egy pontot.”
Lehet. De a mieink nyertek. Sőt szó szerint történelmi győzelmet arattak – noha erről akkor fogalmuk sem lehetett –, elvégre harminchat év, az túlzás nélkül nevezhető történelmi távlatnak.
Úgy emlékszem, annak idején a 2-0-tól nem repestem különösebben. Már régóta boldogít, hogy láttam.
Irapuato tehát nem (csak) a vereség szinonimája. Ahogyan a mindeddig utolsó vb-szereplés sem utolsó, sőt. Világbajnokságon a legelső magyar gólt Teleki Pál lőtte az egyiptomiaknak 1934-ben. A legutóbbit Détári a kanadaiaknak 1986-ban.
Hogy lesz még következő, az valószínű. A kérdés csak az: mikor?
